How
would it be if we were together?
Az eljegyzései vacsorára 7 órára vagyunk
hivatalosak.
- Szedd össze magad, Jiyoung-ah! –
szólítom fel magabiztosan a tükörképemet, miközben egy adag szájfényt viszek
fel az ajkaimra – Ez csak egy műsor! – motyogom talán túlságosan is
bizonytalanul, de hát sosem voltam jó színész. A hazugság nem az én műfajom.
Nagy sóhajtással nézek szembe a
tükörképemmel, amely egy határozott kiállású, elegáns nő személyében néz vissza
rám. Mahagónibarna tincsei két oldalt hátra vannak fogva, így a hajviselete
láttatni engedi sápadt bőrét, éles állvonalát és pirospozsgás orcáit.
Királykék, csipkés berakású ruhája tökéletesen simul szerencsésen örökölt
vékony vonalaihoz, miközben nőies, mégis kecsesen szelíd képet kölcsönöz
viselőjének. Csuklóin tengerkék és magnóliafehér köves karkötők csörögnek,
lábához pedig egy egyszerű, elegáns, fekete magassarkú simul. Mondhatni
tökéletes választás ez egy olyan különleges alkalomhoz, mint egy eljegyzési
vacsora. Mégis nehéz elhinnem, hogy akit látok a tükörben, az valójában én
vagyok. Mi változott meg azóta, hogy aláírtam a szerződést? Miért választottam
erre az alkalomra a Joonmyun által nekem ajándékozott darabokat? Magam sem
tudom, de már túl késő lenne mindezt visszavonni. Nem hoztam még egy váltás
ünnepi ruhát magammal, úgyhogy így kell belibbenem ma az étterembe.
Még egy utolsó pillantást vetek a
tükörképemre, majd magamhoz szorítva a táskámat – benne az egyik
meglepetésemmel - sétálok ki a fürdőszobából, le a földszintre, miközben
magassarkúm kopogása folyamatosan követ engem akár egy szellem, és visszhangzik
a lakás viszonylagos csendjében. A staff tagok halkan motoszkálnak, így
pontosan tudom, hogy már csak arra várnak, hogy én lesétáljak a lépcsőn,
miközben Joonmyun árgus szemekkel figyeli minden lépésemet – a megbeszélt
forgatókönyv szerint. Ahogyan meglépem az első fokot, már látom is a készülődő
staff tagokat, a kamerán virító piros kör jelzi a felvételt, a fiú pedig ott
áll a lehető legegyszerűbb fehér ing-fekete zakó összeállításban és a világ
lehető legőszintébb félmosolyával. Megkönnyebbülten veszem észre, hogy legalább
van, ami nem változott.
Kimérten, minden lépésre odafigyelve
sétálom végig a végtelennek tűnő utat a földszintre, s mikor az utolsóknál
tartok, Joonmyun már oda is lép, hogy segítsen. Csak halvány mosollyal jelzem
neki, hogy nincs szükségem a segítségére, majd zavartan tipegek jobbra-balra,
amikor végre túlélem a lépcsőzést.
- Gyönyörű vagy – szólal meg a nyakát
masszírozva a fiú, miközben végigjáratja rajtam a tekintetét. Látom a
felismerés szikráját átsuhanni csokoládébarna szempárjának csalogató és
titokzatos örvényében, ami csak húz és húz magához, ám most van annyi
önuralmam, hogy nemet tudjak mondani neki.
- Köszönöm – biccentek hálám jeléül, majd
intek a kijárat felé, és várom, hogy a staff tagok is kövessenek minket. Az út
a kocsiig csendben telik, így a producer inkább arra adja a fejét, hogy
beszereljen egy kamerát a kocsinkba, hogy fel tudják venni az utunkat a
Samdajeong étteremig. Próbálom elrejteni a nemtetszésemet, ám egy horkantástól
még így sem kímélem meg a We Got Married munkatársait, akik csak egy szúrós
pillantást küldenek felém, míg Suho csak fáradtan felsóhajt.
