'We Got Married' #20

20

At some point, it seemed like you were crying even when you were smiling

I couldn’t even comfort you, saying that it’ll get better, that it’ll be forgotten

I pray that you’ll be happy like you were in the beginning

<Promise>

Azt mondják, az idő képes begyógyítani a sebeket. Hazugság.

Azt mondják, el fogod felejteni, bármennyire is szeretted. Hazugság.

Azt mondják, a fájdalom el fog múlni. Hazugság.

A szerelem maga is hazugság. Nem létezik ilyesmi. És ha igen, akkor nem engedik, hogy létezzen. Gyökeresen véget akarnak neki vetni akár egy burjánzó vadvirágnak, amely benőtte már a szerelmesek szívét, lágyan és lassan, szinte észrevétlenül, ám ők nem bánták. A körülöttük lévők igen.

Még mindig emlékszem Joonmyun kisfiús mosolyára, a csilingelő nevetésére, kakukkfüves tusfürdőjének illatára és az égető érintésére a bőrömön. Még mindig emlékszem arra az érzésre, amit sikerült kicsalogatnia belőlem. És még mindig emlékszem arra a végtelenül reményvesztett tekintetre, amely az utolsó találkozásunkkor az arcán játszadozott.

Augusztus 24-e volt, az MBC székház irodájának ablakán vakítóan sütött be a nap, megvilágítva az előttünk heverő papírokat. Az utolsó forgatásunk óta ígéretem ellenére sem hívtam a fiút, de ő nem is sejtette, hogy nem is akartam.

- Ezzel a szerződéssel beleegyeznek abba, hogy az MBC végleg leadja a műsorukat, és bármilyen jövőbeli célokra felhasználhatja annak bármilyen tartalmát. Ezentúl bármiféle rágalmazás vagy plágium súlyos következményekkel járhat, akár per formájában is – foglalta össze a leírtakat a We Got Married kommunikációs menedzsere, aki egy 30-as éveiben járt fiatal nő volt ellenmondást nem tűrő tekintettel.

Az idollal mindketten némi átolvasás után alá is írtuk a szerződést, és én már mentem is volna a dolgomra. El, tőle, a műsortól, mert nem akartam többé abban a ketrecben vergődni, amit a legelső szerződés aláírása állított fel számomra. Ő azonban nem hagyta, hogy csak úgy, szó nélkül elsétáljak, és bármennyire is próbáltam hárítani, lágyan megfogta a csuklómat, és szembefordított magával. Kiszabadítottam a kezemet a szorításából, és még ha fájt is, hogy mintha csillagok hunytak volna ki a szemében, muszáj volt így viselkednem vele. Azt gondoltam, így könnyebben lemond rólam.

- Kettőnkről szeretnék beszélni – szögezte le határozottan a férfi, enyhén remegő hangon és elnyíló ajkakkal. Kijelentése egy pillanatra elgyengítette a lábaimat, és a szemében tükröződő megtörtség képes lett volna megpuhítani. Ám nem hátrálhattam vissza az utolsó körben; eddig tökéletesen jól felkészítettem magam erre a találkozásra, most az élesben sem ronthattam el.

- Nincs miről beszélnünk – vetettem a szemére ridegen, nem törődve azzal, hogy ez mennyire fájhatott neki. Mégsem tudtam nem észrevenni, ahogyan a vállai megfeszültek, a vonásai megkeménykedtek, és élesen beszívta a levegőt, mielőtt megszólalt volna. Hangja puhatolózó, óvatos volt, mintha nem tudta volna pontosan, hogy egy ilyen kezdés után mire számítson.

- Akkor neked ez nem is jelentett többet, mint egy műsor? – nyíltak tágra a szemei a megbotránkozástól, én azonban védekezően felemeltem a kezeimet magam előtt. Őszinte szerettem volna lenni vele, és tisztázni mindent. Csupán a kegyetlen igazság volt a lényeg.

