12
Teach
me what love is again, little by little
<First
love>
Joonmyun! Melyik járattal
utazol hétvégén?
Pénteken a 19:30-assal.
Nem baj, ha csatlakozom?
Dehogy baj. Akkor
találkozunk a reptéren!
Igen. Addig is kitartást!
Neked is.
Ennyi
volt, amit a fiúval beszéltem, mióta előző hét kedden kirobbantak belőlem az
érzések. Soha nem voltam az a heves vérmérsékletű ember, mindent inkább
sztoikus nyugalommal szemléltem, és nem hagytam, hogy a bennem tomboló érzelmek
a felszínre bukkanjanak. Mindig uralkodni tudtam magamon, ám akkor kiborult a
bili. Lehet, hogy csak Joonmyun ragaszkodása és törődő tekintete mondatta
velem, hogyha akkor nem vallom be neki, hogy mi nyomja a lelkemet, akkor talán
soha nem fogom tudni neki igazán megmagyarázni, miért voltam annyira magam
alatt. Ám arra én sem számítottam, hogy annyira kikelek magamból, hogy kiabálni
fogok vele, és majd csikorgó kerekkel száguldok el a helyszínről.
Nem
is csodálom, hogy azóta a fiú sem keresett, mert valószínűleg túlságosan is
megijesztettem. Én viszont még mindig nem tudom, mit kéne mondanom neki, mi
lenne a helyes lépés ezek után. Nem bántam meg, hogy elmondtam neki, mi a
bajom, viszont azt igen, hogy ilyen módon ért véget a vallomásom. Nem kellett
volna kiabálnom vele. Ő csak segíteni akart, ám tudom, hogy az ilyen szituációk
hozzák közelebb az embereket, és én ezt jelen pillanatban nem szeretném. Nem
hiányzik még egy tucat pletyka és utálkozó komment. Nem hiányzik a rajongók
gyanakvó és rosszalló tekintete, amikor felismernek az utcán. Nem hiányzik a
kollegáim vesébe ható pillantása, amiről nem tudom eldönteni, hogy
féltékenységet vagy megvetést takar. És még mindig nem hiányzik egy kapcsolat
az életemben.
Ránézek
a telefonom képernyőjére. 18:58. Már a terminál egyik székén ücsörgök,
tekintetemmel mindig egy ismerős szénfekete kobakot keresve, és egyre
türelmetlenebbül harapdálom az alsó ajkamat. Már azt sem tudom eldönteni, hogy
azért vagyok ennyire zaklatott, mert félek találkozni vele, vagy, mert attól
félek, hogy valami baj történt, és ezért nem ért ide időben. Vagy, mert nem
akar látni, és az utolsó pillanatban rájött, hogy jobb lenne, ha nem egy
járattal mennénk. Ez is lehet.
-
Felhívjuk kedves utasaink figyelmét, hogy a Jeju-siba tartó, 19:30-kor induló,
Asiana 8551 járatra kezdjék meg a beszállást! – hangzik el az első
figyelmeztetés a hangosbemondóból, mire sóhajtva felszegem a fejemet, majd egy
utolsó pillantást vetve a körülöttem nyüzsgő terminálra összeszedem a
cuccaimat, és elindulok az ellenőrző kapuk felé.
Ólomnehéz
szívvel teszek meg minden egyes lépést, mert most, hogy nincs mellettem a fiú,
be kell látnom, hogy hiányzik. Ám nem hibáztatnám, hogyha mégis meggondolta
volna magát, vagy közbejött volna neki valami, és nem tudott szólni nekem.
Elvégre is kije vagyok én neki? Mit számít, hogy tudok –e az ügyeiről vagy sem?
-
Csak nem gondoltad, hogy nélkülem szállsz fel? – szólal meg egy túlontúl
ismerős hang, melynek forrása egy mellettem hirtelen felbukkanó fiútól
származik, aki épphogy elkezdi felvenni velem a ritmust, amikor megdöbbenésemben
– és megkönnyebbülésemben – hirtelen megtorpanok.
