'We Got Married' #14

14

It’s kind of funny, I only have you

But sometimes, I’m worse than a stranger to you

<Sing for you>

A másodpercek lassan és szárazon peregnek le akár a homokóra szemcséi, egyre nagyobb és nagyobb fájdalmat és csalódottságot felhalmozva a megtört vezető szívében.

A szavak a torkomra fagynak, nem érzem magam elég méltónak arra, hogy olyat mondjak neki, amely a banda jövőjével kapcsolatos. Hozzájuk képest ugyanis én csak egy egyszerű földi halandó vagyok, aki annak ellenére, hogy hétről hétre idolokkal találkozik, el sem tudja képzelni, hogy ezek a srácok hogyan képesek családtagként tekinteni egymásra, és kiállni egymás mellett, bármi történjék is. Az ő barátságuk olyan idilli köteléknek tűnik számomra, amelyet én soha nem leszek képes sem elérni, sem megérteni. Pedig lehet, hogy a szavak lennének most a legnagyobb támaszai, mégsem vagyok képes semmit kinyögni, és ezért utálom is magam.

Azonban Joonmyun nem veti ezt a szememre, csak percekig némán zokog a vállamon, kristálytiszta könnycseppjei átitatják pólóm szatén anyagát. Kezeim bizonytalan és hezitáló köröket írnak le a hátán, miközben nyugtatni próbálom őt. Törékeny másodpercek ezek, és a körénk telepedő csendet csak a lágyan morajló tenger és a kettőnk szívdobogása töri meg. Az én szívem hevesen dübörög, félve a tudattól, hogy milyen bensőséges helyzetben vagyunk, míg Joonmyun szíve komótosan, szinte fájdalmasan lassan kattog akár a porosodó antikórák, amelyek már a végüket járják.

Aztán a magához édesgető nyugalom apró szilánkjaira törik, ahogyan egy ismerős dallam megtöri a csendet. A fiú zavartan, mint aki most ébredt álmából, húzódik el tőlem, majd nagyot nyelve tekint a telefonja képernyőjére, valószínűleg a Tao kilépésével kapcsolatos újabb hírekre számítva. Amikor azonban tekintete végül a képernyőre siklik, csalódottsággal vegyes megkönnyebbülés tölti be mahagónibarna szempárját, és egy pillanat múlva már torokköszörülve a füléhez emeli a készüléket.

- Igen? – szól bele a telefonba, hangjában még mindig azzal a csipetnyi megtörtséggel, amit néhány perccel ezelőtt hallhattam, ám ha valaki nem ismerné, simán csak azt gondolhatná, hogy fáradt – Igen, persze, mindjárt megyünk – szabadkozik sietősen, miközben próbálja kipislogni a szeméből a könnyeket – Jiyoung-ah is velem van – pillant felém semleges arckifejezéssel, amit látva szúrós érzés költözik a szívembe. Már pontosan tudom, mikor próbál magára ölteni egy maszkot, és boldogabbnak mutatkozni a staff tagok vagy éppen a rajongók miatt, és mikor láthatom őt annak az esetlen, kételyekkel teli embernek, mint aki valójában. S a felismerés, hogy most megint előbbihez próbál folyamodni, fájdalmasan mar bele a szívembe – Elnézést. Mindjárt ott leszünk! – ígéri apró fejbiccentéssel, majd fáradt sóhajjal kinyomja a telefont, és szomorúan rám néz.

Csak most jövök rá, mennyire természetesnek vettem, hogy a fiú mindig olyan lelkes és vidám, és abba a hitbe dédelgettem magamat, hogy nem is fogom máshogy anlátni. Illetve nem akartam máshogyan látni, mert akkor az már azt jelentette volna, hogy elég közel kerültünk egymással ahhoz, hogy lássam az idol felszín alatt azt, aki ő valójában volt. Most már késő; ezt a határt már átléptük.

- PD-nim hívott, hogy vissza kéne mennünk – magyarázza fáradtan, nem is próbálva leplezni, hogy mennyire nincsen jó hangulatban a forgatáshoz, úgyhogy nem is tudom magamban tartani a következőt:

- Ha szünetre van szükséged vagy néhány percre még, hogy összeszedd a gondolataidat, akkor szólj nekik! Biztos megértenék – felelem lágyan, és aggódó pillantást vetek a mellettem ücsörgő, a homokot tehetetlenül rugdosó fiúra.

