'We Got Married' #4

4

The main game hasn’t even started yet

<Playboy>

A shownak mennie kell tovább.

És annak ellenére, hogy van egy We Got Married nevezetű műsor, amelyben jól le fogok szerepelni hűvös feleségjelölt szerepem miatt, és talán még kevesebben fogják nézni a Melody Monday-t, mint azelőtt, ugyanúgy kell dolgoznom, mint eddig: hívogatni a menedzsereket, utánanézni az éppen adott vendég hátterének, megismerni kicsit a múltját, zenei pályafutását és karakterét, felkészülni a kérdésekből és játékokból, és leforgatni a reklámokat. Nem könnyű, eléggé fárasztó is, de cserébe egyáltalán nem unalmas. És ez az, amiért szeretem a műsoromat.

Mindig mások jönnek, mindenki más zenei irányultsággal, személyiséggel, és ezért mindig van benne kihívás. Kreatívnak kell lennie, hogy a nézők ne unják meg a játékokat, ugyanakkor figyelni kell a véleményükre is, hiszen, ha valamelyik nagyon megtetszik nekik, máris van egy stabil tíz percünk a műsoridőben. Pörgősnek, izgalmasnak, figyelemfelkeltőnek kell lennie, hogy ha csak egy reklám erejéig kapcsolnák át, akkor is az SBS-en maradjanak. Közvetlennek kell lennem az idolokkal, hogy jól érezzük magukat a műsorban, de meg kell találni az arany középutat, hogy azért ne másszak rájuk. Sok minden van, amire figyelni kell, de a lényeg, hogy a nézők, a vendégek és én is jól érezzem magam. Ha ez megvan, akkor az ég világon nincsen semmi gond.

- Jiyoung-ssi, tíz perc és kezdünk! – nyit be az egyik stábtag az öltözőmbe, ahol minden adás előtt várakozni szoktam, miközben én a telefonom képernyőjére meredek. Egyetlen névre tudok csak koncentrálni a fogadott hívások között – Minden rendben, Jiyoung-ssi? – szólít meg a fiatal lány újra, majd valamit mond a fülesébe, és látom, hogy menni készül, csupán a megerősítő válaszom hiánya tartja még itt.

- Ó, igen, persze. Köszönöm, hogy szólt – bólintok elszakítva a tekintetem a telefon képernyőjéről, és rá pillantok. A lány szintén bólogat egy sort, majd elhagyja az öltözőmet, egyedül hagyva engem a kusza gondolataimmal.

Hétfő van, és még mindig nem sikerült túltennem magam azon a híváson, amelyet szombaton fogadtam. Ott ültem az irodámban, éppen a mai vendég, Niel profilját nézegetve az egyik internetes rajongói oldalon, amikor megcsörrent a telefonom, de ismeretlen számot jelzett ki. Gyanakodva felvontam a szemöldökömet, de azért megnyomtam az ’elfogadás’ gombot, és vártam, hogy a hívó fél megszólaljon. A bemutatkozás pedig nem is maradt el.

- Jiyoung-ah, ne ijedj meg! Én vagyok az, Suho az EXO-ból! – szólt bele a telefonba az ismerős hang lágyan és izgatottan, mire megállt bennem az ütő. Hirtelen levegőt is elfelejtettem venni. Suho engem keres? Méghozzá adáson kívül? Mi ütött a világba? És mi ütött a fiúba? És mi ütött belém, hogy a testemet elhagyta minden nyugodtság, és a helyét zavart idegesség vette át?

- Honnan van meg a számom? – kérdeztem rögtön felvonva a szemöldökömet, és tátott szájjal elemeltem a fülemtől a mobilt, hogy megbizonyosodjak felőle, hogy biztos nemcsak álmodom ezt a hívást.

- A menedzserem kiderítette a főnöködtől, miután kértem, hogy szerezze meg a telefonszámodat – jött a válasz vidáman, mikor újra a fülemhez illesztettem a telefont, és fogadni mertem volna rá, hogy Joonmyun mosolygott a vonal másik végén. Én csak a leghitetlenebb tekintetemmel pislogtam a számítógépem képernyőjére, mert attól féltem, hogyha a telefonomra pillantok, még jobban azt érzem, hogy a fiú itt van mellettem. Hihetetlen, milyen érzelmi hullámvasutat kellett megélnem egyetlen idol miatt! – De zavarok? – tudakolózott a másik kíváncsian, a szokásos törődő módján, mire inkább becsuktam a számat, megköszörültem a torkomat, majd határozottságot csempészve a hangomba próbáltam felelni.

- Nem, nem! Csupán meglepődtem – vallottam be őszintén, miközben a lófarkammal játszadoztam, és nem tudtam elképzelni, hogy Joonmyun milyen indíttatásból keresett engem.