-
Joonmyun… – nyögöm ki meglepetten, miután már a legrosszabb kimenetelű
forgatókönyveket is végigjátszottam a fejemben. Az ember soha nem tudja, egy
idol életében milyen váratlan nehézségek akadnak, és a szerencsétlenségek
mostanában az EXO-t sem kerülik el, főleg Tao balesete óta. Meg sem tudnám
számolni, hányszor hagyta el megkönnyebbült sóhaj az ajkaimat, amikor a nap
végén értesültem róla, hogy Joonmyun legalább a hírek szerint rendben van.
-
Mi az? Azt hitted, nem jövök? – kérdezi szórakozott mosollyal, látva döbbent
tekintetemet, mire próbálok rátalálni a hangomra, és újra magabiztosnak
hangzani.
-
Öhm, hát igen. Megfordult a fejemben.
-
Én nem vagyok az a fajta srác – csóválja a fejét határozottan, és a fejemben
már hangzik a válasz. Tudom, pontosan
tudom. Mégis a félelem, hogy a fiút mennyire megbánthattam, felülmúlta a tények
határozott mivoltát is.
Ahogy
felpillantok a nálam fél fejjel magasabb idolra, aki komolyan pislogó szemekkel
pillant vissza rám, és tekintetünk összekapcsolódik, azt kívánom, hogy bárcsak
leállna az idő. A pillanat törékenynek és szépségesnek tűnik akár egy
üvegbuborék. Körbevesz minket, elzár minket a külvilágtól és magához édesget a
körülöttünk lévő kapocs. Elfeledkezem néhány másodpercre mindenről, és csak
azokat - a holdfénnyel megvilágított esti tenger módjára - csillogó szempárjait
figyelem, amelyek kíváncsian csüngenek rajtam. Aztán a buborék a hangosbemondó
hangjára szétpukkan, és beterít a valóság cseppjeivel.
-
Szóval, milyen volt az elmúlt két heted? – köszörülöm meg a torkomat, miközben
elszakítom róla a tekintetemet, és lábaim újra megindulnak az ellenőrző kapuk
felé. Joonmyun rögtön mellettem terem, ám most először nem lelkesen vagy
izgatottan mesél, hangja sokkal inkább a kimerültségről és fásultságról
árulkodik.
-
Nehéz – válaszolja hozzá nem illően szűkszavúan, és magam is megkérdőjelezem,
hogy azért viselkedik –e így, mert kiabáltam vele múltkor, vagy, mert nem
szeretne az elmúlt hetekről beszélni. Tao határozatlan idejű gyógyulása sok
port kavart, ám nem emlékszem rá, hogy ezen kívül más aggódnivalója lehetne –e
az EXO vezetőjének. Na, nem mintha ez nem lenne elég, de a hírek szerint a fiú
szépen gyógyul otthon, és semmi nem utal arra, hogy ennél többről lenne szó –
És neked? – tereli rám a szót néhány másodpercnyi szünet után, mire rosszallóan
elhúzom a számat.
-
Nem túl jó – jegyzem meg zsebre dugva a kezeimet, miután áthaladunk az
ellenőrző kapukon, és végre a gép felé sétálhatunk. Ebben az esti órában már
nem olyan sokan akarnak Jejura mennünk, úgyhogy megkönnyebbült sóhajjal
konstatálom, hogy talán nem leszünk holnap az újságok címlapján és a
pletykalapok oldalain - A jövő heti vendégeim lemondták a műsort, úgyhogy
tegnap kellett utána telefonálnunk egy újnak – magyarázom beletúrva a hajamba,
miközben fáradtan és hitetlenül csóválom a fejemet. Ha csak erre a hétre
gondolok, és arra az energiára, amit abba fektettem, hogy a Big Banggel jó
műsort tudjak csinálni, akkor legszívesebben egy irányított mozdulattal és egy
nehéz serpenyővel fejbe vernék valakit.
