'We Got Married' #5

5

I may seem like I don’t have any worries but I have a lot to say

<My answer>

Félek. Bevallom hősiesen, másfél hétnyi önmarcangolás után, hogy félek. Legszívesebben fejbe csapkodnám magam, hogy hogyan lehettem annyira ostoba, hogy elvállaljak egy kamuházasságos műsort. Ugyanis már kristálytiszta számomra is, hogy nem gondoltam bele, hogy ez mivel jár. Azt hittem, könnyű lesz csak úgy fenntartanom a hűvös, távolságtartó feleségjelölt szerepét, akárkit is választanak a férjemnek, és majd lazán ellébecolok a műsorban, miközben csak úgy özönlenek a nézők megnézni a műsoromat.

Pff, hát nem, ez nem ilyen egyszerű! Először is: Joonmyun mellett hihetetlenül nehéz rezzenéstelen arccal, mindenféle érzelem kimutatása nélkül ellenni, másodszor pedig mégis csak házasságról beszélünk! Találkozásokról, beszélgetésekről, vallomásokról… és együttélésről! Igen, a mai feladatom pedig nem más, minthogy repülőre szálljak, és Jeju Islandre menjek, ahol a fiúval beköltözünk a közös lakásunkba. Hurrá, miért is ne?

Nem mondhatnám tehát, hogy az a célom, hogy arra használjam a repülőutat, hogy aludjak egy jót, és kipihenjem magam a forgatásokkal teli hétvégém előtt. Amúgy sem tudok jól aludni, de repülőn még annyira sem, úgy pedig főleg nem, hogy tudom, hová tart ez a járat. A majdnem egy órás repülőút előtti várakozási időt pedig próbálom valami hasznos dologgal eltölteni, így a következő vendégem, Kim Namjoon - vagy inkább ismertebb nevén Rap Monster - zenei munkásságáról olvasok a lementett dokumentumom segítségével, és ezzel próbálom lekötni magam.

Éppen a Bangtan Sonyeondan februári, első japán turnéjánál tartok, amikor megcsörren a telefonom, ám oda sem figyelve, a laptopomra meredve veszem fel a készüléket.

- Halló? Itt Park Jiyoung – szólok bele nem túl lelkesen, miközben összehúzott szemekkel bogarászom az egyik mondat értelmét. Nehéz ám a terminálban várakozó zajban és fejetlen forgatagban bármit is csinálni, ám tekintve, hogy én egyszerre akarom kiiktatni a körülöttem lévő eszeveszett ricsajt, felfogni a laptopomon lévő szöveg értelmét, és még telefonálni is, nem csoda, hogy kezd szétrobbanni a fejem.

- Jiyoung-ah, itt Joonmyun – válaszol a vonal másik végén a túlságosan is ismerős hang, mire hátrahőkölök. Elkapom a tekintetem a képernyőről, és megsemmisülten dőlök hátra a terminálban elfoglalt székemben. Kell egy másodperc, mire újra tisztázom magamban, hogy ez nem álom, és egy újabb másodperc pereg le, mire összeszedem magam annyira, hogy beleszóljak a telefonba.

- Á, Joonmyun! Szia! – köszönök a fiúnak egy kis torokköszörülés után, és még én is meglepődöm azon, mennyire nem szoktam meg, amikor bármilyen kapcsolatba kerülök vele – legyen szó igazi találkozóról vagy egy egyszerű telefonbeszélgetésről.

Az is még mindig olyan furcsa és szokatlan, ha egy légtérben vagyunk, és beszélgetünk egymással, hiszen ő egy idol, akinek a fellépései és életének majdnem minden egyes másodperce megjelenik a tv képernyőjén, így jómagam is bármikor nyomon követhetném, hogy éppen hol van, és mit csinál. Én azonban csak egy átlagos műsorvezető vagyok, aki egy héten egyszer, egy órán keresztül próbálja szórakoztatni a nézőket, és bármennyire is közel kerülök az idolokhoz a műsor által, még mindig úgy érzem, mintha egy teljesen más bolygóról származnának. És annak ellenére, hogy tudom, ők is ugyanolyan emberek, mint mi, és nem kéne őket máshogy kezelnem, még mindig furcsa, hogy Joonmyun felhív engem, és olyan természetességgel kezd el csevegni, mintha régi jó barátok lennénk.

- Jiyoung-ah, remélem, nem zavarok – kezd el rögtön szabadkozni a másik, de szóhoz sem hagy jutni, úgy folytatja: - Csak szerettem volna megkérdezni, hogy mikor érsz ide? – tudakolja kíváncsi hangszínben, és szinte látom magam előtt, ahogy megjelennek a gödröcskék az arcán, miközben a szemei is mosolyogni kezdenek.

Egy röpke pillanatra melengető érzés járja át a szívemet, és én sem tehetek ellene semmit. Most tényleg, kinek nem esne jól, ha valaki ilyet kérdezne tőle? Még nekem is be kell vallanom, hogy Joonmyun rendkívül aranyos srác, amiért ilyenekről faggat, így nincs is okom letörni a lelkesedését, rögtön felelek.

- A 9 óra 25-ös járattal megyek, úgyhogy fél tizenegyre már ott is leszek – nézek fel a terminálban elhelyezett hatalmas menetrendre, amely folyamatosan pörög és kattog, tájékoztatva az utasokat a felszálló és érkező repülőjáratokról. Az enyém egy óra múlva indul, így még nem kell beszálláshoz készülődnöm, de azért nem árt figyelnem rá. Nem sokszor repültem, Jeju Islandre pedig főleg nem, annyit azonban én is tudok, hogy bármilyen járat késhet, úgyhogy érdemes mindenre felkészülni.

- Jó, rendben – szólal meg lelkesen a srác - Akkor várni foglak itt, és remélem, hogy jól utazol! – folytatja vidáman, képzeletemben fülig érő vigyorral és atyai bólogatásokkal, azonban annyira elmerengek ezen a képen, hogy csak akkor eszmélek fel, amikor a másik már bontotta is a vonalat.

Kérdésekkel és kételyekkel meredek a telefonom képernyőjére, mert annyi mindent tudtam volna még kérdezni tőle. Akkor ő ott van már? Veszik őt kamerák, vagy egyszerűen csak önszántából érdeklődött felőlem? És egyáltalán hol fog várni rám?

Ahhoz azonban túl csökönyös vagyok, hogy visszahívjam, és kifaggassam őt, így – bár még beszállás előtt megtehetném – mégsem csörgetem meg.

Az egy órás út unalmasan és monotonon telik. Egy idős férfi mellett kapok helyet, aki azonban nem zavartatva magát, egész úton húzza a lóbőrt, amivel persze nem lenne baj, hiszen így alap esetben nem zavarna engem abban, hogy továbbolvassam a Rap Monsterről szóló dokumentumomat. Az a bökkenő csak, hogy végig horkol, de olyan hangosan, hogy szidom magam, amiért nem pakoltam füldugót, mert egyszerűen kibírhatatlan.

Szinte megkönnyebbülten hat rám a reptéri zaj az egyórányi, folyamatos, monoton horkolás után, és őszintén örülök, amikor elsétálhatok az idős férfi mellett, hogy felvegyem a bőröndömet, és a terminálban folytathassam az utamat.

Mikor kisétálok, filmekbe illő jelenet tárul elém. A velem egy járaton érkező utasok közül van, aki rögtön határozottan elsétál, míg a többségüket egy-egy táblás emberke, vagy szélesen vigyorgó rokon várja. Utána jönnek a csontropogtató ölelések és a cuppanós puszik. Én csak sóhajtva sétálok el az ilyen jelenetek mellett, és beletelik még néhány másodpercbe, míg eszembe jut, hogy nekem is keresnem kéne egy ismerős, fekete kobakot. Persze, lehet, hogy a fiú nem itt vár rám, hanem mondjuk kint, egy sötétített ablakú autóban, de azért ide-oda forgatom a fejemet, hátha megtalálom őt.

Már éppen annyiban hagynám a dolgot, amikor meglátok egy táblát, ami arra enged következtetni, hogy a szürke pulcsis hímnemű egyed tulajdonosa az én keresettem, csak éppen kamerások nélkül. A szöveg ugyanis szimplán ennyi: „Szöulból érkező, imádnivaló műsorvezető menyasszonyomra várva”. Megeresztek egy laza mosolyt, és odasétálok a fiúhoz, aki a fél arcát próbálja eltakarni a táblával, én azonban már nagyon jól fel tudom ismerni azt a bizonyos melegbarna szempárt.

- Hány órát vártál rám? – kérdezem rögtön, minden kertelés nélkül, mikor mellé érek, és ekkor már ő sem fárasztja magát: lejjebb emeli a táblát, így rálátásom nyílik a boldogságtól és lelkesedéstől sugárzó, mégis kicsit fáradt arcára.

- Az előző járattal jöttem – vonja meg a vállát lazán, majd újra felveszi a szokásos széles mosolyát, ám engem nem tud átverni. Én is átböngésztem a repülőjáratokat, és nem rémlik, hogy olyan gyakran indulnának repülők Szöulból Jejura.

- Tehát? – kérdezem a kelleténél talán túlságosan is számonkérőbben, azonban meg akarom tudni az igazat. Tekintve, hogy nem vesznek kamerások minket, valahogy könnyebben ki tudom mondani azt, amit akarok. Ez is persze csak addig lesz, míg fel nem bukkannak a stábtagok.

- Hármat – feleli végül mosolyogva, és újfent megvonja a vállát, mintha mindez semmiség lenne.

- Nem kellett volna – csóválom a fejemet rosszallóan, mert kényelmetlenül érzem magam, ha valaki ekkora áldozatot hoz értem. Három órát? Jézusom, három óra nem kevés idő! Ha nekem három órát kellett volna várnom rá, már tuti becsavarodtam volna. Vagy a zaj, vagy a türelmetlenség, vagy éppen mindkettő miatt.

- Meg akartalak lepni. És mellesleg szeretném, ha együtt lépnénk be a közös házunkba – bólogat hevesen Joonmyun, és olyan játszi könnyedséggel mondja ki a „közös házunk” kifejezést, mintha legalább már harmadszor lenne a műsorban, és harmadszor csinálja végig ezt az egész procedúrát. Az, hogy a közös ház és a meglepetés így elhangzik egymás után, nem éppen jó érzésekkel tölt el. Az a baj ugyanis, hogyha odaérünk, nekem is elő kell rukkolnom a meglepetés feladatommal, amire az elmúlt másfél hétben készültem, és azt nagyon, de nagyon nem várom.

- És hol van a stáb? – kérdezem inkább a fejemet forgatva a kamerások és a producer után kutatva, ugyanis velem csak annyit beszéltek meg, hogy a repülőtéren találkozunk. Azt, hogy hol és mikor, azt már elfelejtették mondani.

- Kint várnak a reptér előtt – bök a fejével a kijárat felé, és olyan, mintha lerázná magáról a hűvös viselkedésemet. Ugyanazok a csillogó szemek, az élénk tekintet és a boldog kisugárzás, mint mindig – Na, és? Hogy tetszik a táblám? – vált témát rögtön, miközben elindul a tömegben, úgyhogy igyekeznem kell, hogy tudjam tartani vele a lépést, és halljam is, amit mond.

- Aranyos – vallom be őszintén, ugyanis egy ilyen gesztust még én sem hurroghatok le. Nem mondom, hogy arról álmodoztam, hogy engem is ilyen táblával várjanak a reptéren, mert az inkább Jihye stílusa, és ő meg is kapta ezt az élményt a japán férjétől, azonban mégis jól esik, hogy Joonmyun így várt rám. Mert ez azt jelenti, hogy készült, és nem a kamerák kedvéért – Legalább így felismertelek.

- Az volt a cél – mosolyodik el büszkén a srác, és látom, hogy tekintetével azért jócskán feltérképezi a várótermet, nehogy kelletlen fotósokba fussunk.

Rájuk azonban még a kijáratnál sem bukkanunk, így nyugodtan tudunk csatlakozni a stábtagokhoz, akik már várnak ránk egy elsötétített ablakú kisbusz előtt. Gyorsan felvázolják, milyen jeleneteket vesznek fel, és mit várnak el tőlünk, de borítékot egyelőre nem kapunk. Annyit javasolnak csak, hogy béreljünk egy autót, és úgy menjünk a megadott cím felé, mert így életszerűbb, mintha a kisbuszban vennék fel, ahogy utazunk. Másrészt pedig eddig minden páros, aki ezt a házat kapta Jejun, autót bérelt, mert az szerintük így stílszerű.

Mi pedig nem is ellenkezünk, a reptér melletti autókölcsönzőben szerzünk egy kocsit, és úgy vágunk neki az útnak. Immár kamerásokkal, stábtagokkal, kételyekkel és az én félelmeimmel együtt.

Fél órás út után érkezünk meg a házunkhoz, ami minden képzeletemet felülmúlja. A kétszintes épületet hatalmas ablakok díszítik, melyekről jócskán visszaverődnek a márciusi napsugarak, a második emeleten pedig kiugró, széles, ízléses fémkorlátokkal elkerített terasz nyúlik el, ami a szemben lévő tengerpartra néz. Kívülről modern, kortárs stílus jellemzi az egészet: szürkésfekete, díszítés nélküliek a falak, nincsen sehol egy felesleges görbület, egyszerű, geometrikus síkokból épül fel, sok üveggel és fémmel. Nem is kell mondanom, hogy nem erre számítottam, amikor meghallottam azt a szót, hogy „közös lakás”, úgyhogy nem is csodálom, hogy Joonmyun is tátott szájjal áll meg mellettem.

- Daebak! Ez aztán nem semmi – húzza el elismerően a száját, miután segít kiszedni az autó csomagtartójából a bőröndömet, és végre ő is megszemléli az építményt.

- Nem számítottam volna rá, hogy ilyen helyen fogunk élni – jegyzem meg hangosan, megosztva gondolataimat a fiúval, és még az sem zavar, hogy kamerák vesznek. Nem bensőséges beszélgetést folytatunk, most egyszerűen csak kimondjuk, amit tapasztalunk, úgyhogy nem érzem kellemetlennek a helyzetet. Na, majd ha a meglepetés feladatommal kell előállnom! Haj, akkor lesz ám tényleg kellemetlen a helyzet!

- Én sem. De nem is bánom, szerintem jól elleszünk itt. És még a terasz is a tengerpartra néz! Haj, ez tényleg daebak! – vigyorodik el szélesen a másik, mire nekem is felkunkorodik a szám széle. Őszinte boldogság és kíváncsiság tükröződik melegbarna szempárjában, és látom, hogy már alig várja, hogy bevethessük magunkat a házba, és megszemlélhessük belülről is, úgyhogy indítványozom, hogy ne bámészkodjunk tovább, hanem menjünk be.

Joonmyun nem is ellenkezik, úgyhogy a stábtól kapott kulccsal be is nyitunk, és utána már egyik ámulatból a másikba esünk. Tekintve, hogy nem nagy reményekkel indultam neki ennek a Jeju Islanden lévő lakásnak, nem számítottam volna rá, hogy ennyire modern, tiszta és stílusos lakhelyet kapunk, de még nekem is tetszik az egész hangulata. Igaz, néhol kicsit túl erősnek érzem a fiúval való kapcsolatomra utaló jeleket, mint az egymás mellé helyezett, kék és rózsaszín mamusz, a hűtőre ragasztott szivecskés jegyzettömb, az üresen álló képkeretek, vagy éppen a nem túl nagynak nevezhető franciaágy esetében, de egyébként nincsen nagy kifogásom ellene. Minden a visszafogott bézs és fehér színekben tündököl, és első pillantásra nem árasztja magából azt az érzetet, hogy egy menyasszony és a vőlegénye fog itt élni.

- Az tényleg egy elsősegély doboz? – hűlök el, amikor a bámészkodásunk után elhelyezzük a bőröndjeinket a hálószobában, és meglátom, hogy Joonmyun egy piros-fehér dobozt vesz elő.

- Sosem lehet tudni, mikor lesz rá szükség – vonja meg a vállát a fiú lazán, majd heves pislogásomat látva folytatja: - Egy tízfős banda vezetőjeként felelősségemnek érzem, hogy elpakoljak egy elsősegély dobozt is, még ha tudom, hogy a menedzsereinknél is van egy. Így legalább mindig kéznél van, és bizony volt, hogy kellett használni, úgyhogy én enélkül már nem utazom sehová – szorítja magához a ládikót vigyorogva, ám érzem szavainak komolyságát, amit szokásosan próbál elütni a türelmes, kedves hangszínével.

Újfent meglepődöm, mennyi mindent nem tudok kinézni az idolokból, és főleg nem a vezetőikből. Joonmyun esetében sem gondoltam bele, hogy mekkora felelősség hárulhat rá egy-egy pletyka miatt, vagy éppen utazás közben. Ő azonban mindenre gondol, és a törődő, figyelmes énjét a fiúknál még jobban előveszi. Hmm, hihetetlen ez a srác, az biztos!

- A páros pólót elhoztad? – kérdezi a srác kíváncsiságtól tágra nyílt szempárral, miután én halvány mosollyal lefékezem a bőröndömmel az egyik szekrény mellett, majd csípőre tett kézzel megállok a kofferemmel.

- Igen – bólintok rá őszintén, némi gombóccal a torkomban, mert a páros pólókról Dongyul jut eszembe, és most ő a legutolsó, akire gondolni szeretnék.

Tudom, hogy sokan mondják, hogy nem szabad egy ilyen sérülést sokáig magunkkal hordozni, mert az csak még nagyobb fájdalmat okoz. Csak az a baj, hogy Dongyul nem az első volt, aki fájdalmat okozott, ő egyszerűen a jéghely csúcsát képezte. Ám egy ilyen jelentéktelen dologhoz kapcsolódó emlék is, mint a páros póló, képes olyan darabot kihasítani az ember szívéből, amit csak nagyon nehezen lehet begyógyítani. És sajnos ez eddig még Joonmyunnak sem sikerült.

- Á, tényleg? – lepődik meg a válaszomon a fiú, és őszinte csodálkozást vélek felfedezni a tekintetében. Alap esetben ilyenkor csak szégyenlősen meghúznám magam, mert ez tényleg egy nem mindennapi reakció tőlem, de látva, milyen boldoggá teszi, hogy eltettem egy ruhadarabot, már nem is bánom annyira, hogy tegnap este végül belegyömöszöltem a bőröndömbe a tőle kapott ajándékomat – Én is elhoztam, és, ha majd megyünk várost nézni, mindenképpen fel kell vennünk, nehogy elraboljanak téged mellőlem. Meg kell mutatnom, hogy én vagyok a vőlegényed, mert a végén még valaki lecsapna a kezemről, és azt aztán nem engedhetem meg – szövegel a fiú lelkesen heves bólogatások kíséretében, mire gondolkodás nélkül felnevetek.

Egyszerűen annyira üdítő az idol jelenléte és életfelfogása, illetve az ehhez hasonló aranyos gondolatai, hogy nem tudom megállni, hogy ne tegyem meg. Csak azok a fránya kamerák ne lennének most is velünk…

- Nem hiszem, hogy annyira aggódnod kéne azon, hogy lecsapnak a kezedről – jegyzem meg legyintve, mire ő értetlenkedve összeráncolja a homlokát.

Ám mielőtt bármit is mondhatna, az egyik stábtag felém nyújtja a következő piros borítékunkat, amit azonnal olvasni is kezdünk. Most rajtam a sor, hogy hangosan ismertessem a feladatot.

- Kedves Park Jiyoung-ssi és Kim Joonmyun-ssi! Reméljük, tetszik a közös lakásuk, és most már csak Önökön múlik, hogyan teszik még otthonosabbá, és még jobban a sajátjukká! Most azonban felkérnénk Jiyoung-ssit, hogy álljon elő a meglepetés feladatával, amire az elmúlt hetekben olyan keményen készült – szól az utasítás, mire remegés fut végig a testemen. Legszívesebben homlokon csapnám magam, vagy legalább ütemesen a falba verném a fejem, mert bármennyit gyakoroltam is, még mindig kényelmetlennek érzem a feladatomat.

- Meglepetés feladat? Tényleg? Mi lesz az? Nem akarod elárulni? Vagy legalább valami tippet adni? – puhatolózik a fiú válaszra éhes tekintettel, én azonban csak leintem, mondván, hogy „elő kell még készülnöm”.

Igazából csak át kell öltöznöm egy túlságosan is kivágott, fekete ruhába, pontosan ugyanolyanba, mint amilyenben a Girl’s Day tagjai a „Something” című klipjükben szerepeltek. Igen, ha nem lenne elég kényelmetlen már az is, hogy ilyen átlátszó és sokat felfedő szerelésben kell a kamera előtt lennem, az már felteszi az i-re a pontot, hogy még táncolnom is kell. Nekem, akinek semmi köze nincsen a tánchoz, és még a húgaim esküvőjén sem táncoltam, mert véleményem szerint abból össznépi botrány lett volna! Arról pedig ne is beszéljünk, hogy mit is kell táncolnom, mert az egyszerűen hihetetlen. Konkrétan az első másfél percet megtanították nekem, amivel nem is lenne baj, mert nem olyan sok, de a nulla tánctudásommal és a 100%-os ellenkezésemmel a lábszétnyitogatás és popsi rázás ellen nem volt éppen könnyű feladata a tánctanárnak. Nem volt semmi kedvem az egészhez, mert szokás szerint végig kamera vett, de ahhoz megint csak túl csökönyösen viselkedtem, hogy ezt a stábtagok szemébe mondjam. Úgyhogy elhúzott szájjal, kisebb-nagyobb grimaszokkal, kellemetlen érzésekkel a gyomromban, de végül mégis megtanultam a koreográfiát.

Csak hogy most, hogy átöltöztem, és vissza kéne sétálnom Joonmyunhoz, aki a hálószobában vár engem, kezd inamba szállni a bátorságom. Mégis mit fog szólni az egészhez? Megbotránkozik? Vagy éppen gusztustalan módon tetszik neki ez a szexi és nőies tánc? Fogalmam sincsen, és ez zavar a legjobban. Minden esetre kiélvezem az utolsó pillanatot, hogy nem vesz kamera, lehunyom a szemem, veszek néhány mély levegőt, majd benyitok a hálószobába.

A fiú reakciója rögtön kiül az arcára: olyan leesett állal néz rám, mint eddig még soha. Szemei tágra nyílnak a csodálkozástól, és most másfajta csillogással telnek meg. Látom, hogy azért próbálja összeszedni magát, de idegesen megugrik az ádámcsutkája, ami azért megnyugtat afelől, hogy nemcsak én érzem magam kellemetlenül ebben a szobában.

- Hűha, Jiyoung-ah! Te… - köszörüli meg a torkát a legjobb szót keresve, majd bólintva hozzáteszi: - eszméletlenül gyönyörű vagy! – próbál bókolni, én azonban már most inkább félrepillantok, majd a magammal hozott telefonom képernyőjére, és azon a leghangosabbra állítva a hangerőt, elkezdem játszani a Something című dalt.

Az első néhány másodpercben még teljesen jól érzem magam: csak csettintgetek, jobbra-balra fordítom a fejem, de aztán jön a lábszétnyitogatás és a hasonlók, és már nem merek Joonmyunra nézni. Vagy meredten az egyik falat bámulom, vagy éppen a fekete magassarkúm orrát, amelyet szintén rám akadtak, merthogy ez is a megjelenésemhez tartozik. Csakhogy én táncolni sem tudok, ilyen magassarkúban pedig extrém nehéz feladat egyáltalán mozogni is, minden esetre mégis megpróbálom a lehetetlent. Végig küszködök a gyomromat mardosó szégyenérzettel és a torkomat szorongató ellenkezéssel, ám legyőzöm az érzéseimet, miközben inkább csak a mozdulatokra próbálok koncentrálni. Nem figyelek se a fiúra, se a kamerásokra, egyszerűen túlságosan is szégyellem magam ahhoz, hogy ezt megtegyem. Remegő gyomorral követem a koreográfiát, és olyan hevesen koncentrálok arra, hogy minden jól menjen, hogy így furcsa módon még lassabban peregnek a másodpercek.

Végül életem leghosszabb másfél percén vagyok túl, amikor végre leguggolok, és hosszan kifújom a levegőt. Nem merek a kamera vagy a fiú felé pillantani, néhány másodpercig csak magamra összpontosítok, és igyekszem összeszedni a gondolataimat. Ez van, túl vagyunk rajta, többet soha ilyet nem is vállalok el! Még mindig érzem, hogy a gyomrom furcsa bukfenceket vet, ezt pedig csak tetézi, hogy a fejem megtelik össze-visszakavargó gondolatokkal, a szívem pedig dob módjára ver.

- Jiyoung-ah, ez… - kezdené Joonmyun hitetlenkedő hangszínben, én azonban félbeszakítom:

- Elmegyek átöltözni – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangnemben, de még most sem akarok, és nem is merek felé pillantani.

Felszegett állal, behúzott hassal indulok el a szomszédos vendégszobába, ahol néhány perce átöltöztem, és behajtom magam után az ajtót. A kamerások szerencsére nem követnek, és ennek örülök, mert nem akarom, hogy felvegyék, milyen traumát okozott nekem ennek a csajos táncnak a bemutatása. Más lánynak lehet, hogy rendben lenne, hogy egy szinte vadidegen előtt ilyet táncoljon, de nekem nem. Nagyon nem. Én nem így akarom kifejezni, hogy nőies is tudok lenni, és szerintem annál undorítóbb dolog nincsen, minthogy egy lány lealacsonyodjon arra a szintre, amikor azt gondolja, hogy egy ilyen tánccal megkedveltetheti magát egy fiúval. Egyszerűen ez számomra taszító, és már én undorodok magamtól, hogy egyáltalán elvállaltam ezt a feladatot. Azt hittem, ezzel majd legalább azt fogom érezni, hogy én is a műsorba való vagyok, és tényleg megteszek minden tőlem telhetőt, hogy azért valamennyire mentsem a rólam kialakított képet, de talán túl messzire mentem.

Halk kopogás üti meg a fülemet, miután leülök a vendégszobában található asztal egyik székére. Túl zavarosak és megfejthetetlenek a fejemben egymást üldöző gondolatok, ezért most semmi kedvem nincsen ahhoz, hogy egy stábtag jól kiosszon, hogy miért rohantam el az előbb.

Már éppen kiáltanék ki valamit, amikor egy ismerős kobak jelenik meg a résnyire nyitott ajtó mögött, és neki nem tudok mit mondani.

- Csak én vagyok – pillant rám tágra nyílt, melegbarna szempárjával Joonmyun, mely együttérzést, sajnálatot és türelmet tükröz. Csak most veszem észre, hogy milyen idősnek mutatkozik, amikor ilyen komoly tekintettel néz rám, nem pedig, amikor a szokásos lazasága és „az ég világon semmi gond nincsen” hozzáállása befolyásolja a tetteit – Beszéltem a stábtagokkal, és megkértem őket, hogy most ne jöjjenek velem. Ígérem, nincsen rajtam semmi rejtett mikrofon vagy ilyesmi, csak én jöttem. Én pedig a lehető legbékésebb szándékkal – magyarázza kicsit hebegve-habogva, ami meglep, mert eddig még nem láttam ennyire zavartnak. Talán ő sem élvezte annyira ezt a szituációt, mint más srác a helyében tette volna.

Aprót bólintok, majd várom, hogy a fiú beljebb lépjen, becsukja maga mögött az ajtót, és leüljön a mellettem lévő székre. Lehetetlenül aprónak és szánalmasnak érzem magam, ahogy az elmúlt percekben történtek után ott ücsörgök mellette a kivágott ruhában, és bármennyire tudom, hogy ő nem tett semmi rosszat, nem akarok hozzászólni. Nem is őt okolom az egészért, hanem saját magamat. Ha már elvállaltam a feladatot, legalább annyira bátornak és magabiztosnak kellett volna lennem, hogy kiálljak elé, és menekülés nélkül leforgassuk a mai részeket is. Én mégsem tudtam megtenni, és ezért most nagyon dühös vagyok magamra.

- Tényleg ennyire rosszul esett neked, hogy táncolnod kellett előttem? – tudakolja Joonmyun őszintén érdeklődő tekintettel, és amikor végre képes vagyok rápillantani, látom, hogy most nem mosolyognak a szemei. Nem, a szempárja most az aggodalomtól csillog, és nem a vidámságtól. Egy egészen új Suhót látok benne.

- Nem csak az, hogy táncolnom kellett, hanem az, hogy ilyet. Ez nem én vagyok, és nem is akartam, hogy te így láss, vagy a nézők így lássanak – bukik ki belőlem őszintén, ám most nem vagyok abban a helyzetben, hogy felmérjem, hogy ezt helyes –e kimondanom vagy sem. Másrészt pedig nem hiszem, hogy a fiú csak játszaná a lelki szemetesláda szerepét, mert úgy tűnik, hogy tényleg érdekli, miért viselkedtem így az elmúlt percekben. Ez pedig löketet ad ahhoz, hogy többet mondjak neki, mint alapesetben tenném.

- Pedig szerintem teljesen jól csináltad a táncot, semmi kivetnivalót nem találtam benne – próbál nyugtatni türelmes hangszínben, nekem azonban felszalad a szemöldököm. Joonmyun reakciómat látva ajkait lágy mosolyra húzza, miközben védekezően felemeli a kezeit – De tényleg! Annak ellenére, hogy nem vagy táncos, nem volt ez rossz. Nekem legalábbis tetszett – vonja meg a vállát, mintha ez semmiség lenne, én azonban csak felhorkanok.

- Egy ilyen táncra melyik fiú nem mondaná azt, hogy tetszik neki? – ráncolom össze a homlokot számonkérően, és bár már én is érzem, hogy túl erős ez a felvetés, mégsem akarom visszahúzni az agyaraimat. Túlságosan kíváncsi vagyok a reagálására.

- Én nem az a fiú vagyok, akit az ilyenek lázba hoznak – csóválja a fejét bujkáló mosollyal, majd vonásai elkomolyodnak. Rám pillant azzal a szeretetteli szempárjával, mely a legszebb gesztenyebarna árnyalatban játszadozik, és hirtelen nem tudok mit mondani. Közel van hozzám, elég közel ahhoz, hogy jól lássam a kiugró ádámcsutkáját, markáns állának vonalát és nevetőráncait is. És most jövök csak rá, eddig mennyire nem vettem észre, hogy milyen jól néz ki.

– Én tényleg értékelem, hogy megtanultad a koreográfiát, hogy valószínűleg rengeteget gyakoroltál rá, és vetted a bátorságot, hogy kiállj elém, és hibátlanul eltáncold. Tudom, hogy ez nem könnyű, mert én sem akarok mindent eltáncolni, úgy, ahogy mondják nekem, vagy egyáltalán úgy öltözködni, ahogy mondják nekem, de megteszem. Bátorság kell hozzá, és hálás vagyok, hogy te ezt megtetted értem – vallja be gondolkodás nélkül, és meg sem áll a monológja közben. Úgy beszél, mintha mindezt komolyan átgondolta volna, azonban nem is tudja, hogy szavai mennyit jelentenek nekem. Kedves gondolatai meleg, ölelő karokként rántanak vissza a szégyenérzetből, és, miután megfejtem az üzenetüket, már nem is érzem magam olyan pocsékul.

- De ha legközelebb ilyenre kérnek, nyugodtan mondd, hogy nem vállalod el. Nem kell, hogy miattam olyat tegyél, amit nem szeretnél. Ez nem a kötelességed – szólal meg újra, majd beletúr dús, fekete tincseibe.

Meglep, hogy Joonmyun milyen komolysággal és érettséggel beszél. Nem lekezelően, nem gúnyosan és nem is ironikusan. Pedig bármelyiket megtehetné, tekintve, hogy én hogyan viselkedem vele, és ezen felül, hogy én tényleg nem tudok táncolni. Megérdemelném egyszerű földi halandó tánctudásommal, hogy ő idolként a szemembe mondja, hogy béna voltam, ám ő mégsem teszi. Csak pislogni tudok, és néhány másodpercig csak bambán bámulok rá.

- De nem akartam visszautasítani a feladatot. Nem akartam, hogy azt higgyék a producerek, hogy még egy ilyet sem tudok normálisan véghez vinni – vallom be lesütve a szemeimet, és már régen nem érdekel, hogy éppen most hullik le rólam a hűvös műsorvezető szerepem. Joonmyun ma már bebizonyította, hogy kamerák nélkül is ugyanolyan rendes és törődő srác, mint egyébként, és itt az ideje, hogy egy kicsit engem is megismerhessen. Az igazi énemet.

- Na, látod! Pontosan ezért vagyok olyan büszke rád! Nem akartad megcsinálni, és mégis nagyon jól megcsináltad – küld felém egy barátságos, biztató mosolyt, de az én ajkaim most nem tudnak mosolyra húzódni.

Látom rajta, hogy egy pillanatra el is szontyolodik, de aztán felcsillan a szeme, előhalássza a zsebéből a telefonját, majd pötyögni kezd rajta valamit.

- Hogy egy kicsit jobb kedvre derülj, megmutatom, hogy én hogyan táncoltam el a Somethingot – magyarázza a készülékbe mélyedve, majd, mikor rám pillant, elneveti magát – Miért nézel így? Te tényleg nem tudtál róla, hogy én is előadtam ezt a táncot? – kíváncsiskodik szórakozott mosollyal, én pedig hevesen csóválom a fejemet.

Te jó ég! Ha nekem ciki volt lányként csajos táncot előadnom, akkor neki milyen lehetett? Aigoo! És én erről miért nem tudtam? Na, nem mintha érdekelnének az ilyen pletykák, ugyanis a műsor előtt valószínűleg ezen is csak megforgattam volna a szemeimet, de most már más a helyzet.

- Tavaly nyáron, amikor az SMTOWN nagykoncertjét tartottuk Szöulban, akkor előadtuk ezt Changmin, Kyuhyun és Minho sunbaenimmel. Hát, nem mindennapi látvány volt, az is biztos, de mi megpróbáltuk a helyzetből a lehető legjobbat kihozni – meséli, és egy pillanatra nosztalgikusan a távolba mered, aztán vigyorogva visszanéz rám – Na, érdekel? – vonja fel a szemöldökét a telefonjára mutatva, én pedig gondolkozás nélkül bólintok.

Nem látok megvetést vagy megbotránkozást a tekintetében, inkább csodálkozik, hogy milyen gyorsan belementem az ötletébe. Készségesen felém nyújtja a telefonját, majd elkezd lejátszani egy videót. Először furcsállom, hogy miért lányokról mutat videót, amikor azt mondta, hogy ő is benne van, de aztán leesik a tantusz.

- Nem mondod komolyan! – tátom el a számat meglepődésemben, miközben próbálom kibogarászni a lánynak beöltözött srácok közül, hogy melyik lehet ő – Melyik vagy te? – kérdezem inkább a srácra pillantva, miután a következő néhány másodpercben sem tudom eldönteni, hogy a hosszabb vagy a rövidebb barna hajú parókás táncos lehet ő.

- Balról a második – mutat a mobil képernyőjén a kicsinyített változatára, és ezzel jócskán megkönnyíti a dolgomat, mert így a következő percekben csak rá kell koncentrálnom – Azért igazgatom annyit a parókát, mert majdnem leesett rólam, és nehéz volt egyszerre a parókára, a táncra és a magassarkúban való mozgásra is figyelni – magyarázza néhány hirtelen mozdulatát a parókája felé, engem azonban ez cseppet sem tud zavarni.

Nem mondom, hogy nem mulattat a helyzet, mert azért jegyezzük meg, hogy elég vicces őt lány ruhában látni, parókában, miközben magassarkúban próbál táncolni, de így is elég férfiasra sikerednek a mozdulatai. Csakhogy ugyanakkor csodálom is őt, hogy ezt teljes erőbedobással, magabiztossággal és igazi profi táncosként elő tudta adni, úgy, ahogy én még nőként női ruhában sem tudtam megtenni. És az, hogy megmutatja ezt nekem, felvállalva, hogy valaha tett ilyet, pedig nem hiszem, hogy ez volt élete legjobb előadása, megmutatja, hogy ő tényleg jobb kedvre akar engem deríteni. És nem a kamera kedvéért, hanem azért, mert ő Kim Joonmyun.

- Szerintem ez nagyon jó volt – vallom be őszintén a videó végére érve, és mosolyogva pillantok fel a fiúra. Az idol csak elégedetten vigyorog, és nem tudom, hogy azért, mert büszke, hogy nem esett el a magassarkúban, vagy büszke, mert sikerült kirángatnia engem a mélabús állapotomból.

- Én sem akartam az elején megcsinálni, és nem is mondom, hogy azóta mindenkinek megmutatom, de túl lehet élni az ilyeneket is – szűri le az egészből a tanulságot bölcsen, és meg kell vallani, hogy igaza van. A tánc előadását követő percek szégyenérzete Joonmyun támogatásának és videójának hála szinte úgy elillan, mintha soha nem is éreztem volna. Nem tudom, milyen titkos varázsereje van, mégis hálás vagyok, hogy csak itt van velem, és nem hagy leégni a kamerák előtt.

- Hát… köszönöm – vallom be hálásan, visszafogott mosollyal, ő pedig csak legyint egyet. Nem hiszem, hogy azért, mert nem tudja, hogy egy ilyen komoly köszönet már nagy szó tőlem, mert szerintem pontosan tisztában van ezzel. Inkább csak azért, mert ő ilyen, és természetesnek veszi, hogy segít a körülötte élőkön.

- Ugyan mit? – tárja szét a kezeit kérdőn - Elvégre is a házaspároknak át kell segíteniük egymást a nehezebb napjaikon is, nem igaz? – vonja fel a szemöldökét kérdőn rám pillantva, és bármennyire is aranyosan hangzik a kérdése, egyszerre önt el hála és egy eddig ismeretlen keserédes érzés.

- De igen – bólintok rá mosolyogva, hiszen így van: a házaspároknak át kell segíteniük egymást a nehezebb napjaikon is, csakhogy mi nem vagyunk azok. Tehát neki nem kellett volna így támogatnia engem, és még az elrohanásom után is felvidítania. Ő mégis megtette.

Ez csak két dologból következhet. Az egyik, hogy Joonmyun alapvetően olyan törődő és figyelmes, hogy nem akarja, hogy valaki rosszul érezze magát, főleg, ha ez egy olyan élményből származik, amit az illető vele élt meg. Ezt a bandatársaival is simán megtehetné. A másik viszont az, hogy kedvel, és ezért nem hagy magamra ilyen szituációban, még ha kamerák nem is vesznek minket.

Pontosan tisztában vagyok ezzel a két opcióval, a baj csak az, hogy nem tudom, melyik lehetőségre vágyom jobban. Most már nem.

❤   ❤   ❤

Drága Olvasók!

Ha valakinek esetleg nem lenne ismerős a Something, akkor ITT megtekinthetitek az eredeti verziót. ITT pedig a Joonmyun-féle verziót. ;)

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ezután a rész után mit szóltok. Azért már egy kicsit közelebb kerültek egymáshoz főszereplőink, s ez adja meg a kezdő löketet Jiyoungnak ahhoz, hogy ne viselkedjen olyan hűvösen az idollal, mint eddig. Ám természetesen még messze vagyunk attól, hogy teljesen megnyíljon neki. ^^

Vigyázzatok magatokra! <3

Szeretettel,

Yoonah