- Akkor jó! Csak fel akartalak hívni, hiszen ma nekem kellene ajándékot adnom neked, de mivel nem találkozunk, így gondoltam, inkább felhívlak! Boldog március 14-ét, Jiyoung-ah! – kiáltott bele a telefonba lelkesen és jó hangosan, pont, mint az EXO tagok bemutatkozásánál szokta. Legszívesebben homlokon csaptam volna magam az előttem heverő jegyzettömbbel, amikor meghallottam, hogy miért keresett. Hát persze! Március 14-e volt, a fehér nap, amikor a fiúk próbálják visszaadni azoknak az ajándékoknak az értékét, amit a lányoktól február 14-én kaptak. Csakhogy mi nem sokkal Valentin-nap után találkoztunk először, úgyhogy nekem meg sem fordult a fejemben, hogy ajándékot vegyek neki. Ő azonban még aznap is gondolt rám. Persze! Hiszen ő volt Kim Joonmyun, a végtelenségig törődő srác.

Ezután a fiú kérdezgetett, hogy hogyan megy a munka, mit csinálok éppen, mi történt velem, mióta nem találkoztunk, és ehhez hasonlók. Kellemes, szinte baráti beszélgetés zajlott le kettőnk között, és talán az, hogy nem kellett szemtől szemben állnom vele, vagy az, hogy nem vett minket körül négy kamerás, engedte meg nekem, hogy közvetlenebb legyek vele, és hagyjam, hogy kérdezgessen, és válaszoljak is neki. Fogalmam sincsen, meddig tartott a kis csevejünk, de arra pontosan emlékszem, hogy mindvégig milyen görcsben állt a gyomrom. Nem attól, hogy beszélgettünk, hanem attól, hogy tudtam, hogy nem minden idol tenné meg, hogy felhív adás mellett is, amikor a szerződés nem szól arról, hogy a kötelező forgatásokon kívül is törődnünk kell a másikkal. Nem szabadott volna melegséget éreznem a gesztusa miatt, mégis így történt.

Végül meglepő módon egy mosollyal köszöntem el Joonmyuntól, miután a táncpróbájára hivatkozva befejezte a hívást, és még azután is egy ideig úgy maradtam, hogy bontottuk a vonalat.

Most azonban úgy érzem, hogy bezártak az érzelmeim útvesztőjébe, és csak akkor szabadulhatok ki onnan, hogyha megfejtem, mit is érzek valójában. De a helyzet az, hogy magam sem tudom. Eddig teljesen rendben megéltem a szingli világomban, és nem kellett azzal törődnöm, hogy más pasik mit tesznek körülöttem, de már kétszer találkoztam Joonmyunnal, és akkor is rendes volt velem, hétfőn pedig fel is hívott, és akkor is rendes volt. Pedig nem vette kamera. Az lenne a leglogikusabb magyarázat a tettére, hogy kedvel engem, de az egyszerűen lehetetlen lenne. Mégis miért tenné, ha tudja, hogy nem szabad? És miért tenné, amikor hűvösen viselkedem vele?

Á, elég volt! Mennem kell dolgozni, és nem szabad, hogy a fiú elterelje a gondolataimat. Az első találkozás után simán elkerültem azt, hogy rá gondoljak munka közben, úgyhogy most is erre kényszerítem magam.

Határozottan felállok a székemből, és magabiztos léptekkel sétálok ki az öltözőből, hogy a stúdió felé vehessem az irányt. Ott beszélek a stábtagokkal, miközben a sminkesek igazgatnak egyet rajtam, bemutatkozok még gyorsan a Teen Topos Nielnek, majd el is kezdődik az egy órás felvétel. Az idol szerény és szégyenlősen mosolygós, mint mindig, és látszólag feszélyezetten érzi magát, hogy a bandatársai nincsenek mellette, de szívesen beszél az új kislemezéről, amin a ’Lovekiller’ című dala mellett hat másik szerzemény is található, és ebből kettőnél a Teen Topos rapperek segédkeztek. Tekintve, hogy utánanéztem a munkásságának, könnyen tudok kérdéseket feltenni neki, de így is tud nekem újat mondani.

Mesél arról, hogy a ’Lovekiller’ forgatása előtti napon részt vett az Idol Star Olympics Games versenyen, amit nagyon élvezett, de a klip készítése egy egész napot felölelt, úgyhogy nem sokat tudott pihenni az elmúlt napokban. Beszélünk még a dalszerzésről, koreográfiákról, a banda többi tagjáról és a következő lemezükről, illetve szóba kerül a család és a rajongók is. Játszunk a végén egy lánybandás tánc kihívást, kitöltetek vele egy kvízt a Teen Topos srácokról, illetve elénekli nekünk a legújabb dalát. Az idő Niel jó humorának és szégyenlős pillanatainak köszönhetően gyorsan telik, és az az egy óra hihetetlenül gyorsan el is száll.