Pont jókor sikerült előjönniük ezzel az
ötlettel, mert így még esélyünk sincsen normálisan elrendezni a dolgokat, és
valahogy változtatni a köztünk kialakult feszültségen. Még mindig mindketten
makacsul ragaszkodunk a véleményünkhöz, de mindketten máshogyan fejezzük ki
ezt. Joonmyun inkább olyan, mint egy szelíd orchidea; magabiztos, lágy, vonzó,
de a látszat ellenére nagyon ellenálló, és még az extrém körülmények között sem
inog meg. Én inkább olyan vagyok, mint egy vadvirág; kívül szúrós, belül
titokzatos, de csak nagyon kevesen vannak, akik meg mernek közelíteni, és időt
szánni arra, hogy a belsőt is tanulmányozzák. Nekem senki nem mondhatja meg,
hogy hol és mikor nyíljak, még azokat is bántom, akik gondoskodnak rólam. Nem
csoda, hogy két ilyen ellentétes egyén két szinte teljesen ellentétes világból összevesszen
valamin. S nem is a veszekedés fáj a legjobban, hanem, hogy pontosan tudom,
hogy neki is igaza van, és nem tehetek semmit, ami változtatna ezen a tényen.
- Készültem meglepetéssel is – szólal meg
torkát köszörülve az EXO vezetője, miután a szokásos átlagos témákon – az én
műsorom, a banda fellépései – átmanőverezünk, és hirtelen kifogyunk a
mondanivalóból. Az eddig a műszerfalon legeltetett szemeimet most a magabiztosan
vezető Joonmyunra szegezem.
- Igen? – kérdezek vissza meglepetten, és
szemeim tágra nyílnak a csodálkozástól. Hirtelen fel is támad bennem a gyanú
apró lángja, majd amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan el is múlik. Ugye nem
tudta meg, hogy én is készültem neki meglepetéssel? Ugye nem hallotta a
telefonbeszélgetésemet, amikor az étterem főnökével beszéltem?
- Igen – bólint rá halvány mosollyal,
miközben bekanyarodik egy újabb sarkon – De nem árulom el, hogy mivel – teszi
hozzá most már egy csibészesebb stílusban, és jól esik látni, hogy a nap
folyamán először végre egy pillanatra sikerül felengednie. Nem várom el tőle,
hogy cigánykerekeket vessen, és teli szájjal vigyorogjon, de szokatlanul rossz
érzés költözik a mellkasomba most, hogy így kell látnom őt. Aggódom érte, de
közben félek, hogy ez a hirtelen bennem feltörő érzés milyen következményeket
fog maga után vonni. Ugyanis folyamatosan úgy érzem, mintha vékony jégen
sétálnék, amiről tudom, hogy bármelyik pillanatban beszakadhat alattam, mégsem
akarok lemenni róla. Vagyis a körülmények nem engedik, hogy lemenjek róla. Míg
a műsor tart, legalábbis meg kell tanulnom rajta biztonságosan átkelni, vagy
hagyni, hogy a mélység magával rántson.
- Sejtettem, hogy ezt mondod – jegyzem meg
szórakozott éllel a hangomban, és érzem, ahogy az eddig szívemen lévő nyomás
egy kicsit felenged. Tudom, hogy Joonmyun élete egyik legnehezebb – ha nem
egyenesen a legnehezebb – szakaszát éli, ám azt is tudom, hogy milyen erős, és
bármit meg fog tenni, hogy az emberi gyengesége ne látszódjon meg a We Got
Married keretein belül.
- Én már csak ilyen vagyok – vonja meg a
vállát halvány mosollyal, ám ahogy szemeit újra az útnak szegezi, a vonásai
újra megkeménykednek. Nem tudom mire vélni ezt a hirtelen változást, ezért
örülök is, amikor megérkezünk a Samdajeong parkolójába, és végre besétálhatunk
az étterembe.