- De igen. Csakhogy úgysem működne, és ezt te is tudod – hangsúlyoztam ki a mellkasom előtt összefonva a karjaimat. Nem vallomásokkal dobálóztunk, nem szerelmes pillantásokat váltottunk, és nem is vert sebesen a szívünk. Ez már nem az a rózsaszín buborék volt, amiben a forgatások során éltünk. A valóság most megjelent az életünkben, és ideje volt, hogy szembenézzünk vele – Te mondtad, hogy nincs időd egy kapcsolatra az EXO mellett, és nem is hibáztatlak. Úgyis benne volt a szerződésünkben, úgyis benne van a lemezcéggel kötött szerződésedben, úgyhogy nem tudunk mit tenni. Ilyen az élet, Joonmyun – vontam meg a vállaimat nemtörődöm módon, mintha tényleg teljesen hidegen hagyott volna, hogy el kell hagynom őt. Legbelül azonban, mintha tövises rózsákkal szúrták volna meg a szívemet, úgy öntött el hullámokban a fájdalom.

- Jiyoung-ah… - lehelte esdeklő hangon az idol, akinek már lassan könnyekkel telt meg a szeme. Tudtam, pontosan tisztában voltam vele, hogy azok után, amiket értem tett, nem lett volna szabad így bánnom vele, és nekem is elhagynom őt. Ám nem tehettem mást, így volt a legjobb mindkettőnknek.

- Nem, oppa, tudod, hogy ez így van! – figyelmeztettem szinte fenyegető hangon, és hátráltam egy lépést, jelezvén a szándékaimat, ám ő csak tartotta a szemkontaktust, és még határozottabban behozta a köztünk lévő távolságot.

- Hallgass meg! – könyörgött összetéve a kezeit, ám én csak a fejemet csóváltam.

- Sajnálom – csóváltam a fejemet lemondóan, és talán ez volt a legőszintébb mondat, ami aznap elhagyta a számat. További gondolkodás nélkül sarkon fordultam, el akartam sétálni, nyugodtan, kifejezéstelen arccal, a jégkirálynő álarcot magamon tartva. Ám, amikor meghallottam a fiú könyörgéseit, nem tudtam megállni, hogy ne forduljak vissza.

- Mi értelme lenne megpróbálni? – kérdeztem vissza tőle, miután győzködött, hogy legalább hadd próbáljuk meg, majd rábeszéli a menedzsert, a főnökét, egyszóval elintézi a dolgokat. Fájdalmas, lemondó sóhaj hagyta el a számat – Gondoltál már valaha arra, hogy ki is rúghatnak téged? És ha mégsem, akkor gondoltál már rá, hogy mennyi támadás érne? Téged? Vagy éppen a bandát? – És engem. Tettem hozzá gondolatban, ám az utolsó pillanatban visszanyeltem ezeket a szavakat. Tudtam, hogy ő erősebb volt nálam, és a hatalmas nyomásnak is ellent tudott állni, ám én élni akartam. Utálkozó rajongók, folyamatos pletykák és a sarkamban loholó fotósok nélkül. Kaptam eleget belőlük azóta, hogy leadták az előzetest a következő heti első részünkhöz, és őszintén szólva torkig voltam vele. Ez nem volt az én világom, és bármennyire is azt hittem, hogy az, hát tévedtem.

- Igen, gondoltam rá, de tudod, hogy kibírnánk. Én főleg, és a fiúk is vannak annyira erősek, hogy ne törődjenek vele – ellenkezik az EXO vezetője makacsul, ám én kezdek ebbe belefáradni. Mi értelme olyanért harcolni, amiről úgyis tudod, hogy kudarccal fog véget érni? Mi értelme vakmerően belesétálni a csapdába, amelyet felállítottak nekünk? Az élet kegyetlen, és naiv voltam, hogy azt gondoltam, mégis kijár nekünk a happy end. Amíg a fiú idol, amíg a szerződése köti, amíg én nem tanulom meg kezelni a támadásokat, és amíg nem változnak meg a műsor által kijelölt szabályok, addig nem lehetünk együtt. Boldogan és nyugodt szívvel legalábbis biztos nem.

- És gondoltál már rám? – bukik ki belőlem mégis, ahogyan a jéghegy csúcsára érünk, és nem tudom nem észrevenni a csalódott csillanást a fiú szemében – Ha egy műsor során ennyire kényelmetlenül éreztem magam melletted, szerinted hogyan érezném a való életben? Neked az idol világban a helyed, én oda nem tartozom. Nem veszem el az idődet a próbákból, a koncertekből és a rajongókkal való kommunikálásból, mert nem tehetem. Szabályellenes, és nem látod, hogy fáj? Fáj, hogy nekem kell kimondanom, de élni akarok. Amiben te vagy, az nem élet – csak úgy törtek és törtek fel belőlem a szavak, mintha olajat vetettek volna a tűzre, és nem bírtam visszafogni magam. Nem kiabáltam vele, még csak a hangomat sem emeltem fel.