- Köszönjük, hogy velünk tartottak! Ez volt itt a Melody Monday március 16-ai adása, és a mai vendég Niel volt. Kérem, figyeljék a tehetséges idol munkásságát, mi pedig várjuk vissza Önöket a következő héten is! – köszönök el a kamerának szegezve a tekintetemet, majd zárásként meghajolok. Ezután a rendező elkiáltja magát, hogy vége az adásnak, megtapsolja a résztvevőket, és miután Nieltől is elköszönök, újfent az öltözőm felé veszem az irányt.

Az élő adásoknak megvan a maga előnye, azonban én csak akkor könnyebbülök meg, amikor végre vége az adásnak, és elégedett mosollyal ülhetek le az öltözőmben lévő kanapéra. Nagy sóhajjal nézek bele a tükörbe, és kifújom a szemembe lógó tincseimet. Büszkeség és boldogság tölt el, ahogyan az elmúlt egy órára gondolok, mert szerencsére semmi nagy bakink nem volt, úgyhogy most nagyon, de nagyon jól érzem magam. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy kifizetődik az a munka, amit az elmúlt egy hétben belefektettem a mai műsor sikeréért, és ez sokkal, de sokkal jobb, mint azok a pofonok és a csalódások, amelyeket a kezdetekben kellett megtapasztalnom.

Hirtelen valaki kopogtat az ajtómon, ám nem lepődöm meg ezen, ugyanis bárki bejöhet a stábtagok közül, hogy kérdezősködjön. Gyanútlanul kikiáltom tehát, hogy szabad, de, amikor az ajtó felé fordulok, rögtön lefagyok. Két kamerás mögött besétál Joonmyun laza, ugyanakkor fülig érő vigyorral, és melegbarna szemei csakúgy csillognak a vidámságtól és kíváncsiságtól. Úgy teszi, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, de nekem majd’ kiugrik a szívem a helyéről, amikor meglátom őket. Arra sincsen időm, hogy felfogjam mi is történik valójában, mire a másik már meg is szólal.

- Meglepetés! – kiáltja el magát a fiú lelkesen, én pedig csak hevesen pislogok, hogy megbizonyosodhassam felőle, hogy nem álmodom. Utálom a meglepetéseket, és most sem vagyok feldobva, tekintve, hogy nem szóltak nekem a műsor szervezői erről a kis látogatástól, ám túlságosan is a torkomra fagynak a szavak, hogy bármit is kinyöghessek. Inkább csak gyorsan becsukom a számat, és veszek egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magamat, azonban a röpke meditáció sem segít. A szívem dob módjára ver, és szinte érzem, ahogy ide-oda ugrál. Nem is tudom eldönteni, hogy a „kellemes” meglepetés hozza ki ezt belőlem, vagy éppen Joonmyun jelenléte.

Az EXO vezetője válaszom nélkül is beljebb engedi magát, és lehuppan mellém a kanapéra, ami miatt még inkább meglepődök. Az eddig fagyos szívem a jelenlétére lassacskán, akár a jégtáblák, kezd felmelegedni, és érzem is, ahogy pirulni kezdek a tény miatt, hogy milyen közel ül hozzám.

- Várjunk csak! – szólalok meg kizökkenve kezdeti sokkomból, amikor meglátok rajta egy túlságosan ismerős fehér-kék, kockás inget – Ez az az ing, amit én vettem neked? – kérdezek rá a biztonság kedvéért felvonva szemöldökömet, az ő mosolya azonban csak egyre szélesebb és szélesebb lesz.

- Még szép! – kurjant fel vidáman – Jól áll, ugye? – pillant fel rám, miután végigpillant magán, és látom, hogy mohón várja a válaszomat. Melegbarna szemei csillognak, és a plafonról lelógó lámpák fényében olyanok, mint a vidáman világító szentjánosbogarak.

Csak hümmögni tudok, miközben tekintetemet rajta tartom, hiszen nem hazudhatok: Joonmyun tényleg jól néz ki, és nem is csak ebben a bizonyos ingben. Ő nem az a tipikus szexi srác, aki tudja, hogy jól néz ki, így kihasználva adottságait, napszemüvegét lejjebb tolva, szemöldökét vonogatva néz ki egy vörös Ferrari mögül. Inkább az a fajta, aki bármennyit is dolgozott a kinézetéért, és bármennyiszer is mondták neki, hogy jóképű, ő nem akarja elhinni. És talán ez az, amiért tényleg vonzó.

