'We Got Married' #12

12

Teach me what love is again, little by little

<First love>

Joonmyun! Melyik járattal utazol hétvégén?

Pénteken a 19:30-assal.

Nem baj, ha csatlakozom?

Dehogy baj. Akkor találkozunk a reptéren!

Igen. Addig is kitartást!

Neked is.

Ennyi volt, amit a fiúval beszéltem, mióta előző hét kedden kirobbantak belőlem az érzések. Soha nem voltam az a heves vérmérsékletű ember, mindent inkább sztoikus nyugalommal szemléltem, és nem hagytam, hogy a bennem tomboló érzelmek a felszínre bukkanjanak. Mindig uralkodni tudtam magamon, ám akkor kiborult a bili. Lehet, hogy csak Joonmyun ragaszkodása és törődő tekintete mondatta velem, hogyha akkor nem vallom be neki, hogy mi nyomja a lelkemet, akkor talán soha nem fogom tudni neki igazán megmagyarázni, miért voltam annyira magam alatt. Ám arra én sem számítottam, hogy annyira kikelek magamból, hogy kiabálni fogok vele, és majd csikorgó kerekkel száguldok el a helyszínről.

Nem is csodálom, hogy azóta a fiú sem keresett, mert valószínűleg túlságosan is megijesztettem. Én viszont még mindig nem tudom, mit kéne mondanom neki, mi lenne a helyes lépés ezek után. Nem bántam meg, hogy elmondtam neki, mi a bajom, viszont azt igen, hogy ilyen módon ért véget a vallomásom. Nem kellett volna kiabálnom vele. Ő csak segíteni akart, ám tudom, hogy az ilyen szituációk hozzák közelebb az embereket, és én ezt jelen pillanatban nem szeretném. Nem hiányzik még egy tucat pletyka és utálkozó komment. Nem hiányzik a rajongók gyanakvó és rosszalló tekintete, amikor felismernek az utcán. Nem hiányzik a kollegáim vesébe ható pillantása, amiről nem tudom eldönteni, hogy féltékenységet vagy megvetést takar. És még mindig nem hiányzik egy kapcsolat az életemben.

Ránézek a telefonom képernyőjére. 18:58. Már a terminál egyik székén ücsörgök, tekintetemmel mindig egy ismerős szénfekete kobakot keresve, és egyre türelmetlenebbül harapdálom az alsó ajkamat. Már azt sem tudom eldönteni, hogy azért vagyok ennyire zaklatott, mert félek találkozni vele, vagy, mert attól félek, hogy valami baj történt, és ezért nem ért ide időben. Vagy, mert nem akar látni, és az utolsó pillanatban rájött, hogy jobb lenne, ha nem egy járattal mennénk. Ez is lehet.

- Felhívjuk kedves utasaink figyelmét, hogy a Jeju-siba tartó, 19:30-kor induló, Asiana 8551 járatra kezdjék meg a beszállást! – hangzik el az első figyelmeztetés a hangosbemondóból, mire sóhajtva felszegem a fejemet, majd egy utolsó pillantást vetve a körülöttem nyüzsgő terminálra összeszedem a cuccaimat, és elindulok az ellenőrző kapuk felé.

Ólomnehéz szívvel teszek meg minden egyes lépést, mert most, hogy nincs mellettem a fiú, be kell látnom, hogy hiányzik. Ám nem hibáztatnám, hogyha mégis meggondolta volna magát, vagy közbejött volna neki valami, és nem tudott szólni nekem. Elvégre is kije vagyok én neki? Mit számít, hogy tudok –e az ügyeiről vagy sem?

- Csak nem gondoltad, hogy nélkülem szállsz fel? – szólal meg egy túlontúl ismerős hang, melynek forrása egy mellettem hirtelen felbukkanó fiútól származik, aki épphogy elkezdi felvenni velem a ritmust, amikor megdöbbenésemben – és megkönnyebbülésemben – hirtelen megtorpanok.

