'We Got Married' #3

3

All of your words become wind and spin around me

<Beautiful>

Az első forgatás olyan gyorsan véget ér, mintha csak lehunynám a szemem. Mire képes vagyok feleszmélni a Joonmyunnal való első találkozás kellemetlen és meglepően kellemes sokk hullámjából, már azon kapom magam, hogy a We Got Married stúdiójában vagyok, és mesélek az első közös napunkról. Őszintén, de mégsem érzelmesen. Úgy, mint mindig.

Az igazat megvallva, nem tudok mit kezdeni magammal aznap este. Nem volt nagy búcsú, semmi ölelés, puszi vagy csók, mégis szokatlanul idegesen ültem be a kocsiba, és hajtottam el a helyszínről. Akkor sem tudtam, mit tegyek, és most is csak egyre idegesebben fejtem le a kezemben tartott narancs héját, és azzal dobálom a nappalim üvegasztalát.

Hogy lehet valaki ilyen rendes? Komolyan, nincsen olyan srác, aki képes lenne olyan türelmes, kedves és felelősségteljes lenni, mint Joonmyun. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ezt ne a kamerák kedvéért tenné. Bár a szemeiből nem tudtam hazugságot kiolvasni, jártam már így, és természetesen mindig átejtettek, úgyhogy az is simán lehet, hogy ő csak a jó híre miatt viselkedik így. Hiszen annyira logikus! Csak a jó kisfiút mutatja a kamerák előtt, hogy ne okozzon csalódást a rajongóknak, a bandatársainak és a lemezcégnek, egyébként pedig egy velejéig romlott ember. Csakúgy, mint az összes többi férfi, akivel eddig voltam.

Ezzel próbálom magamat nyugtatni, ám idegesen rágcsálom a szám szélét, és úgy érzem, mintha szétfeszítenének az érzések. Egyik irányból húz az a határozott véleményem, hogy Joonmyun tényleg csak a saját és a banda hírneve miatt teszi ezt, azonban a másik részem nem akarja ezt elhinni. Annyira próbálkozott, és azok után, hogy annyiszor hűvösen viselkedtem vele, nem kelt ki magából. Talán tényleg ilyen valójában?

Fogalmam sincsen, és ez zavar a legjobban. Általában el tudom dönteni egy találkozás után, hogy ki milyen ember, és mit gondolok róla, az EXO vezetőjével kapcsolatban azonban nem tudok dűlőre jutni. Aigoo, miért nincsen útmutató az érzelmeim térképéhez? És aish… miért nincs még több héj ezen a narancson? Most mit fogok dobálni ezek után?

Idegesen csóválom a fejemet jobbra-balra, és zavartan beletúrok a frufrumba. A találkozás, a fiú kedvessége, a pepero kiss, az esküvő említése, a páros póló akció és a közös dalgona eszegetés képei olyanok, mintha csak egy romantikus dráma jelenetei lennének. Joonmyun szavai pedig szellővé változnak, és úgy fújdogálnak körülöttem, hogy nem tudok elszabadulni tőlük, és szinte levegőt sem tudok venni miattuk. Fojtogató csomókként tekerednek a nyakamra a fülemben dübörgő mondatok, és próbálom elhitetni magammal, hogy igaz, amit gondolok. De csak próbálkozni tudok.

- Aigoo! – dobom el a már teljesen meghámozott narancsot is az üvegasztalra teljes reménytelenségben, éppen akkor, amikor a mellém helyezett telefonom visítóan hangosan megszólal.

Ijedtemben hirtelen a szívemhez kapok, és azt érzem, hogy már szegény szívem nem bír el többet ezen a napon. Megkönnyebbülten fújtatok egyet, amikor a képernyőn Jihye neve jelenik meg. Felveszem a készüléket, és már készülnék beleszólni, azonban húgom megelőz.

