'We Got Married' #19

19

I can see your tears that you

shed for me more than my own

<Stronger>

Az esküvő után a hetek összefolynak akár egy zavaros filmszalag, amelynél összekeveredtek a képkockák.

Azóta sem tudom, és nem is akarnám tagadni, hogy július 29-e életem egyik legszebb napja volt. Nem is azért, mert ez volt az esküvőnk, hanem inkább azért, mert megoszthattam az örömömet azokkal az emberekkel, akik sokat jelentettek nekem. Ji Su nem volt ott, tudom, viszont mindenki, aki megjelent, mintha régi jó barát lett volna. A meglepetés produkció után órákig beszélgettünk mindenféléről, volt, hogy az egész asztalt felbolygatta a téma, míg máskor kis csapatokban összegyűlve csevegtünk. Közvetlenül, felszabadultan, boldogan és őszintén, mintha már évek óta ismertük volna egymást. Talán a műsor során először éreztem úgy, mintha valóságos beszélgetéseket folytattam volna, és képes voltam elfeledkezni arról a tényről, hogy kamerások vesznek minket körül. Hihetetlennek tűnt, hogy milyen könnyen fel tudtam oldódni mellettük, és hirtelen olyan magányos lettem, ahogyan a személyes interjúk után hazamentem az üres, egyhangú és túlságosan is csendes lakásomba.

Joonmyun azonban gondoskodott róla, hogy még este telefonon kibeszéljük az esküvőt, ugyanis a vendégek elbúcsúztatása után rögtön a stúdióba küldtek minket, és mivel nem egy időben végeztünk, nem volt igazán alkalmunk beszélgetni.

- Boldog voltál? – tette fel minden kertelés nélkül néhány percnyi beszélgetés után a fiú, miközben próbáltam lefoglalni magamat a kezemben tartott párna rojtjaival való gyermeki játékával. Túlságosan is sok érzést tudott belőlem kicsalni a fiú, hogyha teljes mértékben rákoncentráltam, és elképzeltem a gödröcskés mosolyát vagy az aranyos kiskutyaszemeit, úgyhogy mindig próbáltam valamivel elterelni a figyelmemet. Ekkor azonban megálltam a rojt piszkálgatásában.

- Igen.

- De tényleg? Nemcsak a kamerák miatt? És a vendégek miatt? Miattam? – támadott le a kérdéseivel, a hangjából pedig azonnal kihallottam az őszinte érdeklődést és a csipetnyi félelmet. Túlságosan is eksztázisba kerültem az esküvő miatt, úgyhogy az este folyamán nem is tudtam kontrollálni az érzéseimet. Nem is akartam.

- Tényleg boldog voltam. Életem egyik legszebb napja volt – válaszoltam őszintén, és szinte hallottam a megkönnyebbült sóhajt a vonal másik végéről. Elmosolyodtam, ahogyan magam elé képzeltem az ujjaival zavartan babráló idolt, aki valószínűleg még az ajkát is harapdálta, míg fel nem tette a kérdést. Mindig így viselkedett, ha idegesség lett úrrá rajta – És te? Jól érezted magad?

- Soha jobban – felelte rögtön, és bár kilométerek és egy telefonvonal választott el minket, mégis éreztem az őszinteséget a hangjában. Bár Joonmyun mindig is arról volt híres, hogy nem tettetett semmit sem a való életben, sem a kamerák előtt, ennek ellenére is mindig csodálkoztam, hogy mennyire magát adta. És hogy a valódi énje is mennyire magával ragadó volt.

A következő percekben részletekbe menően kibeszéltük az esküvőt és a vendégeink reagálását, de ahogy mindig, Joonmyunnak akkor is mennie kellett, mert volt még mit tenni az EXO körül. Ahogyan közeledtünk az utolsó adásunkhoz, úgy vándoroltak a tagok Kína egyik városából a másikba, és úgy váltotta fel az éjszakába nyúló beszélgetéseinket a rövid sms-ezés vagy éppen képküldözgetés. A fiúk még márciusban kezdtek neki az EXO’luxion koncertturnéjuknak, és Korea, Tajvan és Thaiföld után Kínában folytatták a promotálást. A turné egészen októberig tart, s bár természetesen addig a tagok néha-néha haza is utaznak, ám mivel augusztusban egymást érik a fellépések, így a fiú haza sem jöhetett. Kész csoda, hogy egyáltalán a We Got Married munkatársai meg tudták szervezni, hogy ma, azaz augusztus 25-én találkozhassunk.

S addig én mit is csináltam? Természetesen dolgoztam, hogy a Melody Monday adásai még sikeresebbek legyenek, bár a Bangtan Sonyeondannal való adásom óta jelentősen megugrott a nézettségünk, köszönhetően a fiúk szintén növekvő népszerűségének. A Dope comeback nagyon lázba hozta a nézőket, és örültem, hogy újra találkozhattam a fiúkkal. Őket követte a következő héten a Just right-tal visszatérő GOT7, akik olyan műsort csináltak, hogy szinte nem is kellettem volna oda, a beszélgetés mindig olyan gördülékenyen folyt tovább, egyáltalán nem volt szükség rá, hogy noszogassam őket. Nem feledkezhetünk el természetesen a BTOB adásáról sem, akik az It’s okay dalukkal tettek róla, hogy belopják magukat a szívembe. Még élőben is olyan hihetetlenül jól énekeltek, hogy majdnem leesett az állam, nem is beszélve a tagok lehengerlő humoráról.

Munka mellett pedig volt időm gondolkozni a kapcsolatunkról, és arról, hogy mennyi mindent köszönhetek Joonmyunnak. Mindennek ellenére azzal is tisztában vagyok, hogy csak a terhére lennék, és még mindig nem tudom teljesen elfogadni az agresszív rajongók megnyilvánulásait. Mégsem feküdhetsz le este nyugodtan aludni, ha éppen megfenyegettek, hogy meg fognak ölni téged? Tudom, persze tudom, hogy ez inkább csak egy túlzó, ragaszkodó rajongó éretlen véleménye, de akkor sem érzem magam jól. Nem is beszélve arról, hogy mindkettőnknek zsúfolt napirendje van, az S.M. pedig egyébként sem engedi randizni az idoljaikat a We Got Marriedes párjukkal. Ó, hogy ezt honnan tudom?

Egyrészt: benne van a szerződésünkben, amelyet még vakon, a körülményeket nem ismerve írtunk alá a legelső adás előtt. Másrészt: tegnap az Apink volt a Melody Monday eheti vendége, és miután a kulisszák mögött beszélgettünk tovább a lányokkal, Naeun érdeklődött, hogy hogyan haladunk a forgatásokkal. Meséltem, hogy most lesz az utolsó adásunk, és kérdezgettem őt, hogy ő hogyan élte meg azokat a hónapokat, amiket Taeminnel együtt töltött. Akkor azonban, amikor arra került a sor, hogy kíváncsiskodjak, vajon tartja –e még a kapcsolatot az énekessel, csak egy szomorú mosollyal azt nyilatkozta, hogy „nem lehet, az S.M. megtiltotta.” S hogy ez milyen komoly dolog az idoloknál? Azóta egy díjátadón sem ültetik a két bandát egymás mellé, és bár lett volna rá esély, hogy a WKorea magazinba őt választják Krystal helyett Kai és Taemin mellé, Lee Sooman az utolsó pillanatban visszadobta a lány szerződését „lemezcégek közötti inkooperációra” hivatkozva. Arról pedig ne is beszéljünk, hogyha mégis nyilvánosságra hozták volna a kapcsolatukat, akár mindkét banda jövőjét és a saját állásukat is kockára tették volna.

Még ha akartam volna, akkor sem tudtam volna kibúvót keresni, és még az sem nyugtatott meg, hogy az EXO menedzsere felajánlotta a segítségét. Nem akartam semmit erőltetni, és úgyis tudtam, hogy csak gondot okoznék a fiúnak. Így hát átkerültem a beletörődés fázisába. Felesleges is lett volna délibábokat kergetnem, és beleringatnom magamat abba a tévhitbe, hogy köztünk lehet valami. Nyilvánvalóan nem, és ezt neki is tudnia kell. Naiv lenne, ha azt gondolná, hogy igen. Vagy inkább egyenesen őrült.

A mai találkozásunk színhelye a Namsan torony lesz. Már mikor odaérek a libegő kiindulási pontjához, sejtem, hogy mire készülnek a stábtagok, hiszen a torony nem véletlenül lett híres. Gyönyörű, robosztus, és azt mondják, hogy szerelmeseknek tökéletes hely. Csak ne így lenne.

A bejárat előtt egy padon ücsörögve várakozom, és belemerülve nézegetem a telefonomon az üzeneteinket. A kamerások csak néhány percig vesznek, majd megunják, hogy nem csinálok semmit, de készenlétben állnak arra az esetre, hogyha az idol felbukkan. Nem tudom, mit várjak ettől a találkozástól, így próbálom lefoglalni a gondolataimat. Sikertelenül. Mindig visszakanyarodnak a közös emlékeinkre, az esküvő boldog pillanataira, a mosolyokra, a nevetésekre, és a szívemen egyre jobban elhatalmasodik a szúró érzés.

- Jiyoung-ah! – kiált bele a libegő előtti nyüzsgésbe egy ismerős hang, és hallom, ahogyan erre a staff tagok is elkezdenek szedelődzködni. Jól van, Jiyoung, menni fog ez! Már csak ezt az egy adást kell kibírnod, és utána vége a szenvedésnek.

- Oppa! – állok fel a padról mosolyogva, és integetve várom, míg Joonmyun odasétál hozzám, ugyanazzal a lehengerlő mosollyal és játékosan csillogó csokoládébarna szemekkel, mint mindig. Gyorsan megöleljük egymást, majd hagyom végigjáratni a tekintetemet a fiún. Egy egyszerű, lenge, kék inget, fekete farmernadrágot, és egy eléggé förtelmes szandált visel, amely kuncogásra késztet.

- Mi ez? – mutatok a lábbelijére, miközben nem bírom magamban tartani a nevetést. Értem én, hogy népszerű ez a vastag talpú, csíkokban a lábfejet megtartó szandál, mégis ez a zöld-kék kombináció, amellyel az EXO vezetője rendelkezik, szerintem az egyik legrondább, amit ebből a fajtából láttam.

- Szandálnak hívják, te ki butus! – csóválja a fejét tettetett sértődöttséggel, és mutatóujjával megböki a homlokomat. Játszom, hogy nem tetszik a kis színjátékunk, ám legbelül pontosan tudom, hogy ez az, ami az elmúlt egy hónapban annyira hiányzott; ez a fajta nyugodt, szeretetteljes légkör, amelybe olyan jó belesüppedni, mint a hosszú munka után egy kád forró fürdőbe – Nem tetszik? – kérdezi felemelve a lábfejét, én azonban csak hevesen csóválom a fejemet. Egymásra mosolygunk, hiszen pontosan tudjuk, hogy mit sem számít az, hogy mit viselünk; az számít csak, hogy majd mit teszünk együtt.

- Na, és hogy van az én feleségem? Mit szólnak hozzá, hogy most már házas vagy? – tudakolja szemöldökét vonogatva az énekes, és valahogyan számítottam erre a kérdésre. Még ha igazából beszéltünk is ilyenekről telefonon, muszáj a nézők előtt is megtennünk, nehogy elkezdjenek valamit sejteni.

- Az SBS-nél nem győznek szórakozni vele – felelem fejemet csóválva, ám egy mosoly még így is egyértelműen játszadozik az ajkaimon – A főnököm is ahányszor beszél velem, mindig odateszi a mondata végére, hogy Mrs. Kim. Imádják felhozni, és akárhányszor valami házassággal kapcsolatos téma jön fel ebédszünetben, a munkatársaim mindig gratulálnak nekem. Hihetetlen! Mindenki olyan komolyan veszi.

- Hát mert komoly dologról van szó! – erősködik Joonmyun szélesen vigyorogva, majd ő is mesélni kezd – Ne tudd meg, hogy a gyerekek mennyit képesek cukkolni vele! Ha például mosogatni kell, akkor mindig rám sózzák, mondván, hogy ezt egy férjnek tudnia kell megcsinálni. Legutóbb még a tv-től is elzavartak, mert, hogy hozzá kell szoknom, hogy a feleségem is el fog zavarni, ha éppen jön a kedvenc sorozata – cseveg tovább vidáman, és a nevetséges intonációja mellett azért a szeretetet is ki lehet hallani a hangjából. Ezt annyira ki tudom nézni a fiúkból! Mégsem a bandatársai reakciója csal mosolyt az arcomra, hanem a tudat, hogy Suho még mindig „gyerekeknek” nevezi őket, pedig Minseok például idősebb nála. Van, ami sosem változik.

Kellemesen elcsicsergünk még a körülöttünk élők visszajelzéseiről, majd a beálló pillanatnyi csendet a férfi töri meg.

- Ezt neked hoztam – vesz elő a háta mögül egy gyönyörű, rózsaszín-törtfehér-viola színekben pompázó virágcsokrot, amit szelíd mosollyal átnyújt nekem – Rózsaszín rózsa, liliom, viaszvirág és fehér őszirózsa van benne. Ezzel szeretném megköszönni az odaadásodat a We Got Married adásaiért, és hogy boldogabbá tettél az elmúlt fél év során – vallja be elkomolyodó vonásokkal, én pedig a szám elé kapom a kezemet meghatódottságomban. Nem is hittem volna, hogy fog nekem készülni valamivel, nemhogy még megköszönje a nem létező odaadásomat?

Különös módon fickándozni kezd a szívem, és úgy érzem magam, mint mikor nagy hőség után elered az eső; végigfolyik az ereimben a megkönnyebbülés és a szívmelengető hála.

- Én… ezt… - kezdem hebegve-habogva, még mindig a szavai hatása alatt, ő azonban nem néz rám rosszallóan, csupán csak bátorítóan bólint egyet – Nagyon szépen köszönöm. Nem gondoltam volna, hogy kapok még tőled valamit – folytatom átvéve a virágcsokrot, amibe automatikusan beleszagolok. Isteni illata van, tuti, hogyha hazamegyek, akkor kirakom az asztalra! Egyébként nem vagyok nagy növényrajongó, csak kaktuszaim vannak, vágott virágot pedig soha nem vásárolok. Nem tudom miért, de egyszerűen valahogyan meguntam a sok kidobott virágot és az azokhoz kötődő félresikerült kapcsolataimat, s ahogyan úgyis lassanként elszáradtak a szálak, úgy emlékeztettek mindig rá, hogy semmi sem tart örökké; sem a virágok, sem a szerelem, sem az élet maga.

- Aigoo! – csípi meg játékosan az arcomat, ami miatt érzem, hogy rögtön el is vörösödöm – Az én feleségem megérdemli – teszi hozzá büszke mosollyal, és nem bírom ki, hogy meg ne öleljem. Valamiért most már tudatosnak és természetesnek hat ez az egész; ahogyan közelebb lépek hozzá, ő pedig izmos karjaival az ölelésébe zár. Magamba szívom kakukkfüves tusfürdőjének illatát, miközben néhány másodpercig a vállán pihentetem a fejemet, és ő sem szólal meg.

Utána visszahúzódom tőle, a mosoly azonban még mindig ott játszadozik az ajkaimon. Talán az egy hónapnyi hiánya vagy a szorosabbra fűződő kapcsolatunk teszi, de úgy érzem, hogy nem tudom elfojtani a boldogságomat, amikor mellette vagyok.

- Akkor megyünk? – int a fejével a libegő pénztára felé, mire határozottan bólintok.

A kezemben szorongatom a virágcsokrot, miközben a fiú fizet – természetesen megint nem hagyja, hogy én tegyem -, majd felsétálunk a kabinok kiinduló állomásához, és rövid várakozás után beszállunk egybe. A kilátás szemet kápráztató. Lehet látni az apró hangyáknak tűnő autók forgatagát, a háztömbök tetején lévő feldíszített kis kerteket, a zöldben pompázó parkokat és a már elnyílt cseresznyefák tömkelegét. Egyszerre modern és maradi, nyüzsgő és nyugodt. Szöul jól reprezentálja a kettősséget, ám pont ez teszi olyan különlegessé.

Miközben én gyönyörködöm a tájban, addig Joonmyun a kabinban velünk együtt utazó családnak dicsekedik arról, hogy már összeházasodtunk. Szerintem észre sem veszi, hogy közelebb húz magához, miközben beszél, ám a végén úgyis mellé kellene állnom, ugyanis a család tizenéves forma kislánya annyira fellelkesedik, hogy felajánlja, hogy készít rólunk képet, először a fiú telefonjával, majd az enyémmel. Utána természetesen ő is kér cserébe képet a kedvenc EXO tagjával, a második fotóhoz azonban engem is odahív. Nem tudok ellenállni a csöppségnek, úgyhogy gondolkozás nélkül beadom a derekamat. Szerintem életem egyik legfelejthetetlenebb képe készül el.

A kabin a torony lábánál áll meg, ahol mintha egy kis város tárulna a szemünk elé – parányi boltok egymáshoz zsúfolódva követik egymást, a levegő pedig az ínycsiklandó illatoktól terhes. Néhány percnyi lődörgés és Joonmyun hasának kordulása után inkább úgy döntünk, hogy veszünk egy kis csemegét, mielőtt a tetejére felmennénk. Egy csavart krumplis standnál állunk meg, ahol még virslit is lehet kérni az utcai snackhez, úgyhogy nem hagyjuk ki ezt a lehetőséget, kettővel felszerelkezve sétálunk tovább. Egy gyors liftezés után felérünk a tetejére, ahonnan még fantasztikusabb a látvány.

- Daebak! – kiáltom el magamat, ahogyan meglátom a lábam alatt húzódó, szinte törpének tűnő szöuli belvárost, és a korlátnak dőlve elő is veszem a telefonomat, hogy rögtön készíthessek képeket. Mintha egy hatalmas gépezetet látnék, amelyet az égbe kapaszkodó magasztos felhőkarcolók, kifinomultan felfelé törő irodaházak és a modern épületek között néha-néha megbúvó szelíd lakások alkotnak. Lehet látni a kristály módjára ragyogó vizű Han folyót a felette átívelő hidak sokaságával és még az SBS székházát is, amelynek üvegén a napsugarak ezernyi apró szilánkra törnek. Lélegzetelállító a látvány.

- Soha nem jártál még itt?

- De, voltam már. Valamilyen általános iskolás osztálykiránduláson – vonom meg a vállamat lazán, hiszen akkoriban mindenki mindenért lelkesedik, az élmények pedig előbb-utóbb megfakulnak. Most viszont, hogy 25 évesen újra részese lehetek ennek a csodának, most más érzések költöznek a szívembe. Van az a pillanat, amikor teljesen ki tudsz kapcsolni, mert belefeledkezel egy dalba vagy egy naplementébe, és végigjár az a halálos nyugalom, ami a hétköznapjaidba sosem köszön vissza. Ezt a pillanatot élem meg most, ahogyan a déli napfényben úszó város kicsinyített mását láthatom.

- Ó, jön egy újabb piros boríték! – szólal meg mellettem az idol lelkesen, és beletúr a hajába, mielőtt átvenné az újabb küldetéskártyánkat. Bár az idilli pillanatnak ezzel lőttek, mégis kíváncsian pislantok a férfi válla fölött a papírra vetett sorokra.

- Kedves Park Jiyoung-ssi és Kim Joonmyun-ssi! Közös adásaik a végéhez közelednek, így szeretnénk, hogyha az utókor számára maradandó emléket tudnának maguk mögött hagyni. A Namsan torony híres arról, hogy a szerelmes pároknak kedvező programokat kínál. Önök se hagyják ki ezt a lehetőséget! Vegyenek egy lakatot, és a nevüket felírva helyezzék el a szerelmesek lakatjai közé! Így biztosan emlékezni fognak egymásra, még a műsor után is – áll a papíron, és újra tudatosul bennem, hogy tényleg ez lesz az utolsó adásunk. Az utolsó alkalom, amikor a műsor keretein belül találkozok a fiúval; az utolsó, hogy megjelenik ez a piros boríték; az utolsó, hogy eszement feladatokat kell végrehajtanunk, és az utolsó, amelyben személyes interjút kell adnunk a forgatás után. Hirtelen, mintha mérget fecskendeznének belém, úgy járja át a testemet a fájdalom.

- Daebak! Ezt nem hiszem el! – csapja össze a tenyerét a fiú vidáman, gesztenyebarna szemei megint csak csillognak a gyermeki ártatlanságtól és mohó vágytól – Mindig is szerettem volna lakatot hagyni a szerelmemmel a Namsan torony tetején, és most még ezt is megtehetem! Imádom ezt a műsort! – lelkendezik a fejét csóválva, és észre sem veszi, hogy bennem közben milyen érzések játszódnak le.

- Gyere, akkor válasszunk! – köszörülöm meg a torkomat, hogy minél előbb megszabaduljak ettől a pocsék érzéstől, és elmerengve intek a turistákkal teli souvenir bolt felé, ahol a lakatokat is lehet venni.

Joonmyun levakarhatatlan mosollyal követ az üzletbe, és néhány percnyi nézegetés után végül abban egyezünk meg, hogy 2 külön lakatokat veszünk, amelyeket viszont, ha egymás mellé rakunk, akkor a szélükre festett fél-fél szív ki tud adni egy összetartozó egészet. Ő ráírja filctollal az én nevemet az övére, én pedig fordítva, és a ’házasságunk emlékére’ felirat is csak akkor olvasható ki, ha ezeket egymás mellé helyezzük. Nem is tétlenkedünk sokat, kisétálunk a hatalmas teraszra, ahol a korlátok már mind roskadoznak a lakatoktól, úgyhogy még azzal is elmegy egy kis idő, hogy egyáltalán helyet találjunk a mieinknek.

- És ez itt marad, amíg világ a világ – bólogat vigyorogva az idol, miközben felhelyezi a sajátját, és kulccsal lezárja. Én hozzákapcsolom az enyémet az övéhez, és én is kiveszem belőlem a kulcsot.

- Igen, és reméljük, hogy így lesz – bólintok rá elgondolkozva, hiszen gyakorlatilag csak addig marad így, míg egyikünk úgy nem dönt, hogy feloldja, és leveszi a lakatját. Ha erre viszont nem kerülne sor, akkor igen, még az utókor is, akár a következő generáció is láthatja, hogy mi nyomot hagytunk itt. Ketten, együtt, házastársakként.

A lakatok felhelyezése után beülünk egy hangulatos étterembe, s miközben kielégítjük a szükségleteinket, addig a következő feladatot is lassan, lassan teljesítjük.

- Kedves Park Jiyoung-ssi és Kim Joonmyun-ssi! Itt az ideje mindent tisztázni! Ez az utolsó adásuk együtt, úgyhogy ne fojtsanak magukba semmit! Ez a „fel nem tett kérdések” köre lesz, és passzolási lehetőség nincsen, mindkét félnek muszáj válaszolnia a másik kérdéseire! Csak őszintén! – kapjuk meg az újabb küldetésünket, amit kivételesen nem tartok sem eszementnek, sem kényelmetlennek. Úgyis vannak kérdéseim, amiket szerettem volna már feltenni a fiúnak, s most, hogy még feladatot is kapunk rá, hogy megtegyük, most még bűntudatot sem érzek miatta.

Már éppen szólásra nyitnám a számat, amikor az EXO vezetőjének arcán látom átsuhanni a kíváncsisággal vegyes rettegés tökéletesen felismerhető grimaszát, amely belém fojtja a szavakat. Látom, ahogyan mérlegeli, hogy milyen kérdéseket tegyen fel, és idegességében néha-néha még az alsó ajkát is harapdálja. Eszembe jut, hogy ilyenekről általában nem szoktunk kamerák előtt beszélni, és amikor ez a gondolat átvillan a fejemben, rögtön tudom, hogy miért viselkedik így az idol. Ez visz rá arra, hogy én legyek az első, aki kérdést tesz fel.

- Mi volt rólam az első benyomásod, és utána ez mennyit változott? – szólítom meg a férfit, aki lassan a papírról felém fordítja a tekintetét, és látom, ahogyan gesztenyebarna szemei vidám bukfencet vetnek a kérdésem hallatán.

- Mikor először találkoztunk a Szerelmesek konyháján, azt hittem, hogy nagyon nehéz dolgom lesz veled – feleli néhány másodpercnyi gondolkodás után, ám meg sem rezdülök. Pontosan tudom, hogy akkor még hűvösebb és még távolságtartóbb voltam, mint most, és pontosan ezért akartam tudni, hogy azóta mennyit változott rólam a véleménye – Nem mosolyogtál sokat, hezitáltál, miután megkaptuk a pepero kisses feladatot, és még nem is nagyon nyíltál meg nekem. Fogalmam sem volt, hogy hogyan próbáljam kényelmesebbé tenni számodra a szituációt, így inkább csak magamat adtam, és ahogyan jöttek az adások, valószínűleg te is egyre jobban megbizonyosodtál afelől, hogy én csupán csak jót szeretnék neked. Sok mindenen mentünk keresztül, egészen a horrorfilm nézéstől a közös fotósorozatig, és úgy vettem észre, hogy egyre jobban felszabadultál. Szerintem sokat változtál az első adás óta, és nem mondom, hogy nyoma sincsen annak a makacs nőnek, akivel akkor találkoztam, de hálás vagyok, hogy sikerült elnyernem a bizalmadat – fejti ki a tarkóját masszírozva, és közben hol rám, hol a kezében tartott papírra, hol pedig az előtte heverő kimchis tálkára pislog.

Szavai, mintha a fénylő napsugarak lennének, amelyek lassan felolvasztják jégbe fagyott szívemet, igazán jól esnek, és biztos vagyok benne, hogy lángol az arcom a zavarodottságtól, mégsem akarom elrejteni az érzéseimet.

- És annak ellenére is, hogy nem voltam mindig kooperatív, minden elképzelésedet valóra sikerült váltanunk? – jut eszembe hirtelen, mire csak egy felszabadult kuncogás a válasz.

- Elég kooperatív voltál, Jiyoung-ah! Még olyat is megtettél, amit nem szerettél volna – emlékeztet Joonmyun a világ lehető legvonzóbb mosolyával, amellyel akár egy reklámba is elmehetne. Tuti, hogy sikert aratna vele – Igen, mindent sikerült. Felraktuk a lakatunkat a Namsan torony tetejére, tandembicikliztünk, duettet énekeltünk egy karaoke bárban, páros pólót viseltünk, főztünk együtt, táncot taníthattam neked, utaztunk együtt repülőn, Jejun együtt néztük a naplementét… - sorolja a kezein a közös emlékeinket szorgosan, ám itt hirtelen megakad, és tudom, hogy nem azért, mert elfelejtette, hogy ezek mellett még mit tettünk, hanem mert a többi nem nagyon volt betervezve – és még az esküvőnk is úgy alakult, ahogy szerettem volna. Nekem nem kell ennél több – nyugtat meg a vállamra helyezve a kezét, amitől először egy picit összerezzenek, mert érintése mindig mintha elektromos kisüléseket indukálna a testemben. Érzem, ahogyan minden idegszálam a bőrének lágy tapintására összpontosul, és érdes ujjainak nyoma szinte égetőnek hat. Nem tudok hozzászokni ehhez, és szerintem, ha hónapokig forgatnánk még, akkor sem tudnék. Különös dolog ez a szerelem.

Olyan, mintha az érzéseim a vízbe rántanának, és alig kapnék tőlük levegőt. Még a férfi hangját is alig hallom meg, amikor legközelebb megszólal.

- Volt olyan pillanat, amikor megbántad, hogy elvállaltad a műsort?

- Volt – bólintok rá kertelés nélkül, hiszen bármennyire is utálnak emiatt a staff tagok, nem mindent élveztem a forgatások során – Leginkább arra emlékszem, amikor a Somethingot kellett eltáncolnom. Mondjuk az elején a pepero kiss sem volt kispályás, és a horrorfilmet is inkább kihagytam volna – jutnak eszembe a kellemetlen pillanatok sorban, ám semmi neheztelést vagy megbánást nem látok a fiú szemében. Tisztában van vele, hogy nem miatta utáltam ezeket a küldetéseket, hanem a staff tagok miatt, és mert a komfort zónámon kívül estek a feladatok.

- Elégedett vagy azzal, hogy én lettem a férjed?

Akkorát bólintok, hogy attól félek, leesik a fejem. Kim Joonmyun a világ egyik lehető legjószívűbb, legkitartóbb, legjószándékúbb embere, és bár néha megbántam, hogy a műsorba jelentkeztem, azt sosem bántam meg, hogy vele hozott össze a sors.

- Persze – vágom rá olyan határozottan, hogy még egy kisfiúsan szégyenlős mosolyt is sikerül kicsikarnom az idolból - Már az esküvőn is mondtam, hogy szerintem te voltál a lehető legjobb férjjelölt számomra, hiszen melletted sikerült megnyílnom, és ha a feladatok nem is tetszettek, a tény, hogy te mellettem voltál, mindig segített, hogy jobban érezzem magam – vallom be őszintén, tartva a szemkontaktust, és érzem, ahogyan azok a bizonyos szikrák pattognak közöttünk. Intenzíven nézzük egymást, a másik szempárjának feneketlen mélységén átvergődve, a szénfekete örvényben keresve a választ a legfontosabb kérdésre. Igazat mondasz?

- És hiányozni fogok neked? – szakad ki belőle minden előrejelzés nélkül, és tágra nyílnak a szemeim a csodálkozástól. A torkomban gombóc keletkezik, amely áttörhetetlen falat képez a bennem megfogalmazódó tucatnyi gondolatnak. Gomolyognak az érzéseim, zavaros ringlispílként forognak bennem, és úgy érzem, meg kell kapaszkodnom a székemben, hogy ne álljak fel, és ugorjak a nyakába azt kiabálva, hogy igen, persze, csak a hülye lemezcége és ez a szerződés ne lenne ennyire szívtelen.

Visszafogom magam. Az utolsó pillanatban sikerül emlékeztetnem a józan eszemet, hogy ez még mindig a műsor, a kamerák forognak, a kérdés pedig még mindig ott lóg a levegőben.

- Igen, valószínűleg hiányozni fogsz – bólintok rá néhány másodpercnyi hezitálás után, és válaszul megkönnyebbült sóhaj hagyja el a fiú ajkait. Vigyorogva megjegyzi, hogy ennek örül, és akkor nem is akarja tovább húzni az idegeimet, neki nincs több eddig fel nem tett kérdése. Nekem viszont van.

- És megkedveltél? – csúsznak ki a számon a szavak, és mire felfognám, hogy mit mondtam, már késő. A staff tagok kíváncsian mozgolódni kezdenek, a kamerás még közelebb lép, hogy ráközelítsen az arcunkra, míg lehet látni, ahogyan Joonmyun ádámcsutkája nagyot ugrik.

Soha nem került elő se kamerák előtt, se forgatásokon kívül, hogy megkedveltük –e a másikat. Más párosok a WGM történelmében még volt, hogy szerelmet is vallottak egymásnak, de az, hogy legalább egy ’kedvellek’ kicsúszott a szájukon, az szinte mindegyiküknél előfordult. Nekünk is mondta a producer, hogy bizony valami hasonlót kéne produkálnunk, mert nem lesz, amiért a nézők kíváncsiak lesznek az adások során, mi viszont mindig elzárkóztunk ettől.

Ez viszont „most vagy soha” helyzet; ha a fiú kimondja kamerák előtt, hogy kedvel, akkor még lehet rá esély, hogy kamerák nélkül is megtenné, de ha nem mondja ki, akkor nincsen rá egy szemernyi esély sem.

- Igen, megkedveltelek. Nagyon is – köszörüli meg a torkát egy végtelenre nyúló másodperc után, és a szemem sarkából észreveszem, ahogyan a producer éljenezve a levegő emeli a karjait.

- És te?

- Én is megkedveltelek – felelem habozás nélkül, hiszen úgysem tudja megmondani, hogy hazudok –e vagy sem. Ő viszont nem kételkedik; szemei, mintha fellobbanó gyertyalángok lennének, úgy szikráznak a boldogságtól, és a nap hátralévő részében le sem lehetne törölni az arcáról az elégedett vigyort. Elnézem a körülöttem lévők reagálást, és meg kell állapítanom, hogy mindenki meglepődött, de tagadhatatlanul lelkes. A producer már majdnem az eksztázis közelébe kerül, Joonmyun majd’ kicsattan az örömtől, én azonban csak feszélyezve ücsörgök tovább. Ha mindenki boldog, akkor én miért nem vagyok az?

Az ebéd kellemes baráti csevejjel folytatódik, miután mindketten kifogyunk a kérdésekből – vagy legalábbis kamerák előtt. Beszélünk az EXO japán tevékenységeiről, a fiú filmforgatásairól, a közelgő díjátadókról és élő show-król, de ezután még szóba kerülnek a nyaralásaink és az én jövőbeli terveim is. Utolsó küldetésként azt kapjuk, hogy mondjunk búcsúbeszédet a nézőknek, majd egymásnak, és utána a kamerák leállnak, a staff tagok tapsolnak, a producer pedig fogkrém reklámba illő mosollyal jön oda hozzánk gratulálni a munkánkért.

Szinte fel sem tudom fogni, mi folyik körülöttem, Joonmyun arról magyaráz valamit, hogy fotósorozatra kell mennie, most nem jön velem a stúdióba leforgatni az utolsó személyes interjúkat, de azért megígérteti velem, hogy ezután keresni fogom. Engem pedig a WGM munkatársai elrángatnak az MBC stúdiójába, felveszik az utolsó véleménynyilvánításomat is, majd néhány hajolgatás és gratulálás után ott találom magam a lakásomban teljesen egyedül, lappangó fájdalommal és az arcomon lecsorgó könnycseppekkel.

Minden olyan gyorsan történt, minden olyan zavaros, és bármennyire is próbálkozom, egy kegyetlen hang ott üvöltözik a fejemben. Vége! Nem lesz több forgatás együtt! Nehogy azt hidd, hogy ezután bármennyi időt együtt tölthetsz vele! Megtiltották, benne van a szerződésben, benne van az S.M. kikötésében!

Ahogyan a szemem előtt leperegnek a közös emlékeink, képek ugranak be az EXO koncertjéről, a közös reggeli főzésünkről, a tánctanulásról a fiúkkal, az eljegyzési vacsoráról, a tandembiciklizésről, az esküvőről és a mai napról, úgy potyognak egyre jobban a könnyeim. Nem szipogok, nem kiabálok, még csak nem is török-zúzok. Méltóságteljesen, felemelt fejjel siratom a mögöttünk lévő hónapok gyönyörű pillanatait és a megpecsételt jövőnket.
Ég veled, Joonmyun!

❤   ❤   ❤

Drága Olvasók!

Be kell vallanom, hogy ennek a fejezetnek a vége szomorúbbra sikerült, mint terveztem. *-*

Viszont az utolsó találkozásuk legalább vidám és boldog pillanatokkal volt tele, itt-ott azért a keserédes emlékek és a fájdalom is felbukkant, de legalább főhősnőnk már képernyő előtt is bevallotta, hogy kedveli Joonmyunt, és valószínűleg hiányozni fog neki. Szerintem ez egy nagyon meghatározó és fontos lépés volt részéről, karaktere ezzel mintha "kiteljesedett" volna. Először még az érzelmeit is próbálta palástolni, majd azokkal megbarátkozott (kisebb-nagyobb döccenőkkel), volt, hogy ő kezdeményezett valamit, s most már szóban is megfogalmazta az érzéseit. Szóval próbáltam ezt egy elég komoly jellemfejlődésnek ábrázolni, és remélem, hogy tetszett nektek. :)

Jövő héten érkezik az utolsó előtti rész, én pedig szeretettel várlak Titeket akkor is! <3

Szeretettel,

Yoonah