- Joonmyun… – nyögöm ki meglepetten, miután már a legrosszabb kimenetelű forgatókönyveket is végigjátszottam a fejemben. Az ember soha nem tudja, egy idol életében milyen váratlan nehézségek akadnak, és a szerencsétlenségek mostanában az EXO-t sem kerülik el, főleg Tao balesete óta. Meg sem tudnám számolni, hányszor hagyta el megkönnyebbült sóhaj az ajkaimat, amikor a nap végén értesültem róla, hogy Joonmyun legalább a hírek szerint rendben van.

- Mi az? Azt hitted, nem jövök? – kérdezi szórakozott mosollyal, látva döbbent tekintetemet, mire próbálok rátalálni a hangomra, és újra magabiztosnak hangzani.

- Öhm, hát igen. Megfordult a fejemben.

- Én nem vagyok az a fajta srác – csóválja a fejét határozottan, és a fejemben már hangzik a válasz. Tudom, pontosan tudom. Mégis a félelem, hogy a fiút mennyire megbánthattam, felülmúlta a tények határozott mivoltát is.

Ahogy felpillantok a nálam fél fejjel magasabb idolra, aki komolyan pislogó szemekkel pillant vissza rám, és tekintetünk összekapcsolódik, azt kívánom, hogy bárcsak leállna az idő. A pillanat törékenynek és szépségesnek tűnik akár egy üvegbuborék. Körbevesz minket, elzár minket a külvilágtól és magához édesget a körülöttünk lévő kapocs. Elfeledkezem néhány másodpercre mindenről, és csak azokat - a holdfénnyel megvilágított esti tenger módjára - csillogó szempárjait figyelem, amelyek kíváncsian csüngenek rajtam. Aztán a buborék a hangosbemondó hangjára szétpukkan, és beterít a valóság cseppjeivel.

- Szóval, milyen volt az elmúlt két heted? – köszörülöm meg a torkomat, miközben elszakítom róla a tekintetemet, és lábaim újra megindulnak az ellenőrző kapuk felé. Joonmyun rögtön mellettem terem, ám most először nem lelkesen vagy izgatottan mesél, hangja sokkal inkább a kimerültségről és fásultságról árulkodik.

- Nehéz – válaszolja hozzá nem illően szűkszavúan, és magam is megkérdőjelezem, hogy azért viselkedik –e így, mert kiabáltam vele múltkor, vagy, mert nem szeretne az elmúlt hetekről beszélni. Tao határozatlan idejű gyógyulása sok port kavart, ám nem emlékszem rá, hogy ezen kívül más aggódnivalója lehetne –e az EXO vezetőjének. Na, nem mintha ez nem lenne elég, de a hírek szerint a fiú szépen gyógyul otthon, és semmi nem utal arra, hogy ennél többről lenne szó – És neked? – tereli rám a szót néhány másodpercnyi szünet után, mire rosszallóan elhúzom a számat.

- Nem túl jó – jegyzem meg zsebre dugva a kezeimet, miután áthaladunk az ellenőrző kapukon, és végre a gép felé sétálhatunk. Ebben az esti órában már nem olyan sokan akarnak Jejura mennünk, úgyhogy megkönnyebbült sóhajjal konstatálom, hogy talán nem leszünk holnap az újságok címlapján és a pletykalapok oldalain - A jövő heti vendégeim lemondták a műsort, úgyhogy tegnap kellett utána telefonálnunk egy újnak – magyarázom beletúrva a hajamba, miközben fáradtan és hitetlenül csóválom a fejemet. Ha csak erre a hétre gondolok, és arra az energiára, amit abba fektettem, hogy a Big Banggel jó műsort tudjak csinálni, akkor legszívesebben egy irányított mozdulattal és egy nehéz serpenyővel fejbe vernék valakit.

- Kik lettek volna a vendégeid?

- A Big Bang – vágom rá csipetnyi undorral és megvetéssel a hangomban, de ha képesek voltak tegnap minden előzmény nélkül kinyögni, hogy nem jönnek, mert egy nevesebb műsorba kell menniük, akkor még csoda, hogy nem repesek értük? A munkám megkívánja, hogy az idolokat tiszteljem, és ha ellenérzéseim is vannak velük kapcsolatban, akkor legalább ne mutassam ki, de remélem, hogy az YG-s csapat egy ideig jó messze elkerüli a Melody Monday háza tájékát.