Az étterem munkatársa elvezet minket a
számunkra feldíszített terembe, ami bézs-fehér színekben pompázik, még az
asztalok mellett elterülő színpad is. A függönyöket széthúzták, hogy a nap utolsó
sugarai még bevilágítsák a törtfehérbe öltöztetett asztalt, amelynek bársonyba
bújtatott székeit egy-egy masni díszíti. Az asztalt valamilyen virág szirmaival
szórták be, közepén pedig egy papíron az áll, hogy „Kim Joonmyun & Park Jiyoung
eljegyzésének emlékére”, és amikor kinyitjuk az üdvözlőkártyát, egy szép
idézetet találunk benne.
A
szerelem az öröm és a bánat megosztásában mutatkozik meg, és abban a végső megállapításban,
hogy immár azzá lettünk, akit szeretünk.
Másodpercnyi néma csend áll be közénk,
miután elolvassuk a sorokat, ugyanis valószínűleg mindkettőnkben tudatosul,
hogy az elmúlt hónapok során mind örömben, mind pedig bánatban is
megosztoztunk. De lehet –e szerelemnek nevezni azt, ami köztünk van? Ugyanis ez
mind csak műsor körülöttünk. Az önérdeket szem előtt tartó emberek, akik
körülvesznek minket, a kikényszerített szituációk és a megannyi szó, amely
azért hagyja el a szánkat, hogy a műsor nézőinek a kedvére tegyünk. Lehet –e
egy ilyen ördögi játékban is hűnek maradni önmagunkhoz? Lehet –e pontosan
tudni, hogy a másik fél hogyan érez? Igen. Nem. Talán. Leginkább talán.
Akaratlanul is rögtön Joonmyun tekintetét
keresem, és amikor a pillantásunk találkozik, nem látok mást a gyönyörű
szempárjában, csak a saját szívének összetört darabkáit. Csokoládébarna örvénye
most nem csillog sem lelkesedéstől, sem vidámságtól vagy
kiegyensúlyozottságtól. Tele van apró szilánkokkal, melyeket csak az idő és
valószínűleg a bandatársai tudnak majd újra összerakni neki, mert úgy tűnik,
hogy én nem vagyok rá képes.
A pillanatot félbeszakítja a megjelenő
pincér, aki rögtön tudakolódzik is afelől, hogy tetszik –e a számunkra
kiválasztott idézet. Mindketten bólogatunk és hajolgatva megköszönjük a
kedvességüket, majd helyet foglalunk az asztalnál. A fiú nem habozik, hogy
kihúzza nekem a széket.
Míg a pincér eltűnik, hogy feltálalja a
menüt számunkra, egy újabb piros boríték jelenik meg a színen, és a benne lévő
feladat felolvasása most az én dolgom. Mégsem tudom figyelmen kívül hagyni,
hogy a mellettem ülő Joonmyun közelebb hajol hozzám, és érzem férfias
parfümjének kesernyés illatát, meleg lehelete pedig cirógatja a nyakamat.
Nyelek egyet, mielőtt nekikezdek a felolvasásnak.
- Kedves Park Jiyoung-ssi és Kim Joonmyun-ssi!
Az eljegyzési vacsorák mindig a nosztalgiázásról szólnak, ugyanis már nem sok
választja el az ifjú párt az esküvőtől, azaz egy új élet kezdetétől! Ezért arra
kérem Önöket, hogy a mai este alkalmával idézzék fel az eddig együtt töltött
pillanataikat. Beszéljenek a legszebb és a legrosszabb pillanataikról, és ne
felejtsék szóba hozni az esküvői előkészületeket sem! A vacsorához jó étvágyat
kívánunk – áll a papíron, és a szokásos lelkesedés helyett az EXO vezetője most
csak beletörődően bólint egyet, majd melegbarna szemeivel áthatóan
tanulmányozni kezdi a vonásaimat.
- Szerinted mi volt a legszebb
pillanatunk? – dönti oldalra a fejét, és kíváncsian fürkészi a tekintetemet.