- Unni! Hogyan felejthetted el elújságolni nekem azt, hogy szerepelni fogsz a We Got Marriedben? Attól, mert Tokióban élek, attól még vannak olyan találmányok, mint a Youtube, ahol meg tudom nézni a részeket! És mellesleg nem felejtettem el koreaiul, tudok cikkeket is olvasni, ha még nem jönnek ki a felvételek, és csak ezzel tudom beérni – önti rám egy szuszra, és olyan hihetetlenül gyorsan beszél, hogy kapkodnom kell a fejemet, hogy bármit is felfogjak a szavaiból. Mire azonban összerakom a képet, már ráncolni kezdem a homlokom, és idegesen fel is mordulok.

- Yah! – fakadok ki türelmetlenül, mert már anyám reakciója és a mai adás után pont arra van szükségem, hogy még valaki erről beszéljen nekem. Nem lesz ez egy fáklyás menet, az biztos! – Először is: így is, úgy is megtudtad, nem? Tudom, hogy anyától és Jisutól gyorsan terjednek a hírek, úgyhogy tudtam, hogy előbb-utóbb te is megtudod. Másrészt: izgalmasabb életed van neked Tokióban, nem kell, hogy az én apró-csetlő dolgaimról is tudjál – folytatom fújtatva, minek következtében sikerül kifújnom néhány szemembe lógó rakoncátlan tincset. Komolyan úgy érzem magam, mint egy dráma hősnője, ahogyan ilyen szerencsétlenül itt ülök a nappali kanapéján, a telefon másik oldalán a kíváncsi hugicámmal, akit éppen próbálok lenyugtatni.

- Apró-csetlő dolgaid? Aigoo, unni! Milyen szótárad van neked? Ugyanis az apró-csetlő dolgok címszó alatt nem olyan műsorok szerepelnek, mint a We Got Married – oktat ki okoskodó hangnemben, de okfejtésére akaratlanul is elmosolyodok. Jihye mindig is értett ahhoz, hogy felvidítson embereket, és még akkor is képes volt erre, amikor ő nagyon álmos vagy nagyon fáradt volt, vagy éppen morcos kedvében találtuk. Sőt, éppen ezeknél az alkalmaknál tudott nagyon szórakoztató lenni, úgyhogy lehet, hogy ma is fárasztó napot tudhatott maga mögött, és ezért pörög ennyire.

- Jó, jó, rendben. Feladom – forgatom meg a szemeimet mosolyogva, mintha nagy csatát vesztettem volna, és azért valljuk be, tényleg nem volt szép dolog, hogy nem szóltam neki a műsorról. Azonban mégsem hívhatom minden egyes nap őt, és újságolhatom el, hogy mi van velem, amikor már én is felnőtt nő vagyok, és ő is 22 éves, elvileg felnőtt és érett nő, de gyakorlatilag olyan, mintha a második pubertásán menne keresztül. Mégis, már két éve boldog feleség, és a családalapítást tervezik a férjével, én pedig még mindig narancshéjjal dobálom az asztalt, és eszem ágában sincsen pelenkázni.

- Ú, mesélj, mesélj! Kivel hozott össze a nagybetűs Sors? – tudakolja rögtön szinte válaszra éhes hangon, és látom magam előtt, ahogy törökülésbe küzdi magát a földön, és kislányosan tágra nyitja a szemét, éjfekete haját pedig szokásosan kócos kontyba fogja fel, miközben frufruja belelóg mahagónibarna szemeibe. Mindig így nézett rám, amikor kisebbek voltunk, és azt hitte, hogy velem valami hihetetlenül izgalmas dolgok történnek az iskolában, neki pedig feltett szándéka volt, hogy kifaggasson engem.

Bár már évek teltek el az ilyen esetek gyakorisága óta, olyan, mintha semmit sem változott volna a helyzet. Hármunk közül talán engem viseltek meg legjobban a hátam mögött lévő évek, utána Jisut, és utána következik csak Jihye. Jihye, aki egyébként az idősebb húgom ugyanis olyan, mintha még mindig egy rózsaszín lufiban élne, és nem érdekelné őt a felnőttek problémája és az a sok gonoszság, ami ebben a világban körülvesz minket, ő még mindig hisz a szép, nyugodt, boldog életben, az igaz szerelemben és a mindennapi csodákban. Egy kicsit irigylem is őt ezért.