- Nem kell – rándul meg a szája széle, szavaiból pedig szinte süt, hogy pont az ellenkezőjét gondolja – Forgatnunk kell tovább – folytatja szinte robotosan ismételgetett szavakkal, majd egy pillanat alatt már fel is tolja magát, és feláll. A kelleténél hevesebben teszek én is így, és a szívemben hirtelen fellángol az indulat első lángja.

- Dehogy kell! – ellenkezem összefonva a karjaimat a mellkasom előtt – Forgathatunk akár holnap is. Kit zavar, ha a következő néhány órát nem a kamerák előtt töltjük? – kérdezem merészen, szinte vakmerő éllel a hangomban, és egy pillanatra zavart megütközést vélek felfedezni a fiú szemében.

- Engem – vallja be szégyenlősen lehajtva a fejét, majd amikor újra felpillant, mintha ezernyi fényét vesztett csillag nézne vissza rám – Ha már a rajongók úgyis csalódottak lesznek, ha meghallják Tao kilépését, akkor én nem okozhatok nekik csalódást. És ezt csakis úgy tudom elérni, hogy szünet nélkül teszem, amit tennem kell. S mivel most forgatnunk kell, így muszáj azt tennem – folytatja határozottan, bandatársa nevének említésére azonban egy pillanatra megremeg a hangja. Tekintete elszánt, újfajta szenvedély költözik csillogó szempárjába, és ez éles kontrasztot állít a kelleténél sápadtabbnak tűnő bőrével. Úgy áll előttem, mint egy igazi harcos; leverten, de már felvértezve magát a következő küzdelemre.

Nem tudom megállni, hogy egy grimasz ne terüljön szét az arcomon, és akaratlanul is keményebbnek tűnhetnek a szavaim, amikor legközelebb megszólalok.

- Nem teheted ezt saját magaddal! – kelek ki magamból ingerülten, és figyelmeztetnem kell magamat, hogy ne vágjak olyanokat a fejéhez, amik még nagyobb letargiába taszítanák - Te is ember vagy! Nem várják el tőled, hogy egy bandatársad kilépése után is úgy viselkedj, mintha mi sem történt volna! Igenis történt, és igenis szükséged van időre, hogy ezt feldolgozd, mert ha most nem teszed meg, akkor a jövőben csak még többet fogsz szenvedni! – emelem fel a hangomat minden egyes mondattal, miközben egyre szaporábban lélegzem. Hát nem látja, hogy segíteni próbálok neki? Hogy annak ellenére, hogy idol és ő az EXO vezetője, attól még ő is ember, és megérdemli, hogy Tao elvesztése után magába szállhasson, és elgondolkozhasson a történteken? Nem hiszi el, hogy ez lenne a legjobb neki?

Pedig én tudom. Pontosan tudom. Többször is muszáj volt elrejtenem az érzéseimet, minek után munkaidőben vagy adás előtt közölték velem, hogy szakítsunk, vagy éppen én jöttem rá, hogy jobb lenne, ha a kapcsolatnak véget vetnénk. Ironikus, hogy most ugyanaz a felállás, csak Joonmyun és én szerepet cseréltünk. Ugyanis miután azon az ominózus napon láttam Dongyult egy szál alsónadrágban a barátnőjével enyelegni, vissza kellett tartanom a könnyeimet, mert forgatás volt, és pont az EXO volt, akik előtt úgy kellett viselkednem, mintha mi sem történt volna. Fájt, kiabálni akartam, behúzni a fiúnak, és széttépni minden közös képünket, kitörölni minden közös emlékünk utolsó foszlányát is az emlékezetemből, mégis belém fojtották a fájdalmat, és két hétig a munkába temetkezve próbáltam túltenni magam rajta. Volt, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam, hogy álmomban biztos ne köszönjön vissza a fiú képe, ám a szívem mindig sajgott. Éreztem a szúró fájdalmat, akárhányszor egy csókolózó páros sétált el mellettem vagy egy férfi éppen rózsával a kezében sétált az utcán. Fájt, mert minden rá emlékeztetett és arra, hogy vége.

Két hét után azonban Jisu átjött hozzám vacsorára, és már nem bírtam tovább; a fájdalom szétfeszített belülről, és órákon keresztül csak zokogtam, miközben azt hittem, hogy soha nem leszek képes újra megbízni a férfiakban. A húgom ott volt mellettem, segített felkaparni a földről, és akkor sem ment el, amikor külön kértem, hogy tegye. Mégis így volt jó, mert segített, hogy túltegyem magam rajta, pedig ha akkor nem vallok be mindent, utána még jobban vérzett volna a szívem.