-
Kik lettek volna a vendégeid?
-
A Big Bang – vágom rá csipetnyi undorral és megvetéssel a hangomban, de ha
képesek voltak tegnap minden előzmény nélkül kinyögni, hogy nem jönnek, mert
egy nevesebb műsorba kell menniük, akkor még csoda, hogy nem repesek értük? A
munkám megkívánja, hogy az idolokat tiszteljem, és ha ellenérzéseim is vannak
velük kapcsolatban, akkor legalább ne mutassam ki, de remélem, hogy az YG-s
csapat egy ideig jó messze elkerüli a Melody Monday háza tájékát.
-
Hmm – hagyja ennyiben a dolgot, de a szemében látom tükröződni az együttérzést.
Fáradt, de hálás mosollyal pillantok vissza rá, ám a helyünk elfoglalásáig és
az elrendezkedésig több szó nem esik köztünk.
Mikor
végre felszállunk, úgy érzem, hogy a szívemet magához láncolja a megbánás, és
ahányszor a fiúra pillantok, a képzeletbeli lánc még egyet rándul. A köztünk
beálló némacsend sem segít, ami úgy terül szét, mint egy végeláthatatlan óceán.
Képes lennék elveszni ebben a pillanatnyi nyugalomban, ha belülről szét nem
feszítenének az érzések, és a szavak menthetetlenül utat nem akarnának törni
maguknak.
Miért
olyan nehéz néhány szót kinyögni? Bevallani, hogy sajnálom? Vagy csak én vagyok olyan menthetetlenül érzéketlen, hogy
még akkor is, amikor megkapom a tökéletes lehetőséget a bocsánatkérésre, még
akkor is hezitálok?
-
Sajnálom, ahogyan múltkor viselkedtem veled – bukik ki belőlem végül, miközben
szorosan az előttem lévő szék támláját bámulom. Így is elég megalázó, hogy az
idegességemet a kezem folyamatos tördelésével próbálom valamilyen mértékben
kontrollálni, nem akarom, hogy még a tekintetemen is lássa, mennyire
kétségbeesett vagyok.
-
Nem kell bocsánatot kérned – szólal meg halkan, komolyan, ám lágyan.
Automatikusan felé fordítom a fejemet, és amikor tekintetünk találkozik, csak
színtiszta őszinteséget és törődést vélek felfedezni mahagónibarna szempárjában
– Hidd el, ha van valaki, akkor én megértem, hogy miért érzel így. Nemcsak mert
idol vagyok, hanem, mert egy olyan banda vezetője is, amelyből két tag már
kilépett. Nem tudod elképzelni, hányan hibáztatnak engem azért, hogy nem tudtam
összetartani a bandát, és azóta is hány megvető üzenetet kapok ezért – vallja
be nagyot nyelve, mire összeszorul a torkom. Nemcsak azért, mert mindezt
bevallja, bár őszintén soha nem hittem volna, hogy vannak olyan emberek, akik
annyira idióták, hogy egy vezetőt okoljanak a banda tagjainak kilépéséért.
Sokkal inkább azért, mert mindezt bevallja nekem.
-
Sajnálom – húzom el a számat sajnálóan, ő azonban csak beletörődően legyint
egyet. Bár a mozdulata mást mutat, mégis felcsillan a szemében a fájdalom
leplezetlen szikrája.
Ezt
az oldalát sem láttam még eddig soha, és újra meglep, hogy bármilyen
helyzetekbe is kerülünk a műsor feladatainak hála, vagy bármilyen beszédtémát
választunk kamerákon kívül, még akkor is vannak olyan pillanatok, amikor egy új
Joonmyun van mellettem. Ilyenkor mindig megkérdezem magamtól, hogyha már azt a
fiút is sikerült megkedvelnem, akit eddig megismertem, akkor mi jöhet még? Mi
lesz, ha már minden apró mozdulata, minden kedves gesztusa, rejtegetni próbált
mosolya vagy kamerák előtt nem mutatott oldala ismerős lesz számomra? Eljöhet
számunkra ez az idő?
-
Akkor nem haragszol rám? – kérdezem óvatosan pislogva, miközben még mindig
szégyellem a múlt heti kifakadásomat. Nem neki kellett volna ott lennie, amikor
mindez kiszakadt belőlem, de legalább ő volt olyan kitartó, hogy addig ne
tágítson, amíg ki nem szedi belőlem, hogy mi a bajom. Ez is mond azért róla
valamit.
-
Aigoo! – csóválja a fejét ajkaira tévelygő meglepett mosollyal - Hogyan
haragudhatnék rád? – teszi fel költői kérdésként, majd beletúr most már
szénfekete tincseibe. Nem mintha nem szerettem volna a Call me baby-s sötétbarna frizuráját, de ez szerintem határozottan
jobban áll neki, és férfiasabb külsőt kölcsönöz számára – Csak szeretném, ha
megbíznál bennem – folytatja még mindig rajtam tartva a tekintetét.
Muszáj
nyelnem egyet, hogy összeszedjem a gondolataimat, és válaszolni tudjak neki.
Ugyanis az a szó, hogy bizalom, esetemben már nagyon régen elveszett. Nagyon
nehezen tudok megbízni másokban, és ha valaki ezt mégis eléri nálam, akkor az
egy kitartó ember lehet. Nem mondom tehát, hogy Joonmyun esetében nincsen szó
bizalomról, de még nem érzem azt, hogy eljutottunk ahhoz a ponthoz, hogy 100%-ig
megbízzak benne. Viszont nagyon veszélyesen közelítünk hozzá.
-
Igyekszem – vallom be egy határozott bólintás kíséretében, és válaszom egy
angyali mosolyt csal ki a fiúból. Olyat, amit eddig csak nagyon kevésszer
láttam, és amit a következő percekben magával ragadó álom során is
viszontláthatok.
Mindenki
ismeri azt az érzést, amikor az álom és valóság közti hajszálvékony vonal
felett lebeg, és az álom édes karjai még húzzák magukkal, azonban már felfogja
a körülötte lévő eseményeket, és tisztában van vele, hogy fel kell kelnie. Én
is belesüppedek ebbe a nyugodt állapotba, és élvezem, hogy nem kell
különösebben semmire koncentrálnom, amíg a repülőgép utasterét egy idegesítően
lelkes női hang be nem tölti.
-
Felhívjuk kedves utasaink figyelmét, hogy a gép 5 perc múlva földet ér! Kérjük,
vigyázzanak értékeikre, és bizonyosodjanak meg róla, hogy mindent magukkal
visznek! Az esetlegesen repülőgépen maradt tárgyakért felelősséget nem
vállalunk! Köszönjük, hogy velünk utaztak! További szép estét kívánunk! – hasít
hangja az utastér csendjébe, mire kipattan a szemem, és meglepetten, ugyanakkor
a hirtelen észlelt erős fények miatt zavarodottan pislogok. Először csak az
tűnik fel, hogy az előttem lévő széket túlságosan furcsa szögben látom, majd
tudatosul, hogy azért, mert nem hátradöntött fejjel ülök, hanem valamin
pihentetem a kobakot.
A
felismerésre, mintha áramütés járna át a testemet, és gyorsan elhúzódom.
Ijedten bámulok Joonmyun fáradt, ugyanakkor szeretetteljesen csillogó
szempárjába, majd kapkodva, szinte mentegetőzve hozzáteszem:
-
Aigoo! Úgy sajnálom, nem szándékoztam így elaludni – kérek bocsánatot egy apró
fejbiccentéssel, mire a fiú szemöldöke szórakozottan felszökik.
-
Nehogy ezért kérj nekem bocsánatot! – csóválja a fejét hitetlenkedve, miközben
megdörzsöli azt a vállát, amin egészen addig aludtam. Te jó ég! Ha öt perc
múlva leszáll a gép, akkor az azt jelenti, hogy egy órán keresztül
elbóbiskoltam, és valamilyen úton-módon a fejem Joonmyun vállán kötött ki?
Aigoo! Azt hittem, ilyen csak a drámákban történhet meg! – Örülök, hogy a
párnád lehettem – húzza kisfiúsan aranyos mosolyra az ajkait, miközben büszkén
kihúzza magát. Rájátszik a szerepére, azonban én szeretem ilyen élénknek és
játékosnak látni.
-
M-mikor aludtam el? – kérdezem kidörzsölve a szememből az álom utolsó
foszlányait is, miközben még mindig nem teljesen hiszem el, hogy ilyen
szituációba kerültem.
-
Hát, nem is tudom – vakarja meg a fejét elgondolkodva, majd lazán megvonja a
vállát, ahogyan válaszol – Szerintem úgy 5 perccel azután, hogy felszálltunk a
gépre. Egy ideig csend telepedett ránk, s mire elővettem néhány dolgot a
táskámból, te már le is hunytad a szemed, és mivel nem tudtam, hogy alszol –e
vagy csak pihensz, ezért nem akartalak zavarni – vallja be lágy hangon, de úgy
mondja, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
-
És nem zavart, hogy… - kezdeném a kérdésemet, csak éppen fogalmam sincsen,
hogyan fejezzem ki magam. A ’rajtad aludtam’ kifejezés kicsit túl félreérthető
lenne, és bár tudom, hogy ő nem olyan fajta srác, aki ezt felróná nekem, mégsem
találom a megfelelő szavakat.
Az
idol azonban pontosan tudja, mire gondolok, úgyhogy gondolkozás nélkül
megcsóválja a fejét.
-
Miért zavart volna? Én is aludtam egy ideig utánad, és csak akkor vettem észre,
hogy a vállamra döntötted a fejedet, amikor felkeltem.
-
Nyugodtan arrébb lökhettél volna vagy ilyesmi – jegyzem meg még mindig
szégyellve, hogy tulajdonképpen ilyen kínos szituációba hoztam őt. Ha külső
szemlélőként néztek volna minket, akkor valószínűleg egy aranyos párnak
tartottak volna, ahogyan egymáshoz közel alszunk, viszont számomra ez csak
furcsa volt. Olyan dolog, aminek valószínűleg nem szabadott volna megtörténnie.
Teljesen azonban mégsem tudom bánni.
-
Engem a legkisebb mértékben sem zavartál – legyint elnéző mosollyal, majd lazán
hozzáteszi: - Egy ideje már úgysem aludtam ilyen jól – vallja be mondanivalója
végéig megtartva a szemkontaktust, majd mire felfoghatnám szavainak súlyát,
oldalra pillant, és az ölében tartott táskájába visszahelyez egy fülhallgatót.
Még szerencse, hogy néhány másodpercig még nem figyel rám, ugyanis biztos vagyok
benne, hogy paprikavörös leszek a zavarodottságtól. Ezeknek a mondatoknak nem
kéne sokat jelenteniük, mégis nagyot ugrik a szívem, akárhányszor valami
hasonló horderejűt vall be.
Az
utolsó pillanatban, mielőtt még leszállnánk, Joonmyun a fejébe húzza
pulóverének kapucniját, majd amikor látja, hogy figyelem, egy gyengéd
mozdulattal odanyúl az enyémhez, és ugyanezt teszi. A szívem úgy kalimpál, mint
egy maratoni versenyzőé a futószalag áttépésekor, és most már biztos vagyok
benne, hogy még egy pirosító sem végezne jobb munkát az arcomon.
A
további szégyenlősség hullámtól csak a bemondó újabb figyelmeztetése és a
szokásos leszállással járó kapkodás ment meg. Nem is esik több szó köztünk,
amíg felvesszük a csomagjainkat, elintézzük a papírokat, és a lefoglalt, erre a
hétvégére bérelt autónkat meg nem kapjuk. Még mindig áldom az eget, amiért a
jejui reptér mellett van egy autókölcsönző, különben sokkal rosszabbul is
járhatnánk.