- Hmm – hagyja ennyiben a dolgot, de a szemében látom tükröződni az együttérzést. Fáradt, de hálás mosollyal pillantok vissza rá, ám a helyünk elfoglalásáig és az elrendezkedésig több szó nem esik köztünk.

Mikor végre felszállunk, úgy érzem, hogy a szívemet magához láncolja a megbánás, és ahányszor a fiúra pillantok, a képzeletbeli lánc még egyet rándul. A köztünk beálló némacsend sem segít, ami úgy terül szét, mint egy végeláthatatlan óceán. Képes lennék elveszni ebben a pillanatnyi nyugalomban, ha belülről szét nem feszítenének az érzések, és a szavak menthetetlenül utat nem akarnának törni maguknak.

Miért olyan nehéz néhány szót kinyögni? Bevallani, hogy sajnálom? Vagy csak én vagyok olyan menthetetlenül érzéketlen, hogy még akkor is, amikor megkapom a tökéletes lehetőséget a bocsánatkérésre, még akkor is hezitálok?

- Sajnálom, ahogyan múltkor viselkedtem veled – bukik ki belőlem végül, miközben szorosan az előttem lévő szék támláját bámulom. Így is elég megalázó, hogy az idegességemet a kezem folyamatos tördelésével próbálom valamilyen mértékben kontrollálni, nem akarom, hogy még a tekintetemen is lássa, mennyire kétségbeesett vagyok.

- Nem kell bocsánatot kérned – szólal meg halkan, komolyan, ám lágyan. Automatikusan felé fordítom a fejemet, és amikor tekintetünk találkozik, csak színtiszta őszinteséget és törődést vélek felfedezni mahagónibarna szempárjában – Hidd el, ha van valaki, akkor én megértem, hogy miért érzel így. Nemcsak mert idol vagyok, hanem, mert egy olyan banda vezetője is, amelyből két tag már kilépett. Nem tudod elképzelni, hányan hibáztatnak engem azért, hogy nem tudtam összetartani a bandát, és azóta is hány megvető üzenetet kapok ezért – vallja be nagyot nyelve, mire összeszorul a torkom. Nemcsak azért, mert mindezt bevallja, bár őszintén soha nem hittem volna, hogy vannak olyan emberek, akik annyira idióták, hogy egy vezetőt okoljanak a banda tagjainak kilépéséért. Sokkal inkább azért, mert mindezt bevallja nekem.

- Sajnálom – húzom el a számat sajnálóan, ő azonban csak beletörődően legyint egyet. Bár a mozdulata mást mutat, mégis felcsillan a szemében a fájdalom leplezetlen szikrája.

Ezt az oldalát sem láttam még eddig soha, és újra meglep, hogy bármilyen helyzetekbe is kerülünk a műsor feladatainak hála, vagy bármilyen beszédtémát választunk kamerákon kívül, még akkor is vannak olyan pillanatok, amikor egy új Joonmyun van mellettem. Ilyenkor mindig megkérdezem magamtól, hogyha már azt a fiút is sikerült megkedvelnem, akit eddig megismertem, akkor mi jöhet még? Mi lesz, ha már minden apró mozdulata, minden kedves gesztusa, rejtegetni próbált mosolya vagy kamerák előtt nem mutatott oldala ismerős lesz számomra? Eljöhet számunkra ez az idő?

- Akkor nem haragszol rám? – kérdezem óvatosan pislogva, miközben még mindig szégyellem a múlt heti kifakadásomat. Nem neki kellett volna ott lennie, amikor mindez kiszakadt belőlem, de legalább ő volt olyan kitartó, hogy addig ne tágítson, amíg ki nem szedi belőlem, hogy mi a bajom. Ez is mond azért róla valamit.

- Aigoo! – csóválja a fejét ajkaira tévelygő meglepett mosollyal - Hogyan haragudhatnék rád? – teszi fel költői kérdésként, majd beletúr most már szénfekete tincseibe. Nem mintha nem szerettem volna a Call me baby-s sötétbarna frizuráját, de ez szerintem határozottan jobban áll neki, és férfiasabb külsőt kölcsönöz számára – Csak szeretném, ha megbíznál bennem – folytatja még mindig rajtam tartva a tekintetét.

Muszáj nyelnem egyet, hogy összeszedjem a gondolataimat, és válaszolni tudjak neki. Ugyanis az a szó, hogy bizalom, esetemben már nagyon régen elveszett. Nagyon nehezen tudok megbízni másokban, és ha valaki ezt mégis eléri nálam, akkor az egy kitartó ember lehet. Nem mondom tehát, hogy Joonmyun esetében nincsen szó bizalomról, de még nem érzem azt, hogy eljutottunk ahhoz a ponthoz, hogy 100%-ig megbízzak benne. Viszont nagyon veszélyesen közelítünk hozzá.

- Igyekszem – vallom be egy határozott bólintás kíséretében, és válaszom egy angyali mosolyt csal ki a fiúból. Olyat, amit eddig csak nagyon kevésszer láttam, és amit a következő percekben magával ragadó álom során is viszontláthatok.

Mindenki ismeri azt az érzést, amikor az álom és valóság közti hajszálvékony vonal felett lebeg, és az álom édes karjai még húzzák magukkal, azonban már felfogja a körülötte lévő eseményeket, és tisztában van vele, hogy fel kell kelnie. Én is belesüppedek ebbe a nyugodt állapotba, és élvezem, hogy nem kell különösebben semmire koncentrálnom, amíg a repülőgép utasterét egy idegesítően lelkes női hang be nem tölti.

- Felhívjuk kedves utasaink figyelmét, hogy a gép 5 perc múlva földet ér! Kérjük, vigyázzanak értékeikre, és bizonyosodjanak meg róla, hogy mindent magukkal visznek! Az esetlegesen repülőgépen maradt tárgyakért felelősséget nem vállalunk! Köszönjük, hogy velünk utaztak! További szép estét kívánunk! – hasít hangja az utastér csendjébe, mire kipattan a szemem, és meglepetten, ugyanakkor a hirtelen észlelt erős fények miatt zavarodottan pislogok. Először csak az tűnik fel, hogy az előttem lévő széket túlságosan furcsa szögben látom, majd tudatosul, hogy azért, mert nem hátradöntött fejjel ülök, hanem valamin pihentetem a kobakot.

A felismerésre, mintha áramütés járna át a testemet, és gyorsan elhúzódom. Ijedten bámulok Joonmyun fáradt, ugyanakkor szeretetteljesen csillogó szempárjába, majd kapkodva, szinte mentegetőzve hozzáteszem:

- Aigoo! Úgy sajnálom, nem szándékoztam így elaludni – kérek bocsánatot egy apró fejbiccentéssel, mire a fiú szemöldöke szórakozottan felszökik.

- Nehogy ezért kérj nekem bocsánatot! – csóválja a fejét hitetlenkedve, miközben megdörzsöli azt a vállát, amin egészen addig aludtam. Te jó ég! Ha öt perc múlva leszáll a gép, akkor az azt jelenti, hogy egy órán keresztül elbóbiskoltam, és valamilyen úton-módon a fejem Joonmyun vállán kötött ki? Aigoo! Azt hittem, ilyen csak a drámákban történhet meg! – Örülök, hogy a párnád lehettem – húzza kisfiúsan aranyos mosolyra az ajkait, miközben büszkén kihúzza magát. Rájátszik a szerepére, azonban én szeretem ilyen élénknek és játékosnak látni.

- M-mikor aludtam el? – kérdezem kidörzsölve a szememből az álom utolsó foszlányait is, miközben még mindig nem teljesen hiszem el, hogy ilyen szituációba kerültem.

- Hát, nem is tudom – vakarja meg a fejét elgondolkodva, majd lazán megvonja a vállát, ahogyan válaszol – Szerintem úgy 5 perccel azután, hogy felszálltunk a gépre. Egy ideig csend telepedett ránk, s mire elővettem néhány dolgot a táskámból, te már le is hunytad a szemed, és mivel nem tudtam, hogy alszol –e vagy csak pihensz, ezért nem akartalak zavarni – vallja be lágy hangon, de úgy mondja, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

- És nem zavart, hogy… - kezdeném a kérdésemet, csak éppen fogalmam sincsen, hogyan fejezzem ki magam. A ’rajtad aludtam’ kifejezés kicsit túl félreérthető lenne, és bár tudom, hogy ő nem olyan fajta srác, aki ezt felróná nekem, mégsem találom a megfelelő szavakat.

Az idol azonban pontosan tudja, mire gondolok, úgyhogy gondolkozás nélkül megcsóválja a fejét.

- Miért zavart volna? Én is aludtam egy ideig utánad, és csak akkor vettem észre, hogy a vállamra döntötted a fejedet, amikor felkeltem.

- Nyugodtan arrébb lökhettél volna vagy ilyesmi – jegyzem meg még mindig szégyellve, hogy tulajdonképpen ilyen kínos szituációba hoztam őt. Ha külső szemlélőként néztek volna minket, akkor valószínűleg egy aranyos párnak tartottak volna, ahogyan egymáshoz közel alszunk, viszont számomra ez csak furcsa volt. Olyan dolog, aminek valószínűleg nem szabadott volna megtörténnie. Teljesen azonban mégsem tudom bánni.

- Engem a legkisebb mértékben sem zavartál – legyint elnéző mosollyal, majd lazán hozzáteszi: - Egy ideje már úgysem aludtam ilyen jól – vallja be mondanivalója végéig megtartva a szemkontaktust, majd mire felfoghatnám szavainak súlyát, oldalra pillant, és az ölében tartott táskájába visszahelyez egy fülhallgatót. Még szerencse, hogy néhány másodpercig még nem figyel rám, ugyanis biztos vagyok benne, hogy paprikavörös leszek a zavarodottságtól. Ezeknek a mondatoknak nem kéne sokat jelenteniük, mégis nagyot ugrik a szívem, akárhányszor valami hasonló horderejűt vall be.

Az utolsó pillanatban, mielőtt még leszállnánk, Joonmyun a fejébe húzza pulóverének kapucniját, majd amikor látja, hogy figyelem, egy gyengéd mozdulattal odanyúl az enyémhez, és ugyanezt teszi. A szívem úgy kalimpál, mint egy maratoni versenyzőé a futószalag áttépésekor, és most már biztos vagyok benne, hogy még egy pirosító sem végezne jobb munkát az arcomon.

A további szégyenlősség hullámtól csak a bemondó újabb figyelmeztetése és a szokásos leszállással járó kapkodás ment meg. Nem is esik több szó köztünk, amíg felvesszük a csomagjainkat, elintézzük a papírokat, és a lefoglalt, erre a hétvégére bérelt autónkat meg nem kapjuk. Még mindig áldom az eget, amiért a jejui reptér mellett van egy autókölcsönző, különben sokkal rosszabbul is járhatnánk.

Először a kocsi csomagtartójába pakolunk be, és akaratlanul is elmosolyodom, amikor az EXO vezetője átveszi tőlem a bőröndömet, hogy ne nekem kelljen cipekednem, és beemeli az autóba. Utána kérdés nélkül ülnék be a vezetőülésre, a fiú azonban előbb ér oda az ajtóhoz, és ellentmondást nem tűrően rám pillant.

- Hagyd, hogy most én vezessek! – kéri melegbarna bociszemeivel, én azonban csak meglepetten tágra nyitom a szemeimet.

- De tudok vezetni.

- Fáradt vagy, Jiyoung-ah! – jelenti ki nemes egyszerűséggel, és bármennyire is próbálnék tiltakozni, tudom, hogy igaza van - Ezt nyugodtan hagyd most rám – teszi hozzá jóindulatúan, jégszívem pedig újra kezd felrepedni ajánlata hallatán.

Lehet valaki még nála is figyelmesebb? Mikor azt hiszem, hogy életem legnehezebb hetén vagyok túl, mert nem hagynak nyugodni az utálkozó kommentek és ellenkező rajongók, ezt tetézve pedig még a jövő heti vendégem is lemondja a műsort, és szervezhetem újra az egészet, akkor ér a legnagyobb meglepetés. Talán eddig soha nem volt még annyira szükségem Joonmyun törődésére és melegszívűségére, mint most. S talán a legnehezebb pillanatokban ismeri fel az ember, hogy ki az, aki tényleg törődik vele.