Mégis volt abban valami, amit mondtam, mert Joonmyun esetlenül hátrahőkölt. Tudta, hogy igazam van; az idol élet nem élet, csak egy címke. Nem ők határozzák meg, hogy mit akarnak felvenni, enni, énekelni vagy éppen mondani. Lemezcége válogatja az eszközöket, ám az S.M. mindennél durvább, még dalokat sem enged igazán kiadni, amelyeket az idoljaik írtak. Kegyetlen, embertelen, szabálykövető rendszert alakítottak ki nekik, amelybe én csak egy hirtelen felbukkanó hiba lettem volna.

A legnagyobb sérelmemet mégsem mondhattam el neki, szinte azt akartam, hogy ő jöjjön rá. A rajongói nemcsak, hogy követtek, és megfenyegettek néhány alkalommal, de anyám munkahelyén is jártak, és még kérelmet is nyújtottak be az SBS-nél, hogy töröljék el a műsoromat. Azt hinné az ember, hogyha szembekerül ezekkel a taknyos kölykökkel, akkor nem fogja megfélemlítve érezni magát, azonban akárhányszor vissza próbáltam őket hárítani, ők még keményebben támadtak. Ellepték a személyes oldalaimat, televan a postaládám a leveleikkel, és már nem tudok nyugodtan reggelente az SBS székházához sétálni. Lehet, hogyha nem S.M. bandáról és azon belül az EXO-ról lenne szó, akkor kicsit visszafogottabban nyilvánulnának meg. Ám, amilyen hisztéria van az EXO körül, nekem ez jutott.

- De valld be őszintén! – pillantott fel rám szomorúan, egy pillanatra felfedve a gyengeségét, és beismerve a vereségét - Szeretsz engem? – suttogta néhány másodpercnyi önmagába fordulás után, és ez volt az a pillanat, amikor a szívem darabjaira tört. Éreztem, ahogy könnyek kezdték szúrni a szememet, és legszívesebben a karjaiba vetettem volna magamat, belefúrtam volna a fejemet a vállába, és jól kisírtam volna magam, egyáltalán nem törődve a következményekkel. Ám ez csak egy délibáb volt; egy elsuhanni készülő, babusgatni kívánt, bolondos délibáb.

- Igen, szeretlek – mondtam ki hangosan, mindenféle megbánás vagy szégyenkezés nélkül, és ahogy a szavak leperegtek az ajkaimról, mintha valóságossá vált volna maga az érzés is. Egyfajta nyugodt megkönnyebbülést és fájdalmas beletörődést éreztem, tudván, hogy már az idol is tisztában volt ezzel, ám ez nem segített egyikünk helyzetén sem.

Már az ő szemében is megjelentek a könnycseppek, és soha nem gondoltam volna, hogy az első csókunk ilyen körülmények között csattan el; az MBC székházának egy eldugott folyosóján, lappangó fájdalommal a szívünkben és lecsorgó könnyekkel az arcunkon. Ám a fiú előrelépett, és nem durván, nem is követelődzően, sokkal inkább úgy, mint aki búcsúzni készül, tapasztotta ajkait az enyémekre, és a tudat, hogy mindez mindennek a vége lehet, csak még jobban összetörte a szívemet.

- Köszönöm… sajnálom… szeretlek – motyogta a fülembe a csók után, és olyan szorosan megölelt, mint még addig soha. Naiv kisgyerek módjára még bennem volt a remény, hogy azt mondja, minden rendben lesz, minden jobb lesz, és mi is boldogan együtt lehetünk. Mégsem tette, és tudtam, miért. Mert nem volt minden rendben, és nem lehettünk boldogan együtt.

Egy másodperc múlva már ki is szabadítottam magamat a karjai közül, és elsétáltam. Hónapokig akkor láttam őt utoljára.

Legközelebb december 27-én láttuk egymást a Gayo Daejun évvégi fesztiválon, amelyet az SBS tartott, és az EXO fellépőként volt jelen, míg én a színfalak mögött műsorvezetőként. Addig, addig terelgették az idolokat, míg végül nem én voltam, aki meginterjúvolta a bandát, hanem Zhuomi, aki jelenleg a csatornánkon futó The Show műsorvezetője is. Szinte biztosra vettem, hogy az incidens nem a véletlen műve, minek utána az S.M. visszautasította a Melody Monday felkérését, hogy szerepeljenek a műsoromban a Sing for you comeback idején. A lemezcég nem akarta, hogy a We Got Married után bármilyen közünk legyen egymáshoz, és nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy ezt kiderítsem.

Ám azt senki nem tudta megakadályozni, hogy az MBC Entertainment Awards keretein belül ne mi kapjuk meg a Legjobb páros díját. Mivel a tv-csatorna viszi a WGM adásait is, ezért minden évvégén megszavaztatja a nézőkkel, hogy szerintük, melyik kamuházasságos páros érdemelné meg ezt a kitüntetést. A szakmai zsűri által kiválasztott 5 esélyesből a díjátadó során leadott szavazatok alapján derül ki a nyertes. És ma mi kaptuk meg.

Joonmyun csodák csodájára megjelent a díjátadón, s mivel sunbaenim nagyon beindult a jelölés hallatán, még el is kísért engem, habár szinte biztosan állítottam, hogy üres kézzel kell hazamennünk. Tévedtem.

- Ó, hát köszönjük mindenkinek a díjat! – kezdte Joonmyun ragyogó mosollyal, miután meghajolva átvette a trófeát, és a mikrofonhoz lépett. Én az ajándékba kapott csokor rózsámmal mellé léptem, ám nem néztem rá. Túlságosan is kényelmetlenül éreztem magamat, és nemcsak azért, mert estélyi ruhában kellett megjelennem, hanem, mert a kamerák kereszttüzében kellett a férfi mellett állnom, akit teljes szívemből szeretek, és mégsem lehet az enyém. Én személy szerint nem éreztem, hogy megérdemeltem volna az elismerést, így örültem, hogy az EXO vezetője kezébe vette az irányítást.

– Először is köszönjük az MBC-nek, a We Got Married producerének, munkatársainak, és mindenkinek, aki segített a forgatások során. Köszönöm az S.M. Entertainmentnek, Lee Sooman sunbaenimnek és Lee menedzsernek a lehetőséget. Köszönöm a bandatársaimnak és barátaimnak a lelkesedésüket, a rajongóknak a szüntelen támogatást, és természetesen Jiyoung-ahnak az együttműködést – itt rám pillantott, és mintha mi sem változott volna, ajkain ugyanolyan szeretetteljes és hálás mosoly húzódott, mint mindig – Szeretném, ha mindenki olyan csodálatos teremtést találna magának, mint amilyen Park Jiyoung. Kérem, támogassák továbbra is a műsort, és ígérem, keményen fogok dolgozni a jövőben is! – fordult vissza a nézők felé, ahol egy lelkes csapat üdvrivalgásban tört ki, és állva tapsolta a fiú beszédét. Nem is kellett volna odanéznem, tudtam, hogy az EXO többi tagjáról van szó.

- Köszönöm az SBS-nek, Han Sunggyu sunbaenimnek, a Melody Monday munkatársainak és az MBC alkalmazottjainak az együttműködést. Köszönöm a nézőknek, hogy nyomon követték az adásainkat, és remélem, hogy nem okozunk nekik csalódást a továbbiakban sem. Köszönöm ezt a díjat, de az érdem inkább Joonmyun-ssit illeti! – folytattam zavart mosoly kíséretében, majd meghajoltam, és ironikusan a színpad két oldalán sétáltunk le a fiúval, ugyanis természetesen a helyiség két ellentétes oldalán foglaltunk helyet. Nem is tudom, kinek a műve volt ez…

Ma sem beszéltünk, azon a pillantáson kívül még csak egymásra sem néztünk, mert tudtuk, hogy nem szabad. Mégis tisztában vagyok vele, hogy Joonmyun nem haragszik rám. Abban, ahogyan rám nézett a köszönőbeszéde során, abban nem volt semmiféle harag vagy szégyen, csupán a szokásos gyermeki lelkesedés és hálás szeretet. A szívem megkönnyebbült.

S nem mondom, hogy könnyű, mert nem az, de most már elviselhetőnek tűnik a fájdalom. A mai találkozásunk után a lábam valahogy automatikusan vitt ide, a Namsan torony tetejére, hogy megkeressem, megvan –e még a lakatunk. S itt van, ugyanúgy, mint augusztus 24-én, amikor itt hagytuk, a szívek eggyé válva a lakatok oldalán.

Ezernyi érzés és gondolat támad le, ahogyan lekönyökölök a korlátra, és az emlékek tornádóként keringnek körül. Minden másodpercben más-más foszlány suhan el a szemem előtt, és veszik bele a múlt féltve őrzött rengetegébe. A szívnek nem érdemes ellentmondani. Csengtek a fülemben Jihye szavai, aki a legnagyobb támaszommá vált az adások utáni első hónapokban. Minden este tett róla, hogy felhívjon, és megkérdezze, hogyan érzem magam. Csak Chuseok alkalmával láttam őt újra, amikor is a szokásos szöuli útja helyett most ő hívott meg engem Kobe-ba, hogy töltsek vele és Kentóval néhány napot. Jihye pontosan tudta, hogy szükségem van egy kis környezetváltozásra és arra, hogy kiszabaduljak a szürke, fájdalommal teli hétköznapjaimból. Az az öt nap, amit mellette töltöttem, felfedezve a város rejtelmeit és a tradicionális japán konyha fortélyait, frissítő feltöltődésként hatott rám. Segített lenyugtatni a háborgó szívemet, és már kevésbé taszított letargiába a tény, hogy újra egyedül vagyok, amikor visszaérkeztem Szöulba.

Minden egyes nappal még jobban hiányzik a fiú, és minden egyes nappal még erősebbnek érzem a köteléket közöttünk, ám tudom, hogy mi nem lehetünk együtt. Jobb is így. Több ideje van a munkájára koncentrálni, és én nyugodtabb életet élhetek. Már nem túlélni próbálom a napokat, hanem megélni őket.

- Egy minta nélküli lakatot szeretnék – szólítom meg a souvenir bolt eladóját, miután a teraszról besétálok a boltba, és egy pillanat múlva már kapok is egy felirat és rajz nélküli, egyszerű, kék lakatot. Kifizetem, majd az asztalon lévő filctollal írni kezdek rá. Mikor végzek, megköszönöm a segítséget a nőnek, majd visszasétálok a mi helyünkhöz.

A nyirkos, csípős hideg téli szél belecsíp az arcomba, és még a nyakam köré tekert vastag kötött sál és szövetkabát sem segít ellensúlyozni az estélyi ruha által okozott kellemetlenségeket. Kicsit didergek, és megfogadom, hogyha végzek a lakat felhelyezésével, akkor benézek abba az étterembe, ahol ettünk a fiúval, mert úgy emlékszem, ott teával is szolgálnak.

- Oppa… - kezdem a koromfekete, apró, arany pontokkal pettyezett szöuli belvárosra nézve – Remélem, boldog vagy, és nem bánod, hogy találkoztál velem. Én hálás vagyok, hogy megismerhettelek, mert megtanítottál újra szeretni, és ezt sosem tudom majd eléggé megköszönni. Kívánom, hogy 2016-ban kevesebb nehézséggel kelljen megküzdenetek, és boldogabb évet tudhassatok magatok mögött! – húzom halvány mosolyra a számat, miközben az újonnan vett lakatot odacsatolom mindkettőnkéhez. Óvatosan kiveszem belőle a kulcsot, és ráakasztom a kulcstartómra, a másik mellé.

- Remélem, egy nap majd te is észreveszed – pillantok le a lakatok tömkelegére, és keserédes mosollyal nézem őket egy ideig. Aztán megfordulok, és elsétálok. A lakatomra írt mindössze három szó nem tűnik ki a többi közül, de reménykedem, hogyha Joonmyun majd valaha újra itt jár, akkor észre fogja venni.

Köszönöm. Sajnálom. Szeretlek.

Drága Olvasók!

Tudom, tudom, ez most nagyon szíven üthetett Titeket. Azonban sajnos nem lehet mindig minden rózsaszín felhős álomvilág, de remélem, hogy ennek ellenére tetszett a rész, és kíváncsiak vagytok a legutolsó, jövő heti részre is. Nem ígérhetek semmit, viszont ugyanúgy szeretettel várlak Titeket akkor is! <3

Szeretettel,

Yoonah