Közel van, nagyon közel, és nem tudom, hogy ő tisztában van –e azzal, hogy ez a
közelség milyen hatással van rám. Érzem, ahogyan a vér az ereimben hevesebben
kezd zubogni, a szívem majd’ kiugrik a helyéről, olyan őrült tempóban dübörög,
míg a mellkasomba hirtelen a keserédes fájdalom nyilall bele. Miért kell már
most ilyenekről beszélnünk?
- Igazából ez nem egy pillanat, de
élveztem azt a délutánt, amikor azt csinálhattunk, amit mi szerettünk volna, és
elmentünk Seogwipóba – felelem gondolkozás nélkül, ugyanis az a jejui nap volt
az, amely olyan mélyen belevéste magát a szívembe, hogy szinte minden egyes
másodpercére emlékszem. A cseresznyevirágok édeskés illatára; az égető érintésre,
amikor Joonmyun megfogta a kezemet, hogy a főúton ne szakítson szét minket a
tömeg; a Jeongban vízesés csobogó hangjára; az Oedolgae orom szívfájdalmas
történetére és a Seongsan Ilchulbong tetejéről elénk táruló naplemente
látványára. Önfeledt nevetések, színes repcemezők, hulló cseresznyevirágok és a
végeláthatatlan óceán; ezernyi apró pillanat, amelyek ha eszembe jutnak, akkor
nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el.
- Ó, igen! – ért egyet a fiú is, és
mosolya lassan, lassan, mint az eső után kitisztuló égbolt, terül ez az arcán.
- És szerinted melyik volt a legjobb
pillanatunk? – pislogok rá kíváncsian, miközben egy – a csatomból kiszabadult –
kósza hajtincset próbálok a fülem mögé tűrni. Nem vagyok különösebben
szentimentális, ám szerintem az ilyen pillanatok inkább az én tetszésemet
nyerik el, az idoltól pedig inkább valami olyasmit várnék, ami kihívásokkal vagy
nevetésekkel teli volt. Nem is csalódom a válaszában.
- Szerintem az egyik mindenképpen a
fotósorozat volt. Így egy kicsit közelebb kerülhettünk egymáshoz, és még jókat
is nevettünk. Emlékszel még, hogy mennyit szenvedtem a magassarkúdban, amikor
utána meg kellett tanítanom neked a Call
me baby koreográfiájának egy részét? – kérdezi még szélesebb mosollyal, és
látom, ahogyan az emlék hatására egyre több és több ragyogó hullócsillag suhan
át szemének fénylő egén. Én sem tudok nemet mondani a bennem feltörő érzéseknek,
és hagyom, hogy egy nevetés utat törjön magának.
- Emlékszem! – bólintok rá két kuncogás
között – Még egyszer véletlenül le is rúgtad magadról az egyiket, és majdnem
eltaláltál vele egy ott dolgozót – folytatom még jobban nevetve, és érzem,
ahogyan az eddig felszín alá kényszerített boldogság apró szikrája egyre jobban
kezd belobbanni.
- Jaj, ne is mondd! – temeti arcát a
kezeibe, de így is látom, ahogyan a teste rázkódik a nevetéstől. Furcsa, nem?
Milyen gyorsan átlendülhet valaki a legmélyebb letargiából a legfelszabadultabb
mosolyokig? Ugyanis a legsötétebb időkben még a legjobban darabokra tört
szívnek is szüksége van csipetnyi fényre, hogy legyen utána ereje továbbmenni.
Ahogyan aztán jönnek a fogások, úgy szóba kerül
az esküvő is. Nem nagyon készült fel még egyikünk sem a helyszínekből, viszont
magáról a ceremóniáról, a meghívóról, illetve a meghívottakról már
mindkettőnknek határozott elképzelése van.