Hálás mosollyal biccentek, majd beülök az anyósülésre, és kicsit furcsának is érzem, hogy nem nekem kell vezetnem, de az idol tökéletes magabiztossággal, férfias komolysággal és körültekintő biztonsággal vezet, úgyhogy semmi okom félni. Az út kellemes beszélgetéssel telik, és témáink között az utólag beszervezett vendégeim – a most debütáló Seventeen nevű banda -, az EXO koncertturnéja, illetve a We Got Married forgatások is szóba kerülnek. Már nemcsak semleges, beszélgetést kitöltő, ismerkedős kérdések bukkannak fel, hanem olyanok is, amelyeket nem szoktam megbeszélni mással, és valószínűleg a fiú sem oszt meg minden történetet arról, hogy Sehun miket szokott álmában motyogni, mióta egy szobában van vele.

A röpke fél óra, míg a lakáshoz érünk, gyorsan és kellemesen elszáll. Bár már szinte ismerősnek hatnak a ház körvonalai, most mégis különleges érzés úgy idejönni, hogy nem vesz minket kamera, és nem is várnak minket a házban. Ugyanis a stáb csak holnap hajnalban érkezik, de Suho inkább esti járattal akart jönni, hogy ne kelljen még a kínai koncertjeik utána lepakolnia a dormban, majd másnap utazni Jejura, hanem rögtön utazhasson tovább. Azonban a gépük késett, és ezért szalasztotta el majdnem a mi indulásunkat is, de végül minden jól jött ki. Nekem pedig bármilyen indulás jó lett volna, mert én úgy is el akartam szabadulni az irodám nyomasztó falai közül, miután a tegnapról mára virradó estén egy szemhunyást sem aludtam, hogy fel tudjak készülni a 13 fős banda megfelelő fogadtatására. Konkrétan az elmúlt 48 órában csak addig voltam a lakásomon, míg bepakoltam a bőröndömet, és elindultam a reptérre.

Szinte tényleg házaspárhoz illő rutinnal pakolunk ki, riasztjuk ki a házat, és tesszük újra a sajátunkká a lakást, miután a stábtagoktól megkaptunk minden kulcsot, riasztókódot és miegyebet, ami ahhoz kellett, hogy nélkülük is túléljük ezt a napot. Rövid megegyezést követően kezdem a tusolást, míg a fiú kipakol a bőröndjéből, utána pedig cserélünk. Még mindig bizsereg a bőröm, amikor Joonmyun a szürke melegítőnadrágjában és egyszerű, minta nélküli, fekete felsőjében olyan természetességgel mászkál a szobában, mintha nem lenne tisztában vele, hogy milyen vonzó ilyenkor. Smink, hajzselé, drága ruhák nélkül is.

- Várj! Majd’ elfelejtettem! – csap a homlokára az idol meglepetten, majd valamit lázasan keres a bőröndjében, és végül egy ételtároló, szinte uzsonnás dobozhoz hasonló műanyag dobozzal tér vissza. Magam is meglepődöm, hogy milyen természetesnek tűnik, ahogyan lehuppan a francia ágy másik végébe – míg én a másikon, térdhez húzott lábakkal, az ágytámlának dőlve figyelem -, úgy, hogy a dobozt közém és közé helyezze el – Chanyeol és Kyungsoo szeretettel küldik – nyitja fel a doboz tetejét széles vigyorral, mire a szemem elé tárul a dobozt teljesen kitöltő tucatnyi yugwa rudacska. Meglepetésemben a szám elé kapom a kezemet, mert nem hittem volna, hogy a fiúk gondoltak rám.

- Nekem küldik? – kérdezem biztos, ami biztos alapon, mire a fiú csak büszkén bólogat.

- Bizony, neked! – tolja közelebb felém az édességeket, amelyek már kinézetre is ínycsiklandónak tűnnek, de, amikor megkóstolom őket, majdnem elájulok, annyira meglepődöm, milyen finom.

- Omo, ezek a fiúk nem kispályásak! – jegyzem meg elismerősen néhány falat után, hiszen magam is tudom, hogy yugwát készíteni nem könnyű. A Chuseok során gyakran készített rizssütemény cukorral, gyömbérrel és szezámmagos bundában tálalva egyszerűnek hangzik, ugyanakkor azért megfelelő odafigyelés kell ahhoz, hogy valaki jól elkészítse. És az, hogy az EXO-s fiúk valószínűleg a kínai lakásukban azon szorgoskodtak, hogy ezt elkészítsék nekem, és még ilyen finomra is sikerült, az számomra egyszerűen felfoghatatlan. Lehet ez a banda még szerethetőbb?

- Mindenki azért kivette a részét a munkából, de övék a fő érdem – teszi hozzá két falat között, miután követeltem, hogy ő is egyen belőle, ne csak én. Bár már a felszállás előtt vacsoráztam, néhány yugwa rúdnak senki nem tud ellenállni, főleg, ha ilyen nemes a gesztus.

- Köszönöm – nyammogom boldogan, hálás mosollyal, mire a fiú csak biccent egyet. Az eszegetéseink közepette még beszélgetünk egy kicsit, azonban már mindketten elég fáradtak vagyunk, úgyhogy, amikor úgy érezzük, hogy teletömtük magunkat, inkább lefekvéshez készülődünk.

Olyan réginek tűnik már az utolsó alkalom, amikor így aludtunk, hogy először megdöbbenek, amikor a fiú a földre terített matracon akar nyugovóra térni. Már éppen dőlne le, amikor a vallomás meggondolatlanul kicsúszik a számon:

- Nyugodtan aludhatsz mellettem – bököm ki lágyan, majd, amikor tudatosul bennem, hogy mit mondtam, inkább szégyenlősen lesütöm a szemeimet.

- Biztos?

- Biztos.

- 1000%?

- Igen – bólintok rá még mindig az ölembe ejtett kezeimet bámulva, azonban nem bánom a döntésemet. Már régebb óta gondolkozom rajta, hogy miért taszítom el őt még ilyen módon is magamtól, hiszen ő tényleg nem az a fajta srác, aki egy ’egy ágyban alszunk’ helyzetet bármilyen perverz vagy elfogadhatatlan módon kihasználna. És most már úgy érzem, hogy kész vagyok elviselni, ha ilyen módon mellettem van, mégis jóleső bizsergés fut végig rajtam, amikor érzem, ahogy besüpped az ágy mellettem, és Joonmyun tényleg a kérésemhez híven viselkedik.

- Jó éjt, Joonmyun! – kívánom neki szembefordulva vele, miközben szándékosan égve hagyom az éjjeliszekrényem lámpáját, hogy még elalvás előtt belenézhessek mahagónibarna szempárjába, mely olyan, mintha ezer aprónyi csillag világítaná be.

A fiú megajándékoz egy újabb fajta mosolyával, amely megerősít abban, hogy nem volt hiba, hogy azt mondtam neki, hogy nyugodtan aludhat mellettem. Hogy mertem kockáztatni. Hogy mertem őszinte lenni.

- Jó éjt, Jiyoung-ah! – kívánja felkunkorodó ajkakkal, és tudom, hogy túl tökéletes ez a pillanat ahhoz, hogy igaz legyen, úgyhogy inkább hátranyúlok, hogy lekapcsoljam a villanyt, mielőtt még bármi meggondolatlanra adnám a fejemet.

Aznap este gyorsabban és nyugodtabban alszom el, mint addig bármikor.

❤   ❤   ❤

Drága Olvasók!

Az előző rész vége utána szerintem ez egy rendkívül aranyos és megmosolyogtató fejezet volt, sok-sok apró pillanattal, amik megmutatták, hogy Jiyoung és Joonmyun milyen szépen, lassan közelednek egymáshoz. Kíváncsi vagyok, nektek melyik tetszett legjobban. Jiyoung bocsánatkérése? Joonmyun "örülök, hogy a párnád lehettem" kijelentése? Vagy a legvége?

Ne féljetek megosztani a véleményeteket! ;) 

Jövő héten találkozunk, addig is vigyázzatok magatokra! <3

Szeretettel,

Yoonah