- Az EXO vezetőjével, Suhóval – válaszolom nagy sóhajtás kíséretében, és inkább a színpadi nevét használom, bár van egy olyan érzésem, hogy Jihye a koreai bandák tagjainak 98%-át ismeri, egytől egyig az eredeti neveikkel.

- Nem mondod! – hüledezik a vonal túlsó végén, majd elismerően füttyent egyet – Daebak! Hát, ez nem semmi! Na, és milyen? Mit csináltatok? És mit kaptatok feladatnak? Júj, olyan izgatott vagyok, mesélj már! Ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni belőled! – dorgál meg testvériesen, és úgy érzem magam, mintha én lennék kisebb, és ő lenne az nnnim, akinek most kitárgyalom az egész szerelemi életemet. De hát mit is tehetnék mást? Úgysincsen kinek elmesélnem a ma történteket, aki nála normálisabban reagálhatna rá, és egyébként is jobb a húgommal beszélni, minthogy narancsokkal dobáljam az asztalt, úgyhogy belevágok a mesélésbe.

Onnan pedig már nem is lehetne visszafogni, és sajnálom is, hogy annyira eljár a szám, mert már legalább egy órája trécselünk, amikor megjegyzi, hogy üzenetet kapott, hogy kevés pénz van a telefonján, úgyhogy letenné, ha nem bánom. Kicsit csalódottan le is biggyesztem az ajkaimat, de hálásan megköszönöm neki, hogy meghallgatott, és kibírt egy órán keresztül, mire ő csak drámaian sóhajt egyet.

- Bármikor máskor is, unnim! – jegyzi meg már egy fokkal komolyabban, és kihallom az őszinteséget a hangjából – Aztán hívjál legközelebb is! Majd annyi pénzt rakok a telefonomra, hogy éjszakákat tudunk átbeszélni, pont, mint miután elköltöztem Japánba – utal vissza azokra a hetekre, amikor inkább ő akart beszélni velem, mert honvágya volt, és nem akarta, hogy anyám aggódjon. A másik húgomat is kihúzhatta a listáról, ugyanis ő éppen akkor házasodott meg, és utána keményen a háziasszony életre koncentrált, úgyhogy én maradtam neki. Nővérhez híven én azonban éjszakákba nyúlóan hallgattam és hallgattam, hol a vicces, hol a kínos, hol az aranyos történeteit, és azt kívántam, bár sose nőtt volna fel, és ragadta volna el tőlem a csúnya világ.

- Rendben. Majd hívlak! – ígérem mosolyogva, és éppen letenném a telefont, azonban Jihye még belekiált egy utolsót:

- És álmodj Suhóval! – kurjant fel lelkesen, majd bontja a vonalat, mielőtt még bármi mást mondhatnék.

A kívánsága azonban nem teljesül, ugyanis nem bírok aludni aznap este, csupán tehetetlenül forgolódom az ágyamban, és ide-oda hánykolódom. Az viszont biztos, hogy egész éjjel nem tudom kiverni a fejemből a fiút.

Két hét múlva forgatjuk a következő adást, és ez éppen elég idő arra, hogy kiheverjem az első adást. Azt nem mondanám, hogy hiányzott Joonmyun, hiszen hazudnék, ha így tennék. Mégis kíváncsian, ugyanakkor félve várom a következő feladatot, tekintve, hogy most a Times Square bevásárlóközpontba rendelnek minket, ami köztudottan Szöul legnagyobb bevásárló komplexuma, úgyhogy fogalmam sincsen, hogy egy ilyen helyen mit várhatnék ettől a naptól.

Mégis határozottan lépek be a hatalmas üvegajtón, és a központi tér felé veszem az irányt, ahol egy kiskertre hajazó helyiségnél lesz a találkozónk a mai első boríték szerint. Tekintve, hogy nem vagyok jártas a bevásárló központokban, így a producer segít eltájékozódnom, és segítségének köszönhetően könnyen megtalálom a kiskertet, ahol Joonmyun már vár rám egy barna, kis padon. Ahogy meglát, lelkesen feláll, és a szokásos széles mosoly terül el az arcán, amitől a szemei is mosolyogni kezdenek. Ma is ugyanolyan laza, mégis elegáns, mint az első találkozásunkkor. Most egy bakancs, egy fekete farmer és egy sötétzöld pulcsi van rajta, ami jó kontrasztot képez csillogó, melegbarna szempárjával. Haját megint a homlokára fésülte, és ezzel még fiatalabbnak tűnik, mint egyébként.

- Jó reggelt, Jiyoung-ah! – hajol meg előttem 90 fokban, mire én is meghajolok, és halványan elmosolyodok. Rögtön érzem, hogy a fiú jelenlétében hevesebben kezd verni a szívem, ám ezt próbálom a lehető legjobban nem kimutatni.

- Jó reggelt! – köszönök neki én is, miközben egyik kezemmel szorongatom a válltáskám pántját, míg a másikkal a fülemhez kapok, hogy a fülem mögé tűrjem egy tincsemet, azonban rájövök, hogy ma lófarokba fogtam a hajamat, úgyhogy ezt nem tudom megtenni. Zavartan visszahúzom a kezemet, ám Joonmyun valószínűleg azt hiszi, hogy azért vagyok ilyen, mert újra találkozunk, nem pedig azért, mert szégyellem, hogy a fiú jelenléte érzéseket vált ki belőlem. Már az sem kéne, hogy érzéseket váltson ki belőlem, nemhogy felkavaró érzéseket.

- Furcsa volt ez a két hét nélküled. Már nagyon vártam, hogy újra találkozzunk – vallja be az EXO vezetője tágra nyílt bociszemeivel, amitől valószínűleg minden lány elalélna. Főleg, ha ilyen körítést kapnának mellé. Csakhogy engem nem hatnak meg annyira a szavai, ugyanis én nem nagyon vártam, hogy találkozzunk, és ugyanúgy dolgoztam az elmúlt két hétben, mint eddig, egyetlen másodpercre se gondoltam rá munka közben – Meg is néztem azóta néhány részt a műsorodban, és nagyon jól dolgozol! Büszke vagyok rá, hogy egy ilyen határozott kiállású, elhivatott feleséget kaptam magam mellé – folytatja tovább vigyorogva, és szégyenlősen pillant oldalra, amikor szavainak súlyát ő is felismeri.

- Köszönöm – hajolok meg hálám jeléül, azonban akaratom ellenére is kételkedem a szavaiban. Még ha nem is nézett egy percet sem a műsoromból, akkor is mondhatná ezt, hiszen teljesen általános dolgokkal dobálózik, és kamerák veszik, úgyhogy jól kell viselkednie. Különben is? Minek töltené azzal az idejét, hogy egy olyan lány munkáját figyeli a szabadidejében, akivel fél év után úgysem találkozik újra? Ez egy műsor: itt bármit mondhat, és a nézők nem is akarnak kételkedni a szavaiban. Én már annál inkább.

- És te? Hogyan érezted magad nélkülem? – tudakolja kíváncsian felvonva a szemöldökét, mire zavartan pislogok. Valószínűleg azt várja, hogy valami szép, drámába illő mondat hagyja el a számat, azonban én csak az igazat tudom kipréselni magamból:

- Jól megvoltam, köszönöm – bólogatom alátámasztva a szavaimat, és látom, hogy erre egy pillanatra le is biggyeszti az ajkait. Tudom, hogy megsértettem, és tudom, hogy kedvesebben kéne viselkednem vele, ám ezt csak azért kell bevetnem, mert nem lesz annak jó vége, ha így folytatja. A végén talán még megkedvelném, és azt egyikünk sem akarhatja.

Mielőtt azonban a fiú bármi mást mondhatna, a producer felém nyújt egy újabb vörös borítékot, úgyhogy gyanakvó tekintettel átveszem, majd kinyitom, és kihúzom belőle a papírlapot. A szemem sarkából látom, hogy Joonmyun mellém sétál, és közelebb lép hozzám, hogy ő is szemügyre vehesse a papírt. Zavartan megköszörülöm a torkomat, majd olvasni kezdem.