- Végignéztem az egész adást, Jiyoung-ah, és meg kell valljam, élőben még jobb vagy, mint a tv képernyőjén – kezd el csacsogni a szokásos széles mosolyával, így megtöri a hirtelen beálló csendet, majd érdeklődve pislog felém. Most először vagyok biztos benne, hogy ezt őszintén mondja, ugyanis egyszerűen az arcára vannak írva az érzései.

- Köszönöm – hajtom meg a fejem hálám jeléül, és halványan elmosolyodom, még mindig a közelsége miatt, ugyanakkor az is jól esik, hogy dicséri a munkámat. Ha kamerák veszik, ha nem, akkor is jól esik, hogy végignézte az adást.

- De egy dolog zavart – vakarja meg a fejét elgondolkozva, ám vagyok már olyan jó ebben, hogy tudjam, hogy ez csak színészi játék, ugyanis komoly töprengése ellenére is mosolyognak a szemei. Úgy tűnik, ha más nem is, akkor a szempárja mindig le fogja buktatni.

- Igen? És mi volt az?

- Hogy sokat mosolyogtál Nielre – vallja be Joonmyun szégyenlősen az ölébe ejtett kezeire pillantva, mire váratlanul kitör belőlem egy nevetés. Szokatlan érzés a kuncogásomat hallgatni, ugyanis rég volt már, hogy egy fiú meg tudott nevetni. Talán két éve, ha volt ilyen.

- Most miért? Tényleg zavart! Rám nem mosolyogsz ennyit, és amikor a műsorodban voltunk a Wolffal, akkor sem mosolyogtál így – védekezik a fiú féltékenyen, és őszintén jól esik látni, hogy ilyen reakciót váltott ki belőle, hogy mit műveltem egy másik srác közelében.

Azonban, amilyen hirtelen jön a jókedvem, ugyanolyan hirtelen le is hervad a mosoly az arcomról. Az EXO háromszor volt a műsoromban eddig: egyszer a History, egyszer a Wolf és egyszer az Overdose comeback idején. Mégis pontosan tudom, hogy miért nem voltam boldog, amikor a második adást forgattuk.

Kristálytisztán látom magam előtt, ahogy ugyanebben az öltözőben a tükör előtt ülök, és a könnyeimet törölgetem. A sminkes nem kérdez semmit, gyorsan rak még egy réteg alapozót az arcomra, és mondja, hogy próbáljam visszatartani a könnyeimet. Én pedig felvértezem magam, és úgy állok fel a színpadra, mintha mi sem történt volna. Pedig igenis is történt. Aznap ebédkor találkozót beszéltem meg a pasimmal, Dongyullal, akivel fél hónapja jártunk. Ő nem jött el a kijelölt étterembe, nem vette fel a telefonját, így felmentem a lakására. Azonban nem ő nyitott ajtót, hanem egy hiányos öltözetű fiatal lány, akin összesen egy túlságosan ismerős piros, szívecskés póló volt. Ugyanolyan, mint amilyet én kaptam a fiútól a páros pólónk egyik feleként.

Utána persze megjelent Dongyul is, csak egy boxer alsóban, és nem kellett kérdeznem semmit. Tudtam, mi történt, és az utána következő beszélgetésben nem is tagadtak semmit. Összetörtem, jócskán. Nem az fájt, hogy szétmentünk, hanem az, hogy ilyen módon. Hogy megcsaltak. Eldobtak egy másik lány miatt, és kiderült, hogy nem is ez volt az első alkalom. Én pedig mindvégig nem vettem észre, hogy mibe csöppentem. Hazudtak nekem, átvertek, és beletiportak az önbizalmamba. Talán kérdés ezután, hogy miért nem voltam boldog aznap?

- Nehéz időszakon mentem keresztül – felelem inkább megszépítve a múlt emlékeit, miután zavartan megköszörülöm a torkomat. Nem tudom, hány másodpercig bámulhattam ki a fejemből, de ez elég volt arra, hogy Joonmyun aggódó tekintettel nézzen vissza rám.

- Ó, sajnálom – hajtja le a fejét a másik bűnbánóan, majd magyarázkodva hozzáteszi: - Nem tudtam, hogy erről volt szó. Csak azt hittem, hogy szimplán nem kedveltél minket.

- Á, nem! Nincsen veletek semmi bajom – legyintek őszintén, mielőtt tévképzetekbe ringatja magát arról, hogy utálom a bandájukat, pedig, amit már megtanultam a műsorban eltöltött éveim alatt, az az, hogy senkit nem utálhatok teljes szívemből. Az idolok is meg tudnak lepni, de mivel tisztában vagyok vele, hogy a kamera forog, a nézők árgus szemekkel figyelik minden lépéseiket, így akár hazudnak, akár az igazat mondják, nem lehet őket megvetni. Ők is emberek, és nekik is szükségük van a magánéletükre. Ugyanúgy, ahogy én sem teregetem ki minden ügyes-bajos dolgomat a We Got Married során, úgy én sem várom el, hogy a vendégeim ezt tegyék.