- Eddig csak az egyik húgom mondta, hogy
ott szeretne lenni a férjével, másról nem nagyon tudok – vonom meg a vállamat
lazán, és egyáltalán nem szégyenkezem, hogy nem állnak sorban az ismerőseim,
hogy az esküvőmön ott szeretnének lenni. Nincsenek nagyon barátaim, Dalnim, a
sminkesem az egyetlen, akivel jobb kapcsolatot ápolok, viszont ő utálja az
esküvőket, mióta egyszer elvált. Jisu pedig nem a híve annak, hogy nyilvánosság
előtt szerepeljen, de Jihye mindenképpen ott akar lenni, és mivel nagyjából
sehová sem megy a férje, Kento nélkül, így szerintem ő is a meghívottak között
lenne. Anyut pedig eszem ágában sem lenne elhívni, pontosan azért, mert
túlságosan is lelkesedne.
- Akkor nem érzem olyan borzalmasan
rosszul magam, hogy nekem viszont mondták egypáran, hogy ott szeretnének lenni
– vallja be kuncogva, majd számolgatni kezdi a kezén a bandatársait, a
barátait, az idol ismerőseit, és végül 15-nél lyukad ki. A kérdés természetesen
az, hogy mind el tudnak –e jönni. Viszont, mivel egyikükkel sincsen semmi
gondom, így rábólintok, hogy felvehetjük őket a meghívottak listájára. Csak
akkor ebből inkább kanbuli lesz, mintsem esküvő… Na, nem mintha zavarna, hogy
női idolokat nem akar meghívni!
A főétel befejeztével a pincér odajön,
hogy összeszedje a tányérjainkat, és felém fordulva kíváncsian felvonja a
szemöldökét.
- Hölgyem, akkor előkészíthetem, amit
megbeszéltünk? – pillant rám megerősítést várva, mire határozottan bólintok.
Ahogyan visszafordulok Joonmyun felé, csak az értetlenkedés és zavarodottság
türköződik vonásaiban. Látom, hogy viaskodik vele, hogy rákérdezzen –e a titkos
ügyleteimre, és ha igen, akkor ilyen módon, úgyhogy inkább megkönnyítem a
dolgát.
- Nekem is van meglepetésem számodra –
jelentem ki kihúzva magamat, és automatikusan hátrapillantok, hogy meglessem,
hogyan alakul a tervem. Még csak most hagyja el a termünket a pincér, úgyhogy inkább
megint visszafordulok a meglepetten, mégis érdeklődően pislogó idol felé.
Aranyosan felhúzza az orrát, miközben azon gondolkozik, milyen meglepetésről is
lehet szó, mire inkább rögtön lerombolom néhány elképzelését.
- Hidd el, semmi Somethinghoz hasonló produkcióról nincsen szó! – csóválom hevesen a
fejemet, a fiúból pedig ki is szakad egy felszabadult nevetés.
- Azt sejtettem – vallja be egyáltalán nem
sértő, vagy akárcsak cukkoló éllel a hangjában, viszont már tényleg ismer
annyira, hogy tudja, a Girl’s Dayes tánchoz hasonló meglepetésre most nem kell
számítania. Még izgatottan kérdezgetem, hogy milyen tippjei vannak, miközben
várunk, hogy a pincér újból megjelenjen, de csak azt hiszi, hogy valami
különleges fogást hoznak neki, arra viszont nem gondol, hogy miért.
A megbeszélt forgatókönyv szerint azonban
a következő pillanatban már le is kapcsolják a fényeket, és csak a pincér
kezében tartott torta tetején lévő gyertyák szolgáltatnak némi világosságot.
- Boldog szülinapot! Boldog szülinapot!
Boldog szülinapot, Joonmyun! Boldog szülinapot! – éneklem a világ lehető
legidegesítőbb és legkrákogósabb hangján, amely jelen pillanatban úgy hangzik,
mintha valaki egy fazekat verne, de minden hiányzó képességem ellenére
ugyanolyan jószándék vezérel, mintha tényleg tudnék is énekelni. Még jó, hogy a
nagy sötétségben nem látom a pincér fejét, mert én a helyében tuti arcokat
vágtam volna ilyen produkcióra, ő viszont csak leteszi a tortát a fiú elé, majd
átnyújt felé egy szeletelőkést, és egy tiszteletteljes meghajlás után elsétál.