És tudom, azt is tudom, hogy egy szakítás és egy bandatag kilépése nem ugyanolyan, de a lényeg ugyanaz. Az érzésekkel nem lehet játszadozni, a fájdalmat pedig nem lehet elrejteni, mert minél messzebb dobja az ember, mint a bumerángot, az mindig ugyanúgy vissza fog találni hozzá.

- De a rajongók is szenvedtek már eleget – szúrja közbe Joonmyun a legőszintébb sajnálattal a hangjában, miközben szemei még mindig pirosak és fátyolosak a néhány perce ejtett könnycseppektől - Mit számít, hogy én egyedül szenvedni fogok, ha ők sokkal többen vannak? – folytatja szinte esdeklően, könyörgően rám pillantva, és látom, hogy a szakadék szélén áll. Ha most nem segítek neki, akkor nagyon nehezen fog kilábalni ebből, és én azt nem akarom.

- Joonmyun, hagyd ezt abba! – figyelmeztetem komolyan és a lehető legszigorúbban, ő azonban csak sajnálóan megcsóválja a fejét.

- Sajnálom, Jiyoung-ah! – vallja be végtelen szomorúsággal, az én szívemet pedig égető bélyeggel pecsételik le a szavai. Nemcsak vele küzdök, hanem magammal is, a saját érzéseimmel. Tényleg olyan fontos nekem a fiú, hogy kötekedjek vele, és visszarántsam a szakadék mélyéről? Vagy hagynom kéne, hogy azt gondolja, hogy úgy kell leélnie az életét, ahogy a rajongók elvárják tőle, ő pedig közben tönkreteszi magát?

Ambivalens érzéseim kezdenek egyre jobban felemészteni, és mire ésszerű ötlettel állhatnék elő, a fiú már meg is indul vissza, a lakásunk felé, és hátra sem nézve ballag tovább. Lépései sietősek, ám még mindig bizonytalanok. Sajgó szívvel nézek utána, ám a következő másodpercekben még nem követem; hagyom addig menni, amíg el nem veszik a szemem elől, és csak utána megyek vissza én is. Vissza kell nyelnem a hirtelen engem elöntő szégyent, miközben leszegett fejjel sétálok vissza, ám próbálom azt mondogatni magamnak, hogy én megpróbáltam mindent. A büszkeségemet pedig nem dobhatom el miatta, nem fogok térden állva könyörögni előtte, hogy fogadja meg a tanácsomat, és bízni abban, hogy felismerje, ezt csak egy dolog miatt teszem: szeretetből.

A nap hátralévő részében a forgatás ugyanolyan zökkenőmentesen és problémáktól mentesen zajlik, mint általában – mind a múzeumban, mind pedig az eljegyzési vacsorán. A különbség csak annyi, hogy Joonmyun a legmegnyerőbb színészi képességeit bevetve boldognak próbál mutatkozni a képernyőn, és most pontosan tudom, hogy nem az. Kíváncsi vagyok, hogy a rajongók is fel fogják ismerni, amikor látják az adást, hogy ekkor nem minden volt rendben az EXO vezetőjével. Vagy csak azt hiszik majd, hogy fáradt volt, netalán tán egy kicsit maga alatt volt a sok munka miatt? Mit láthatnak őt, amit én nem? És mit vagyok képes én látni, amit ők nem?

Az igazság az, hogy egy ideig nem beszélünk ezután személyesen. A részéről nem tudom, mi a pontos ok, én viszont a büszkeségemet próbálom dédelgetni azzal, hogy nem győzöm meg másodszorra is, hogy hagyja abba az önmarcangolást, és inkább hagyjon időt magának, hogy feldolgozza a történteket. Nem vagyok érzéketlen, csupán realista; ha egyszer nem kért a segítségemből, akkor mi értelme lenne még egyszer beszélni vele? Ha majd meg akar nyílni, akkor meg fogja tenni. Legalábbis remélem.

Nem is csoda, hogy kínos csendek és zavart pillantások váltják egymást, miközben a következő feladatunkat is teljesítjük, ami a Teddy Bear Museum meglátogatása. A piros borítékban kapott utasítás úgy szól, hogy tegyünk egy délutáni látogatást a múzeumban, természetesen csak addig, hogy az esti eljegyzési vacsorára vissza is érjünk. Nem mondom, eleve nem örülök ennek a feladatnak, mert nem vagyok nagy maci rajongó, de inkább nem szólok semmit, és próbálom a legbűbájosabb mosolyomat elővenni, és ugyanígy bájosan viselkedni a következő két órában, amikor is egy csapat izgatott EXO rajongó és egy pattogós idegenvezető kíséri utunkat. Csak akkor sikerül a lányokat leráznunk, amikor a szüleik felbukkannak, és elráncigálják őket, mert, hogy le fogják késni a gépüket, ha nem sietnek, míg az idegenvezető a túránk végeztével ott hagy minket a maci készítő „üzemben” – ahogy ő nevezte -, és egy másik turistacsoportot megy boldogítani.

Őszintén szólva annyira nem éreztem magam borzalmasan, mint ahogy először számítottam rá, viszont nem is sikerült annyira feloldódnom Joonmyun mellett, mint ahogy szerettem volna. Szinte még én voltam a lelkesebb a kitömött állatok láttán, és minden olyan apróságon – mint a Mona Lisa maci vagy a Da Vinci-féle „Az utolsó vacsora” festmény macikkal eljátszva láttán – elcsodálkoztam, és mindig gyanakvó pillantással néztem az idegenvezetőre. Pedig mindez igaz volt és valóságos.

- Adnak valami nevet a mackó párosnak? – kérdezi tőlünk az idős néni a maci kitömő pult mögül, miközben szkeptikusan összehúzom a szemöldökömet. Persze, még nevet is adjunk nekik! Még mit nem! Ez olyan, mintha a kaktuszomat is becézgetném!

- Mit szólnál a Jimyun és Joonyounghoz? – fordul felém hirtelen Joonmyun, szája sarkában egy halvány, szórakozott mosollyal, ami kivételesen őszintének tűnik. Nem tudom, hogy a mosolya vagy az eddig bennem felgyülemlett szégyenérzet mondja, de inkább visszanyelem az ironikus megjegyzéseimet, és rábólintok az ötletére.

- Rendben. Legyen a tiéd Joonyoung, az enyém pedig Jimyun – fűzöm hozzá egy erőltetett mosollyal, és lenézek a kezemben tartott mackóra, amit néhány perce saját kezűleg tömtem ki. A plüssállat szelíden, szinte ártatlan mosollyal pillant vissza rám, méretére szabott ruhácskában, fején egy rózsaszín masnival. Ez nem én vagyok, ez a bájos, aranyos küllem és a pihe-puha, lágy belső, mégsem tudok teljes megvetéssel nézni rá. Mert van benne valami, ami megakadályoz ebben – a tudat, hogy ez egy közös emlék az EXO vezetőjével, és hogy bármennyire is messze leszünk egymástól, ezek a jelentéktelennek tűnő apróságok ott lesznek nekünk akkor is, ha a másik nem.

És ezt nem én gondolom így, hanem Joonmyun mondta, amikor felvetette, hogy készítsünk mi is magunknak saját plüssöt. Csak a baj az, hogy nem hiszem, hogy így lesz. Miért? Egyszerű. Ha vége lesz a műsornak, nem akar emlékezni rám; ha gyengéd érzelmeket táplál irántam, ha nem, a We Got Married egy olyan periódus lesz az életében, amelyre bizony mindig keserédesen fog visszaemlékezni. És nem akarja, hogy még több dolog emlékeztesse arra, ami a forgatások során történt, és így előbb-utóbb már nem fog törődni azzal a medvével.

Legalábbis én biztos nem.

❤   ❤   ❤

Drága Olvasók!

Az előző fejezet vége után gondolom, nem számítottatok ilyen keserédes végre. Ám Jiyoung még maga sem tudja igazán kibogozni a saját érzéseit, ezenfelül pedig még Joonmyun sem fogadta el teljes mértékben a segítségét, így azt látta a legjobbnak, hogyha ugyanúgy viselkedik, mint a hír előtt. Joonmyun szerintetek ezután hogyan fog reagálni? Elfogadja legközelebb a nő törődését? Mire számítotok a következőkben?

Jövő héten találkozunk, addig is vigyázzatok magatokra! <3

Szeretettel,

Yoonah