- Ezt megkönnyebbülés hallani – mosolyodik el Joonmyun büszkén, miközben végig rajtam tartja a tekintetét, és ahogy így szemezünk egymással, kezdem kellemetlenül érezni magam. Olyan, mintha belém akarna látni, és ezt természetesen nem engedhetem neki, úgyhogy inkább felajánlom, hogy körbevezetem őt a színfalak mögött. Ő lelkesen bele is megy, úgyhogy elkezdünk sétálni a stúdió felé, ahonnan nemrég távoztam.

- Mióta dolgozol a Melody Monday műsorvezetőjeként? – tudakolja a fiú érdeklődően rajtam függesztve a tekintetét, és kérdése mosolyt csal az arcomra. Ez most nem volt se bók, se vallomás, csak egy kíváncsi kérdés. Ez már jobban tetszik.

- 2012 februárjában volt az első adás. Még ti is benne voltatok szerintem a tíz legelső vendégem között – felelem neki átgondolva az évszámokat és adásokat, hiszen már annyi mindenkivel találkoztam, többekkel nem is csak egyszer, úgyhogy nehéz fejben tartanom, hogy mi mikor is volt.

- Tényleg? – kérdez vissza őszinte meglepődéssel - Látod, ez a Sors! Mi már akkor is találkoztunk! És majdnem annyi idős a műsorod, mint mi az EXO-val – kacsint rám Joonmyun játékosan, most azonban meg se fordul a fejemben, hogy megforgassam a szemeimet. Inkább csak elmosolyodom a fiú reakcióján. Az előbbi túlságosan keserédes emlék után most gyógyírként hat rám a banda vezetőjének játékossága és kedvessége, és nem bánom, ha az őszinte reakcióimat a kamera is veszi. Most nyíltan és őszintén elmosolyodom.

- Igen, mondhatjuk így is – ismerem be bólogatva, hiszen azt eddig is tudtam, hogy az idollal már a We Got Married előtt is találkoztunk, de arra nem is gondoltam, hogy majdnem annyi éve vezetem a Melody Monday-t, mint amennyi éve ők debütáltak a bandával – De ti biztos keményebben dolgoztatok, és több díjat is nyertetek ez idő alatt – teszem hozzá csak a tényeket közölve, hiszen a munkámból kifolyólag mindig rá kell döbbennem, hogy én az idolokhoz képest egész nap a babárjaimon ülök, és jégkrémet nyaldosom. Ők nemcsak, hogy nappal, de éjjel is fent vannak, kőkemény táncpróbákra járnak, naponta három élő show-t le kell nyomniuk, és akkor még nem beszéltünk a stúdiózásokról, videóklip forgatásokról, koncertekről, rajongói találkozókról, interjúkról, fotósorozatokról és esetleges sorozat szerepekről. Igen, ehhez képest én egyszerű, vízben lubickoló béka is lehetnék.

- Jól van, de hát neked ez a munkád, és neked nem is kell azt csinálnod, amit nekünk. Viszont te ebben vagy nagyon jó, és ebben emelkedsz ki a többiek közül – filozofál Joonmyun, és látom magam előtt, ahogy ilyen mondatokkal dobálózik a bandatársainak is. Komolyan, türelmesen, törődően pillant rájuk, mint most rám, és megnyugtató tekintete a többi kilenc fiút is megnyugtatja.

- Szóval szerinted kiemelkedek a többi műsorvezető közül? – vonom fel a szemöldökömet kíváncsian, miközben odaérünk a kis stúdióba, ahol a műsort szoktuk felvenni.

A díszlet vidám, színes, néhol hangjegyek, néhol bakelitlemezek vagy fülhallgatók rajzai vannak kitűzve a falakra, de a kedvencem a bőrfotelek előtt található asztal, amely olyan formájú, mint egy kottafüzet. Egyszerű, de kreatív a díszlet, és imádok ott ülni a kényelmes, fekete bőrfotelemben, miközben a vendégeket faggatom. Ha arra kerülne sor, akkor a mellettünk lévő hatalmas táncparketten tudnak élőben is énekelni, míg a mögöttünk lévő óriás kivetítőn képeket, videókat vagy rajongói leveleket tudunk közölni. Semmi extra, csak a műsor nevéhez illő díszítés, és már meg is van a jó hangulat.

- Igen – bólint rá a fiú komolyan - Hihetetlenül határozott és magabiztos vagy, és olyan profizmussal beszélsz, mintha már legalább 10 éve lennél a szakmában. Daebak, és nagyon jó kérdéseid is vannak! Nemcsak azok az átlagos „hogyan érzitek magatok az új lemez kiadása után?” kérdések, hanem olyanok, amelyeknél látszik, hogy utánanéztél a dolgoknak, és téged érdekel a téma – magyaráz Joonmyun hosszan és választékosan, miközben össze-vissza gesztikulál, macskakörmöket rajzol a levegőbe, vagy éppen az intonációjával játszik. Patakként törnek elő belőle a szavak, és olyan, mintha nem is gondolkozna, mielőtt megszólal, egyszerűen csak elmondja, amit érez.

Komolyan meglepődök a reakcióján, és ezért még azt is elfelejtem, hogy megkérdőjelezzem az őszinteségét. Egyszerűen csak jól esik, hogy ezt mondja.

- Köszönöm – jelentem ki komolyan, őszintén, és a következő néhány másodpercben nem tudok szabadulni a fiú fürkésző tekintetétől.

Aztán gyorsan megköszörülöm a torkom, és elkezdem neki mutogatni a stúdiót. Ő pedig csak figyelmesen, bátorító mosollyal és bólogatva hallgat, miközben én mesélek, de néha, mint egy érdeklődő diák, kérdéseket tesz fel, amikre szívesen válaszolok. Így megy egészen addig, amíg a következő vörös borítékot meg nem kapjuk.

- Most mi lehet a feladatunk? – kérdezi tágra nyílt szemekkel Joonmyun, majd felnyitja a borítékot, és olvasni kezdi a levelet.

- Kedves Park Jiyoung-ssi! Azután, hogy Joonmyun a titkos feladataként azt kapta, hogy látogassa meg Önt műsor közben, most Ön jön! Itt az ideje, hogy kiélhesse műsorvezetői képességeit! A feladat egyszerű: készítsen interjút a férjével, mintha ő is a műsor vendége lenne. Ne felejtsen el kérdezni a We Got Married forgatásokról sem! – olvassa fel artikulálva, de én már jóval előbb átfutom a szöveget, minthogy ő végigolvasná.

A feladat elolvasása után a fiú egy meglepett ’O’ betűt formál a szájával, én azonban lefagyva állok a boríték előtt, és hirtelen azt sem tudom, mit kéne mondanom. Á, ne már, most fejeztem be egy műsort, még a We Got Married stábja is itt van, és akkor minden előzetes felkészülés nélkül készítsek interjút Joonmyunnal! Rendben, az igaz, hogy már alapjáraton volt a műsorban, és akkor is utánuk néztem, de ez így nagyon nehéz! És nem mellesleg kellemetlen! Mégis hogyan ötvözzem a munkát és a személyes érzéseimet, amikor úgy érzem, mintha a szívem majd’ kiugrana a helyéről, amikor az idol közelében vagyok, a vér zubog az ereimben, és hirtelen levegőért kiált a testem?

- Daebak! Ez tetszik! – éljenez az EXO vezetője lelkesen, és el kell gondolkoznom rajta, hogy ő tényleg mindig ilyen vidám és bevállalós? Legyen szó pepero kissről, vásárlásról vagy interjúról? Hihetetlen! – Gyerünk, Jiyoung-ah, ne kímélj! Már alig várom a kérdéseidet! – csapja össze a tenyerét izgatottan, majd hirtelen elkomolyodik az arca, megfordul, és elkezd elsétálni. Értetlenül összeráncolom a homlokomat, mert fogalmam sincsen, mit tervez, de amikor megáll ott, ahonnan a vendégeket szoktuk hívni, minden értelmet nyer.

Még néhány másodpercig nézem a felém integető fiút, aki boldog vigyorával és hüvelykujjának felmutatásával jelzi, hogy készen áll, aztán megköszörülöm a torkomat, és akaratlanul is elhúzom a számat. Van egy olyan rossz előérzetem, hogy el fogok bukni ebben a feladatban, mert Joonmyun inkább lesz elterelés, mint beszélgetőtárs, úgyhogy egy műsorba illő interjú helyett csak egy sima csevejt hallhatnak majd a nézők. Minden esetre összeszedem minden ellenállásomat, és a kamerások felé fordulva, egy mosollyal az arcomon konferálom fel az idolt.

- Köszöntöm kedves nézőinket! Ez itt a Melody Monday március 16-ai adásának ráadása! Mai vendégünk a már három éve töretlen népszerűséggel rendelkező EXO vezetője, Kim Joonmyun, vagy ismertebb nevén Suho! Kérem, fogadják őt szeretettel! – kezdem, és nem rezdülök meg egy pillanatra sem, komolyan veszem a feladatom, ez pedig megnyugtat. Intésemre a kamera az említett felé fordul, aki mosolyogva és integetve lép az emelvényre, melyen a színpadot helyeztünk el, és a szokásos hajolgatást követően mindketten leülünk.

- Suho, már rég volt, hogy találkoztunk a műsorban – kezdem Joonmyun felé pillantva, aki automatikusan felveszi a vezető szerepéhez tartozó megfontolt szóvivő szerepét, de közben sem lehetne letörölni az arcáról a boldog mosolyt.

- Igen. És örülök, hogy itt lehetek. Bár a bandatársaim nem kaptak most meghívást, remélem, minden néző megelégszik velem. Én igyekszem keményen dolgozni, hogy ez egy jó interjú legyen! – jelenti ki, miközben ökölbe szorítja a kezét, majd sugárzó arccal lelkesen az égnek emeli azt.

- Milyen érzés most a bandatársaid nélkül itt lenni?

- Szokatlan – válaszolja, majd kiszakad belőle egy könnyed nevetés, ami egy pillanatig engem is mosolygásra késztet – Most nincs itt Chanyeol, aki beszéljen helyettem, és Baekhyun sem, aki csinálná a show-t, úgyhogy kicsit furcsa, de jó. Így legalább kicsit csendesebb a stúdió – teszi hozzá poénkodva, de látszik rajta, hogy nem gondolja komolyan, amit mond.

- Érzel különbséget aközött, hogy mekkora felelősség van rajtad, mint vezető, most, hogy az egész bandát egyedül képviseled, illetve, amikor mindenki melletted van? – teszem fel a következő kérdésemet, és megkönnyebbülten veszem észre, hogy mégsem megy ez olyan nehezen. Nocsak, talán a három éves munka, és az előtte szerzett tapasztalatok mégis csak jók valamire.

Joonmyun elgondolkozva megvakarja a fejét, s miközben töpreng a válaszon, egy kicsit csücsörít az ajkaival. Ha nem vennének kamerák, és nem éppen a büszkeségem forogna kockán, valószínűleg felnevetnék, hiszen úgy néz ki, mint egy édességre éhes kisgyerek. Azonban ilyen körülmények között nem teszem.

- Igazából most nincsen rajtam akkora felelősség, mint, amikor a bandatársaim is mellettem vannak – szólal meg néhány másodpercnyi gondolkozás után, majd magyarázóan folytatja: - Persze, jól szeretnék szerepelni, hogy méltóképpen képviselhessem az EXO-t, viszont most nem kell azon aggódnom, hogy esetleg mit mondanak a többi srácnak. Vannak kérdések, amelyeket el kell kerülnünk, és, ha ezeket felteszik egy-egy interjú alkalmával, akkor nekem kell őket kimentenem. Saját magam miatt viszont nem aggódom, mert megtanultam már, hogyan kell gyorsan és cselesen válaszolni az ilyenekre – fejti ki hosszan és megfontoltan, és látom, hogy vonásai is elkomolyodnak. Most nem úgy ül mellettem, mint Kim Joonmyun, az a tökéletes gentleman, aki próbálja lerombolni a körém épített falakat, hanem úgy, mint az EXO vezetője, aki felelősséget vállal magáért és a többi srácért is.

Munkámból kifolyólag tudom, hogy mire céloz: a bandatársai kilépésére és a szerelmi pletykákra. Pontosan tudom, mekkora őrület volt abból, hogy Kris, az EXO-M vezetője kilépett, majd utána még egy kínai tag, Luhan is a szerződés felbontása mellett döntött. Arról nem is beszélve, amikor kirobbant a hír, hogy Baekhyun és Taeyeon egy párt alkotnak. Eddig is tudtam, hogy a média és a fanok reagálták túl az egészet, de csak most, a fiú mellett ülve tudatosul bennem, hogy mennyire nehéz lehetett ez neki, főleg, hogy ő a vezetőjük, és neki kell a legkeményebbnek lennie az ilyen helyzetekben: nemcsak magát, hanem a csapatot is összeráznia, és kiállni interjút adni, amikor a többi tag nem lenne képes rá.

- Úgy hallottam, felkértek, hogy a We Got Marriedben szerepelj. Mi a véleményed eddig a műsorról? – állok elő egy újabb kérdéssel a feladatban összefoglaltak szerint, mielőtt nagy gondolkozásba merülnék, és látom, ahogy erre a helyszínen lévő producer felvonja a szemöldökét. Tudja, hogy Suho semmi rosszat nem mondhat, hiszen minden lélegzetvételét veszik, mégis úgy tűnik, mintha aggódna, hogy valami rossz szalad ki a száján.

- Izgalmas egy műsor, az biztos! Élvezem a forgatásokat, mert megismerhetem Park Jiyoung-ot, aki egy tehetséges műsorvezető, és kipróbálhatom, milyen a házas élet. A feladatok pedig nagyon ötletesek, mindig kihívásnak érzem, amikor megcsináljuk őket – csacsog vidáman és lelkesen, mire a producer megkönnyebbülten kiereszt egy sóhajt. Mégis mit várt volna az egyébként is úriember Joonmyuntól? Hogy majd le fogja szólni a műsort az egész stáb előtt? Arra még én sem lennék képes!

- És mi a véleményed a feleségedről? – bukik ki belőlem a kérdés, és magam sem tudom, hogyan jutott eszembe, hogy ilyet hozzak fel.

A szívem legmélyén égek a vágytól, hogy megtudjam, valójában mit gondol rólam a fiú, azonban megint csak átkozni tudom magam, amiért ezt kamera előtt teszem fel. Így nem az igazi, és mit számít a válasza, ha nem tudom, igaz –e vagy sem? Csakhogy személyesen, a forgatások után pedig nem vagyok elég bátor, hogy megkérdezzem. És talán egy kicsit félek is a válaszától.

- Jiyoung-ah először talán egy picit távolságtartónak tűnhet a nézőknek, de szerintem csak idő kell neki, hogy feloldódjon. Én minden esetre kíváncsian várom, hogy mennyit tudok meg még róla, mert jó feleségjelöltnek tűnik. És remélem, hogy a nézők is annyira meg fogják kedvelni őt, mint ahogyan én tettem – feleli szemrebbenés nélkül, miközben ajkain halvány mosoly játszadozik, majd hirtelen zavartan bele is túr a hajába.

Én azonban kényszerítem magam, hogy elszakítsam róla a tekintetem, és az ölembe ejtett kezeimet kezdem helyette bámulni. Végleg kifogyok a szavakból, nem tudok mit mondani. Érzem, hogy a testemet keserédes méreg járja át, és ez lassan eljut a szívemig is. Annyival, de annyival egyszerűbb lenne, ha ezt nem egy műsor miatt tennénk! Meg is tudnám kedvelni őt, el is tudnék mosolyodni a bókjain, és vele együtt tudnék nevetni. Bízni tudnék benne, hinni a szavaiban. És én hinni akarok, csak közben ott van az a szorongató érzés, hogy mi van, ha hazudik?

Nem tudok mit tenni. A szívverésem felgyorsul, a pulzusom az egekbe szökik, és érzem, ahogy elpirulok. Azt mondta, hogy kedvel, és nem vagyok képes kiverni a fejemből ezeket a szavakat, még a nap további részében sem. Az interjút folytatjuk tovább, és meglepően jól érzem magam ebben a kérdezgető szerepben, még ha egy olyan idolt is kell faggatnom, akit azért már egy kicsit jobban ismerek, mint a vendégeimet általában. Beszélünk Joonmyun gyerekkoráról, az álmairól, az első SM-es meghallgatásáról, a tanulmányairól, sőt még a SHINee-es Minhóval való barátságáról is. A fiú a szokásos laza stílusában felel, minden kérdésemre hosszú, kielégítő választ ad, úgyhogy nincsen olyan nehéz dolgom vele. Ő nevet, poénkodik, énekel néhány sort, bemutat egy részletet az Overdose koreográfiájából, én pedig csak érdeklődően, lelkesen hallgatom. Tudom, hogy már kétszer elég jól elbeszélgettünk, de most valahogy másnak érzem ezt a beszélgetést. Sokkal ismerkedősebbnek. Talán jót tesz nekem, hogy most rám kényszerítik az interjús szerepét, mert ez alkalommal nem tartogatom a kérdéseimet későbbre.

A forgatás végeztével azonban még mindig nem tudom kiverni a fejemből azt a bizonyos mondatot. Akármennyire is próbálom álltatni magam, hogy ez semmiség, valószínűleg ő sem gondolta komolyan, azonban a szavai ott dübörögnek az elmémben, ez pedig nekem csak rosszat sejtet. Még a fő játék el sem kezdődött, és máris így érzem magam?

Elképzelni sem tudom, mi lesz még itt, de egy biztos: ha törik, ha szakad, én nem fogok beleszeretni Kim Joonmyunba.

❤   ❤   ❤

Drága Olvasók!

Ebben a fejezetben elég sokat megtudhattatok Jiyoung gondolkodásmódjáról és a műsorhoz való hozzáállásáról, illetve annak okairól. Próbáltam megmutatni, hogy milyen, amikor a nő dolgozik, és milyen komolyan veszi a feladatát, s az interjús szerep miatt kicsit könnyebben tudott beszélgetni Joonmyunnal is. Viszont ott a kérdés: igazat mond -e a férfi vagy sem?

Ha valaki nem ismerné az említett Nielt, a fiú a Teen Top nevű banda énekese, és szerintem mind ő, mind pedig a csapata nagyon tehetséges. Érdemes belehallgatni a dalaikba! ;)

Mindenkinek kitartást kívánok, és öltözzetek melegen, nehogy megfázzatok! <3

Szeretettel,

Yoonah