Kifelé menet még felkapcsolja nekünk a villanyt, így rögtön kíváncsian az EXO
vezetője felé fordulok, aki meghatódva mosolyog rám. Hirtelen azt sem tudja,
mit mondjon, az ajkai enyhén el vannak nyílva a csodálkozástól, de én nem is
engedném, hogy megszólaljon, rögtön hozzáteszem:
- Tudom, hogy tegnap volt a születésnapod,
de így össze tudtam kötni a két eseményt, és méltón megünnepelni ezt a jeles
napot – szabadkozom zavartan az elkószált hajtincsemet piszkálgatva, hiszen
tényleg számtalan lehetőségem lett volna, hogy tegnap is felköszöntsem. Az én
hibám is, hogy teljesen kiment a fejemből, miután még a repülőn is képes voltam
elaludni, és utána nem voltam olyan állapotban, hogy emlékezzek rá. Másrészt,
miután a producertől hívást kaptam, hogy ezen a hétvégén esedékes a forgatás,
ahol még eljegyzési vacsorára is hivatalosak vagyunk, rögtön tudtam, hogy meg
kell ragadnom az alkalmat, és rendeltem neki egy születésnapi tortát.
– Remélem, tetszik, és nem zavar, hogy egy
kicsit csúsztunk. Illetve… - kezdem hátranyúlva a székem támlájára akasztott
táskámhoz, majd mikor megkaparintom, kiveszem belőle azt a japán nyelvkönyvet,
amelyet némi utánakeresés után kiválasztottam a fiúnak – ez is a tiéd. Azt
mondják, hogy ez a legjobb nyelvkönyv, ami jelenleg kapható, és mivel tudom,
hogy Japánban is fogtok promotálni, ezért gondoltam, hasznos lehet – magyarázom
felé nyújtva a könyvet, és majd’ kiugrik a szívem a helyéről, hogy végre
megtudjam, mit gondol a meglepetésemről a fiú. Annyira jól ment minden, olyan
gördülékeny volt a szervezés, és még egy japán nyelvtanár-ismerőssel való
beszélgetés is a malmomra hajtotta a vizet, úgyhogy remélem, nem nagyon nyúltam
mellé ezzel az egésszel.
- Ez-ez fantasztikus, Jiyoung-ah! –
hebegi-habogja még kissé zavartan, miközben meghajolva átveszi tőlem a könyvet,
majd érdeklődően megforgatja a kezében. Néhány másodperc után azonban újra
felém fordítja a tekintetét, és a világ lehető legmegnyugtatóbb mosolya
játszadozik ajkain – Nagyon szépen köszönöm. Nem gondoltam volna, hogy
emlékezni fogsz a születésnapomra, és ez most nagyon jólesik. Köszönöm szépen,
biztos sokat fogom olvasgatni. Már csak azért is, mert tőled kaptam – teszi
hozzá hálásan, és ahogyan még szélesebben elmosolyodik, megjelennek azok az
édes kis gödröcskék is az arcán. Érzem, hogy az én arcomról sem lehetne
letörölni a boldog vigyort.
- Felvágjuk ketten? – int a fejével a
vaníliás-epres torta felé, és lehet –e egy ilyen ajánlatnak nemet mondani?
Úgyhogy természetesen segítek neki felszeletelni a süteményt, és a következő
percekben jóízűen falatozgatunk, miközben én a meglepetésem szervezéséről
beszélek neki, ő pedig arról, hogy mi minden ötlött fel benne, amikor mondtam,
hogy én is készültem neki valamivel. A gyomrom azonban idegesen rándul egyet,
amikor a tortaszelet elfogyasztása után kijelenti, hogy most akkor eljött az ő
ideje is, és egy dolgozó segítségével beüzemeli a színpadon lévő zenelejátszót.