Először
a kocsi csomagtartójába pakolunk be, és akaratlanul is elmosolyodom, amikor az
EXO vezetője átveszi tőlem a bőröndömet, hogy ne nekem kelljen cipekednem, és
beemeli az autóba. Utána kérdés nélkül ülnék be a vezetőülésre, a fiú azonban előbb
ér oda az ajtóhoz, és ellentmondást nem tűrően rám pillant.
-
Hagyd, hogy most én vezessek! – kéri melegbarna bociszemeivel, én azonban csak
meglepetten tágra nyitom a szemeimet.
-
De tudok vezetni.
-
Fáradt vagy, Jiyoung-ah! – jelenti ki nemes egyszerűséggel, és bármennyire is
próbálnék tiltakozni, tudom, hogy igaza van - Ezt nyugodtan hagyd most rám –
teszi hozzá jóindulatúan, jégszívem pedig újra kezd felrepedni ajánlata
hallatán.
Lehet
valaki még nála is figyelmesebb? Mikor azt hiszem, hogy életem legnehezebb
hetén vagyok túl, mert nem hagynak nyugodni az utálkozó kommentek és ellenkező
rajongók, ezt tetézve pedig még a jövő heti vendégem is lemondja a műsort, és
szervezhetem újra az egészet, akkor ér a legnagyobb meglepetés. Talán eddig
soha nem volt még annyira szükségem Joonmyun törődésére és melegszívűségére,
mint most. S talán a legnehezebb pillanatokban ismeri fel az ember, hogy ki az,
aki tényleg törődik vele.
Hálás
mosollyal biccentek, majd beülök az anyósülésre, és kicsit furcsának is érzem,
hogy nem nekem kell vezetnem, de az idol tökéletes magabiztossággal, férfias
komolysággal és körültekintő biztonsággal vezet, úgyhogy semmi okom félni. Az
út kellemes beszélgetéssel telik, és témáink között az utólag beszervezett
vendégeim – a most debütáló Seventeen nevű banda -, az EXO koncertturnéja,
illetve a We Got Married forgatások is szóba kerülnek. Már nemcsak semleges,
beszélgetést kitöltő, ismerkedős kérdések bukkannak fel, hanem olyanok is,
amelyeket nem szoktam megbeszélni mással, és valószínűleg a fiú sem oszt meg
minden történetet arról, hogy Sehun miket szokott álmában motyogni, mióta egy
szobában van vele.
A
röpke fél óra, míg a lakáshoz érünk, gyorsan és kellemesen elszáll. Bár már
szinte ismerősnek hatnak a ház körvonalai, most mégis különleges érzés úgy
idejönni, hogy nem vesz minket kamera, és nem is várnak minket a házban.
Ugyanis a stáb csak holnap hajnalban érkezik, de Suho inkább esti járattal
akart jönni, hogy ne kelljen még a kínai koncertjeik utána lepakolnia a
dormban, majd másnap utazni Jejura, hanem rögtön utazhasson tovább. Azonban a
gépük késett, és ezért szalasztotta el majdnem a mi indulásunkat is, de végül
minden jól jött ki. Nekem pedig bármilyen indulás jó lett volna, mert én úgy is
el akartam szabadulni az irodám nyomasztó falai közül, miután a tegnapról mára
virradó estén egy szemhunyást sem aludtam, hogy fel tudjak készülni a 13 fős
banda megfelelő fogadtatására. Konkrétan az elmúlt 48 órában csak addig voltam
a lakásomon, míg bepakoltam a bőröndömet, és elindultam a reptérre.
Szinte
tényleg házaspárhoz illő rutinnal pakolunk ki, riasztjuk ki a házat, és tesszük
újra a sajátunkká a lakást, miután a stábtagoktól megkaptunk minden kulcsot,
riasztókódot és miegyebet, ami ahhoz kellett, hogy nélkülük is túléljük ezt a
napot. Rövid megegyezést követően kezdem a tusolást, míg a fiú kipakol a
bőröndjéből, utána pedig cserélünk. Még mindig bizsereg a bőröm, amikor Joonmyun
a szürke melegítőnadrágjában és egyszerű, minta nélküli, fekete felsőjében
olyan természetességgel mászkál a szobában, mintha nem lenne tisztában vele,
hogy milyen vonzó ilyenkor. Smink, hajzselé, drága ruhák nélkül is.
-
Várj! Majd’ elfelejtettem! – csap a homlokára az idol meglepetten, majd valamit
lázasan keres a bőröndjében, és végül egy ételtároló, szinte uzsonnás dobozhoz
hasonló műanyag dobozzal tér vissza. Magam is meglepődöm, hogy milyen
természetesnek tűnik, ahogyan lehuppan a francia ágy másik végébe – míg én a
másikon, térdhez húzott lábakkal, az ágytámlának dőlve figyelem -, úgy, hogy a
dobozt közém és közé helyezze el – Chanyeol és Kyungsoo szeretettel küldik –
nyitja fel a doboz tetejét széles vigyorral, mire a szemem elé tárul a dobozt
teljesen kitöltő tucatnyi yugwa rudacska. Meglepetésemben a szám elé kapom a
kezemet, mert nem hittem volna, hogy a fiúk gondoltak rám.
-
Nekem küldik? – kérdezem biztos, ami biztos alapon, mire a fiú csak büszkén
bólogat.
-
Bizony, neked! – tolja közelebb felém az édességeket, amelyek már kinézetre is
ínycsiklandónak tűnnek, de, amikor megkóstolom őket, majdnem elájulok, annyira
meglepődöm, milyen finom.
-
Omo, ezek a fiúk nem kispályásak! – jegyzem meg elismerősen néhány falat után,
hiszen magam is tudom, hogy yugwát készíteni nem könnyű. A Chuseok során
gyakran készített rizssütemény cukorral, gyömbérrel és szezámmagos bundában
tálalva egyszerűnek hangzik, ugyanakkor azért megfelelő odafigyelés kell ahhoz,
hogy valaki jól elkészítse. És az, hogy az EXO-s fiúk valószínűleg a kínai
lakásukban azon szorgoskodtak, hogy ezt elkészítsék nekem, és még ilyen finomra
is sikerült, az számomra egyszerűen felfoghatatlan. Lehet ez a banda még
szerethetőbb?
-
Mindenki azért kivette a részét a munkából, de övék a fő érdem – teszi hozzá
két falat között, miután követeltem, hogy ő is egyen belőle, ne csak én. Bár
már a felszállás előtt vacsoráztam, néhány yugwa rúdnak senki nem tud
ellenállni, főleg, ha ilyen nemes a gesztus.
-
Köszönöm – nyammogom boldogan, hálás mosollyal, mire a fiú csak biccent egyet.
Az eszegetéseink közepette még beszélgetünk egy kicsit, azonban már mindketten
elég fáradtak vagyunk, úgyhogy, amikor úgy érezzük, hogy teletömtük magunkat,
inkább lefekvéshez készülődünk.
Olyan
réginek tűnik már az utolsó alkalom, amikor így aludtunk, hogy először
megdöbbenek, amikor a fiú a földre terített matracon akar nyugovóra térni. Már
éppen dőlne le, amikor a vallomás meggondolatlanul kicsúszik a számon:
-
Nyugodtan aludhatsz mellettem – bököm ki lágyan, majd, amikor tudatosul bennem,
hogy mit mondtam, inkább szégyenlősen lesütöm a szemeimet.
-
Biztos?
-
Biztos.
-
1000%?
-
Igen – bólintok rá még mindig az ölembe ejtett kezeimet bámulva, azonban nem
bánom a döntésemet. Már régebb óta gondolkozom rajta, hogy miért taszítom el őt
még ilyen módon is magamtól, hiszen ő tényleg nem az a fajta srác, aki egy ’egy
ágyban alszunk’ helyzetet bármilyen perverz vagy elfogadhatatlan módon
kihasználna. És most már úgy érzem, hogy kész vagyok elviselni, ha ilyen módon
mellettem van, mégis jóleső bizsergés fut végig rajtam, amikor érzem, ahogy
besüpped az ágy mellettem, és Joonmyun tényleg a kérésemhez híven viselkedik.
-
Jó éjt, Joonmyun! – kívánom neki szembefordulva vele, miközben szándékosan égve
hagyom az éjjeliszekrényem lámpáját, hogy még elalvás előtt belenézhessek mahagónibarna
szempárjába, mely olyan, mintha ezer aprónyi csillag világítaná be.
A
fiú megajándékoz egy újabb fajta mosolyával, amely megerősít abban, hogy nem
volt hiba, hogy azt mondtam neki, hogy nyugodtan aludhat mellettem. Hogy mertem
kockáztatni. Hogy mertem őszinte lenni.
-
Jó éjt, Jiyoung-ah! – kívánja felkunkorodó ajkakkal, és tudom, hogy túl
tökéletes ez a pillanat ahhoz, hogy igaz legyen, úgyhogy inkább hátranyúlok,
hogy lekapcsoljam a villanyt, mielőtt még bármi meggondolatlanra adnám a
fejemet.
Aznap
este gyorsabban és nyugodtabban alszom el, mint addig bármikor.
❤ ❤ ❤
Drága Olvasók!
Az előző rész vége utána szerintem ez egy rendkívül aranyos és megmosolyogtató fejezet volt, sok-sok apró pillanattal, amik megmutatták, hogy Jiyoung és Joonmyun milyen szépen, lassan közelednek egymáshoz. Kíváncsi vagyok, nektek melyik tetszett legjobban. Jiyoung bocsánatkérése? Joonmyun "örülök, hogy a párnád lehettem" kijelentése? Vagy a legvége?
Ne féljetek megosztani a véleményeteket! ;)
Jövő héten találkozunk, addig is vigyázzatok magatokra! <3
Szeretettel,
Yoonah


Szia^^ haha tőlem nem lehet megszabadulni xD ^^
VálaszTörlésMég mindig imádom nagyon Jiyoungot és Suhot és az egészet *q*
Kezd megtörni Jiyoung, és ennek nagyon örülök! Egész héten rajtuk gondolkoztam és "visszaemlékeztem" néhány pillanatukra, mintha ott lettem volna, és tegnap tudatosult bennem, hogy "holnap VASÁRNAP!!". Általában nem várom, mivel koleszos vagyok, de most jutottam el odáig, hogy volt időm elolvasni, pedig igen nagyon vártam már^^♡
Remélem ez a hét is eltelik, mert kiváncsi vagyok a feladataikra és a történésekre ^o^ ♡
Kedves Réka!
TörlésÉn nagyon örülök a kommentjeidnek, úgyhogy eszemben sem lenne megszabadulni tőled. ;)
Jól esik hallani, hogy még mindig imádod a történetet és a párost, mert akkor a színvonalat sikerült tartanom, s remélem, hogy továbbra is sikerül majd tartanom. *-* Jaj, milyen aranyos vagy! Nem is gondoltam volna, hogy valaki egész héten a történetemen gondolkozik. ^^ Ám igaz, ami igaz, Jiyoung kezd megtörni, és a következőkben csak még jobban kezdi majd lebontani a falait. Kíváncsian várom, hogy mit szólsz majd jellemfejlődésének következő szakaszához. ^^
Nagyon örülök neki, hogy ennyire tetszik a történet, és már tényleg nem kell sokat várnod a folytatásra. Figyeld meg, ez a hét is gyorsan elrepül. ;)
Köszönöm, hogy olvasol, és írtál! Sokat jelent! <3
Szeretettel,
Yoonah