- Kedves Park Jiyoung-ssi és Kim Joonmyun-ssi! Reméljük, hiányolták egymást az elmúlt hetekben, és már várták a mai találkozót. Nem véletlenül kértük Önöket, hogy a bevásárlóközpontba jöjjenek, ugyanis a mai feladat a vásárláshoz fogok kötődni. Ennél a feladatnál külön kell válniuk, és venniük kell egy ruhát a másiknak egy óra alatt. Mindkettejüknek adunk egy-egy borítékot 60.000 wonnal, vegyenek belőle olyat, ami szerintük a másiknak tetszeni fog! Segítséget ne próbáljanak kérni egymástól, most ugyanis azt akarjuk tesztelni, mennyire találják el a másik ízlését! Sok sikert! – olvasom fel hangosan, és faarccal, mintha csak fel kéne konferálnom egy bandát, azonban legszívesebben megállnék minden mondat után, hogy a falba verjem a fejemet. Most már biztos vagyok benne, hogy én nem vagyok való ebbe a műsorba…

Először is: én amúgy sem vagyok jó vásárlásban, és nem is nagyon vettem ruhát az exeimnek, úgyhogy fogalmam sincsen, hogyan álljak hozzá ehhez a feladathoz. Mellesleg, Suhót tucatnyi stylist öltözteti, azt sem tudom, amit ma visel, azt ő akarta –e felvenni vagy sem. Nehéz dolgom lesz, az biztos.

- Á, ez pont nekem való feladat! Eddig is akartam neked venni valamit, de most akkor feladatként meg is tehetem – ujjong lelkesen Joonmyun, miközben nem lehet letörölni az arcáról a lelkes mosolyt, és úgy látszik, neki könnyebb dolga van. Ő az első találkozásunk alapján annak a fajtának tűnik, aki könnyen szórja a pénzt, tehát bemegy egy üzletbe, megkérdez egy eladót, hogy egy 24 éves nőnek milyen ruhát vegyen, és bármilyen drága, kifizeti azt. Talán még a stílusomat is eltalálná, én azonban nem vagyok annyira biztos abban, hogy ez fordítva is igaz lesz.

- Nem kell semmi drágát venned, de tényleg! – jelentem ki a fiúnak, mielőtt levásárolja az egész keretet, amit én nem tudnék egy félév alatt sem elkölteni ruházati cikkekre. Ételre, háztartási kellékekre igen, vagy, ha a szabadidőmről lenne szó, akkor regényekre és jógabérletre simán, de ruhára nem szoktam sok pénzt kidobni. Ezért sem szeretném, ha Joonmyun ezt tenné.

- Á, aranyos vagy, hogy ezt mondod, de majd megveszem, amit jónak találok. Az ár nem számít, hiszen a feleségemről van szó – villant rám egy ezerwattos mosolyt, mire legszívesebben megforgatnám a szemeimet. Azt hiszi, mert idol, mindent megtehet, és itt mutogathatja nekem, hogy mennyi pénze van? Na, szép dolog, mondhatom! – De most megyek is, már kezdődik is az az egy óra! – fűzi hozzá az időkeretre utalva, mielőtt bármi gúnyosat vagy gonoszat a szemére vethetnék, és talán jobb is így.

Csak fortyogó indulatokkal nézek Joonmyun után, aki elindul a bevásárlóközpont nyugati szárnya felé, és úgy szedi a lábát, mintha az élete múlna ezen a feladaton. Én még néhány másodpercig bámulom, majd megcsóválom a fejemet. Jiyoung, szedd össze magad! Ez csak egy műsor, nem borulhatsz ki olyan gyerekes dolgokon, minthogy valaki 60.000 wonját elhasználod arra, hogy ruhát vegyél egy idolnak, amikor szegény tanulóknak is adományozhatnád! Nem mutathatod ki az ellenszenvedet, úgyhogy állat fel, hasat be, és irány a legközelebbi ruhaüzlet!

Már háromnegyed óra lemegy, amikor sikerül egy olyan inget találnom, amit el tudnék képzelni Joonmyunon. Fehér-kék kockás, és feltűrheti az ujjait is, ha nagyon szeretné, de egyébként szerintem kellően elegáns megjelenést kölcsönözne neki. Igazából fogalmam sincsen, hogy hogyan állna rajta, de örüljön neki, mert még a méreteinek is utánanéztem a rajongói oldalakon, és eladókat is végigkérdeztem, hogy szerintük az EXO Suhójának hogyan állna ez az ing, ők pedig mind azt mondták, hogy szerintük jó lenne.

Úgyhogy végül megkönnyebbülök, amikor elhagyom a ruhaüzletet, és kifizetem a 45.000 wonos inget, ami még viszonylag a normális árkategóriába tartozik. Az idegesített a legjobban az egész feladatban, hogy végig kamera vett, és frusztrált a tudat, hogy a még bénácska választásaimat is felvették. Most pedig mellettem sétálnak, és arra kérnek, hogy beszéljek, miért választottam éppen ezt az inget. Csak mormogok nekik gyorsan valamit, majd visszatérek a kiskerthez, ahol a fiúval és velem tartó producerek megbeszélése alapján találkozunk. Ott azonban megtorpanok, hiszen Joonmyun már ott áll az egyik pad előtt, arcán fülig érő vigyorral, és meglátva engem, a levegőbe emeli a kezében tartott öt bevásárlószatyrot. Leesik az állam a látványtól.

- Mi? Mi az? – kérdezi a fiú meglepetten, az arckifejezésemet látva, mire becsukom a számat, majd nagyot nyelek. Ez a srác tényleg nem tudja, hogyan kell kezelni a pénzt, az biztos! Öt bevásárlótáska? Te jó ég! Mit vehetett?

- Csak jó sok mindent vettél – bökök felé az én egyetlen zacskómmal, melyben az ingje lapul, megjegyzésemet azonban nem rosszallásként fogja fel, hanem dicséretként.

- Mindig megláttam valamit, amit el tudnék képzelni rajtad, úgyhogy nem hagyhattam ott egyiket sem! – jelenti ki boldogan, és mivel én megtorpantam, és nem sétáltam közelebb hozzá, most ő hozza be a köztünk lévő távolságot.

Ahogy újra közelebb kerül hozzám, megint furcsa érzések kerítenek hatalmukba, ám megfékezem magam, hogy félénken hátraléphessek. Legszívesebben elmenekülnék tőle jó messzire, de büszkeségem nem engedi ezt, úgyhogy inkább állom a tekintetét, és az alig néhány centiméter távolságot; nem hagyom, hogy szégyenlős tininek higgyen.

- És belefértél a keretbe? – kérdezem kétkedve, hogy inkább rászegeződjön a kamera, majd gyanakvó pillantást lövellek felé. Ő csak megvonja a vállát, és direkt szórakozik velem.

- Megeshet.

- Akkor biztos, hogy nem fértél bele – csóválom a fejemet hitetlenkedve, és nem akar a fejembe férni, hogy ez a legutóbb földhözragadt srác most miért akarja a pénzével bebizonyítani, hogy törődik velem. Elég lett volna, hogyha a feladatnak megfelelően vesz egy ruhadarabot, és csak az adott pénzt használja. De nem, persze neki nem volt elég.

- És azzal mi a baj? Az én pénzem, és azt csinálok vele, amit szeretnék – vonja meg a vállát megint, de nem sértődik meg, sőt! Még jobban szélesedni kezd a mosolya, ahogy felém nyújtja a bevásárlótáskákat – Remélem, tetszenek! Ha nem, bármelyiket vissza tudom cseréltetni, de reméljük, nem lesz rá szükség – néz a szemeimbe szeretetteljesen, én azonban csak gyanakodva veszem át a sok táskát.

- Köszönöm – hajolok meg köszönetem jeléül, és hogy jobban boldogulni tudjak a vásároltakkal, én is átnyújtom az én ajándékomat – Ez a tiéd – adom át neki a zacskót, amiből rögtön lelkesen ki is húzza az inget, és magához méregetve nézni kezdi.

- Daebak, ez nagyon jó! Nagyon tetszik, Jiyoung-ah, biztos sokat fogom használni. Köszönöm szépen! – fejti ki a véleményét őszintén boldog mosollyal, mire hihetetlen módon egy pillanatra én is elmosolyodom. Azután eszembe jut, hogy egy stáb vesz minket körül, és inkább összepréselem az ajkaimat - Á, Jiyoung-ah, van egy olyan érzésem, hogy már most tudod, hogyan öltöztesd a férjedet – kacsint rám játékosan, nekem azonban csak egy kissé zavart, nem is túl őszinte mosolyra futja. Nem is az a furcsa, hogy egy ilyen helyzetben vesz a kamera, hanem az, hogy a srác még mindig természetesen és őszintén viselkedik.

- Örülök, hogy tetszik – szólalok meg inkább lesütve a szememet, mert Joonmyun tényleg boldognak tűnik az ajándéka miatt. Utána eszébe is jut, hogy ő is vett nekem, ezért lazán a kezemben tartott bevásárló táskák felé bök, és kéri, hogy nézzem meg őket.

Óvatosan belekukkantok az egyik papírtáskába, amiben azonban egy doboz lapul, úgyhogy nem nyílik rálátásom rögtön az ajándékra.

- Megfogjam a többit, míg megnézed? – kérdezi a fiú segítőkészen, és hálásan rábólintok ajánlatára, ugyanis könnyebb, hogyha ő fogja a szatyrokat, mintha én szórakoznék velük, úgyhogy átnyújtom őket, míg a dobozt nyitom ki. Lassan felnyitom a tetejét, és nem meglepő módon egy pár cipőt találok benne. Az viszont meglep, hogy Joonmyun milyen jól eltalálja az ízlésemet, ugyanis egy visszafogott, elegáns, fekete magassarkút vett, amin nincsen semmi minta, semmi csilivili, csak egy jó minőségű, szép cipellőt látok magam előtt.

- Na, tetszik? – kíváncsiskodik óvatos mosollyal felpillantva rám, mire hümmögve bólintok.

Ezután cserélgetjük a táskákat vele, és kapok még egy gyönyörű, szépen szabott, térdig érő egyberuhát, aminek a vállai csipkeberakásúak. Sötétkék színe nem túl kihívó, mégis nőies, és rögtön eszembe jut, hogy egy vagyonba kerülhetett ez a darab. A harmadik ajándékom egy kötött, piszkosfehér garbó, ami az ilyen csípős telekre pont jó. Nem testhez simuló, pont olyan jó meleg és puha, igazi belebújós pulcsi, amilyet szeretek. A negyedik dobozban egy kupac karkötőt találok, amely fekete, fehér, bőrszínű és kék darabokból áll, így valószínűsítem, hogy pont az előző választásaihoz próbálta igazítani.

- Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ehhez mit szólsz – szólal meg, mielőtt az ötödik zacskóba belekukkantanék. Már annyiszor meglepődtem, és annyiszor megköszöngettem neki az ajándékokat, hogy már úgy érzem, lassan kiszárad a szám – Ha nem tetszik, és nem szeretnéd felvenni, nyugodtan szólj! Csak megláttam, és rögtön ránk gondoltam – folytatja, és nem túl biztató az, hogy a ’ránk’ szót használja a ’rád’ szó helyett, mégis túlságosan kíváncsi vagyok, úgyhogy megnézem, mit vett még.

Először csak az egyik pólót veszem észre, és éppen mondanám, hogy mi bajom lenne egy szürke, még jócskán derék alá érő ’happy smile’ feliratú aranyos pólóval, amikor észreveszek még egy ugyanilyet alatta. Rögtön felismerem, mik ezek: páros pólók.

- Tudom, hogy legutóbb azt mondtad, nem szereted az ilyeneket, de gondoltam, ez úgy illik hozzánk – magyarázza rögtön mentegetőzve, mintha legalább felakasztanám, ha ilyet venne, és egy pillanatig tényleg csalódom benne. Nem szeretem az ilyeneket, az biztos, de Joonmyun törődéstől és boldogságtól csillogó melegbarna szempárjába nézve nincs szívem semmi rosszat mondani neki. Egyszerűen a torkomra fagynak a gúnyos szavak, és csak elmosolyodni tudok.

- Nem, jó lesz ez – felelem meggondolva magam, mert azok után, hogy ennyi mindent vett nekem, a saját pénzét arra áldozva, hogy meglepjen ezekkel, és még jócskán túltett a borítékban összefoglalt feladaton, egyszerűen nincsen szívem elmondani azt, miért utálom a páros pólókat, és miért nem akarok ilyeneket venni.

- Tényleg? – nyílnak tágra a szemei a meglepődéstől, és látom, hogy valóban nem számított arra, hogy belemegyek ebbe, mégis megvette a páros pólókat – Ez megkönnyebbülés. Örülök, hogy tetszik – teszi hozzá vigyorogva, és néhány másodpercig egyikünk sem szól semmit, csak egymásra bámulunk. Van valami megfejthetetlen a tekintetében, abban, ahogyan rám néz, ám nem tudnám megmondani, hogy mi. Hogy hazudik –e, vagy hogy valódi örömöt látok –e benne.

- Köszönöm mindegyiket. Nagyon tetszenek – bukik ki belőlem őszintén és hálálkodva, és annyit látok rajta, hogy először nem tudja eldönteni, tényleg komolyan gondolom –e a szavaimat vagy sem, utána azonban felkunkorodik a szája széle, és tényleg elmosolyodik. Őszintén? Én sem tudom, hogy most mit érzek, mert a kezdetekben érzett haragom az ajándékok láttán elszáll, hiszen nem gondolom, hogy hasra ütve ennyire jól el tudta volna találni az ízlésemet. Csak úgy tudott ilyen jó darabokat választani, hogyha tényleg figyelemmel és törődéssel választotta ki őket. Legalábbis én így gondolom, és bármennyire is zavaróak a saját érzéseim, most nem tudnék haragudni a fiúra. Talán mégsem csak a pénzét akarta mutogatni, hanem tényleg meg is akart ajándékozni. Talán.

A választott darabok kicsomagolása után megegyezünk, hogy beülünk egy kávézóba, hogy igyunk és együnk valamit, ám először kényelmetlenül érzem magam, mert tucatnyi járókelő gyűlik körénk, amikor felismerik, hogy nem hétköznapi emberek vagyunk. Szerencsére csak távolról mutogatnak ránk, vagy lefotóznak minket, mégsem könnyű közben így beszélgetni. Joonmyun azonban tesz róla, hogy felé terelődjön a figyelmem, hiszen azután, hogy leadjuk a rendelésünket, egyszer csak bevallja:

- Sokat gondoltam rád az elmúlt két hétben – ejti ki a száján a szavakat, amelyek hihetetlenül meglepnek, nem csoda, hogy érzem, ahogy megfagy a vér az ereimben.

Annyira őszintének tűnik, hogy hinni akarok neki! A szívem megint hevesebben kezd dobogni, és úgy érzem, hogy melegség járja át a testem. Régen mindig képes voltam így érezni, amikor bókot kaptam, és azt hittem, hogy ez a reakció már soha nem fog hatalmába keríteni. Ám tévedtem. Jó nagyot tévedtem.

❤   ❤   ❤

Drága Olvasók!

Boldog, békés, szerencsében és sikerekben gazdag újévet kívánok Nektek és családtagjaitoknak! Remélem, hogy idén is valóra tudtok váltani néhányat álmaitok közül, és nem felejtetek el mosolyogni sem. ^^ Én biztos, hogy próbálom színesebbé tenné a szürke hétköznapjaitokat ezzel a történettel 2017-ben is, és remélem, hogy velem tartotok! <3

A rész elején kicsit olvashattunk Jiyoung családjáról, és én különösen szerettem írni azt a nővér-húg beszélgetést, mert nagyon jól megmutatta, hogy milyen a nő kapcsolata a testvéreivel. Mit gondoltatok róla? Szimpatikus nektek Jihye karaktere?

Ezután jött az új adás, s ezzel együtt az új feladat. Hogyan tetszett a piros borítékos utasítás? Gondoltátok volna, hogy Joonmyun ennyire túlteljesíti a feladatot? Mi a helyzet a vallomásával, hogy sokat gondolt a nőre? ^^

Kíváncsi vagyok a véleményetekre, úgyhogy ne féljetek megosztani velem a gondolataitokat! Vigyázzatok magatokra, és találkozunk jövő héten! <3 Akinek pedig újra elkezdődik az iskola, annak nagy kitartást kívánok! *-*

Szeretettel,

Yoonah