- Még soha nem adtam elő ezt teljesen
egyedül, de keményen dolgoztam, hogy sikerüljön ma jól, úgyhogy remélem,
tetszeni fog – szól bele már az újonnan kapott mikrofonjába, és a szívem rögtön
hevesebben kezd verni a gondolatra, hogy most énekelni fog nekem. Nekem, csak
nekem.
Az első zongoraleütéseknél már pontosan
tisztában vagyok vele, hogy melyik dalról van szó, és rögtön kihagy egy ütemet
a szívem, amikor tudatosul bennem, hogy Joonmyun előadásában a My Answer fog elhangzani. Számomra ez az
egyik legkedvesebb dal az EXO-tól, ugyanis olyan gyönyörű, mind a
hangszerelése, mind a fiúk hangjainak harmóniája és még maga a dalszöveg is. A
fiú először csak lehajtja a fejét, míg nem kell énekelnie, majd akkor felnéz,
pillantásával intenzíven fogva tart, és énekelni kezd. Jóleső borzongás fut
végig rajtam, amikor Joonmyun lágy, simogató hangja betölti a teret, és nem
tudom nem észrevenni, hogy mennyire illenek hozzánk a dal sorai. Lehet, hogy erősnek tűnök, lehet, hogy
mosolygok. De sokszor van, hogy egyedül vagyok. A melengető bizsergés a dal
végéig nem enged el, és már nem tudom, hogy mi okból, de a kezem elkezd
remegni, a szemeim pedig rögtön keresik a kiutat, el az énekes pillantásától,
mert amikor rám néz, és tekintetünk összekapcsolódik, az érzések kavalkádja
magával ragad, és beránt a mélybe. Olyan egyenletesen húz magával, mint ahogyan
a fiú eléri a magas hangokat, a dalnak a tetőpontját, és végül elér annak végéhez.
Nem számít, mennyit gondolkozok rajta,
mert te vagy. A válaszom te vagy. Olyan lágy, mégis olyan intenzív ez a
fellángolás, hogy nem vagyok képes megkülönböztetni, hogy hálából vagy
szeretetből dübörög ennyire a szívem. Talán mindkettő.
A fiú végül lehajtja a fejét, úgy, ahogyan
kezdte, és néhány másodpercig némacsend áll be közénk, miközben lesétál a
színpadról, s újra leül mellém. Nem is gondolkozok, a karjaim előbb indulnak
el, mintsem, hogy én végig tudnám gondolni a cselekedeteim következményét, és
már át is ölelem az idolt, akinek először hirtelen megfeszülnek az izmai az
érintésemre, majd végül elengedi magát.
- Köszönöm - suttogom pont annyira halkan,
hogy csak ő hallja, majd zavartan visszahúzódom. Nem tudom, mi ütött belém, de
annyira transzba estem, hogy úgy gondoltam, csak így tudom kiadni magamból az
érzéseimet. Joonmyun tekintetén azonban nem látom, hogy bánná, s végül én sem
bánom. Néha egy ölelés többet mond ezernyi szónál.
❤ ❤ ❤
Drága Olvasók!
Ez azért már valamivel biztatóbb fejezet volt, bár még most sem beszélték meg, hogy pontosan hogyan is állnak a dolgok kettejük között. Minden esetre legalább már nevetni és mosolyogni tudtak, és mindketten tartogattak meglepetést a másik számára. Mit szóltatok például Jiyoung ajándékához? És Joonmyun gesztusához? *-*
Jaj, én annyira szerettem írni ezt a záró jelenetet, hogy csak na! Remélem, hogy Ti is ugyanennyire élveztétek, s garantálhatom, hogy izgalmas és érzelemdús részek vannak még hátra. ^^
Jövő héten találkozunk, addig is vigyázzatok magatokra! <3
Szeretettel,
Yoonah
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése