9
I’m
getting more and more lost in you
<Unfair>
Este
nyolcra már bőven visszaérünk, és kényelembe helyezzük magunkat a lakás
nappalijában. Kicsit távolságtartóan, szinte a kanapé két végén foglalunk
helyet, és úgy várjuk, hogy a stábtagok átadják nekünk a DVD-t, amin a
horrorfilm van, s végül elkezdhessük a megnézését.
Valószínűleg
nagyon nem volt jó ötlet, hogy annyira siettünk vissza, hogy nyolc órára itt
legyünk, ugyanis így csak most tömjük magunkba a reggeli maradékát, és
próbáljuk korgó gyomrunkat lecsillapítani, de lehet, hogy ez egy horrorfilm
előtt nem a legjobb megoldás. Azonban ez a szórakoztatóipar: ha a producer azt
mondja, hogy 8-ra legyél ott, akkor ott leszel, és teljesen mindegy, hogy ettél
–e már vagy sem.
-
Készen álltok? – kérdezi a producer átható pillantásával, miután beállítja az
összes kamerást, és kiadja, hogy hogyan vegyenek minket a félhomályban, miután majd
mi – természetesen a megbeszélt instrukciók szerint – lekapcsoljuk a villanyt,
és elkezdjük a filmet.
-
Igen – bólintok rá végre teli gyomorral, de azért rosszallóan nézek az üres
tányéromra. Utálok ilyen gyorsan enni, de hát, ha muszáj, akkor muszáj.
-
Igen, persze, kezdhetünk. Csak még ezt gyorsan bekapom – tátja nagyra a száját Joonmyun,
és jóízűen a szájába tömi az utolsó adag rizst is, majd felpattan a kanapéról,
és hozzám sétál – Elvihetem? – kérdezi kedves mosollyal, mire hirtelen nem esik
le, hogy mire gondol. Aztán, amikor fejével a galbis tálam felé bök, csak
zavartan hümmögni tudok egyet, és odanyújtom felé. Ezután ő gyorsan elszalad a
nappalival egybekötött konyhába, és berakja a koszos edényeinket a mosogatóba.
Szinte
meglepetten nézek utána, mert ilyet nem minden srác csinálna meg, az biztos.
Nem emlékszem olyan pasimra, aki önként és dalolva segített volna nekem
ilyesmiben, a legtöbben csak várták, hadd pattogjon az asszony. Látszik, hogy Joonmyun
nem mindennapi srác.
-
Akkor kezdjük! – kiált fel PD-nim, mire ijedten rezzenek össze, ahogyan
tekintetemmel követem a fiú ruganyos lépteit, amint újra lehuppan mellém a
kanapéra - Kamerák indulnak… 3, 2, 1! – csapja össze a tenyerét az egyik
stábtag, és akkor elkezdődik a felvétel.
-
Á, megérkezett a DVD! – szólal meg mellettem a fiú izgatottan, és szerepéhez
híven átveszi a felénk nyújtott lemezt. A lehető legközönyösebb és
legnyugodtabb tekintettel sandítok oldalra, hogy láthassam a film címét, de
amikor megteszem, inkább azt kívánom, hogy bárcsak ne tettem volna.
-
Nem ez volt az a film, amit nem engedélyeztek a koreai mozikban, mert túl
erőszakos? – kérdezem felháborodva, félelemtől tágra nyílt szemekkel, és már
most tudom, hogy ennek nem lesz jó vége. Az Akmareul boatdát úgy harangozták
be, mint az egyik legjobb koreai horror filmet, ami viszont a koreaiak körében
nem avatott nagy sikert, inkább az amerikai filmfesztiválokon futott be.
Valószínűleg megvolt ennek az oka.
-
Én nem tudom. Én nem nagyon hallottam róla – vonja meg a vállát Joonmyun
lebiggyesztett ajkakkal, bár gondolom, hogy neki nincsen sok ideje arra, hogy a
szoros napirendje mellett ilyenekről értesüljön – De, ha félsz, nyugodtan
megfoghatod a kezemet! – emeli fel a jobb kezét, miközben széles vigyor
játszadozik ajkain. Leplezni próbált grimasszal nézek vissza rá, de azért jól
esik, hogy ezt így felajánlja. Nem mintha azt tervezném, hogy tényleg megfogom
a kezét, mert alig merem megérinteni! Viszont az ember mindig nyugodtabb, ha
van egy ilyen ajánlat, amit bármikor megragadhat.
-
Csak essünk túl rajta hamar! – jelentem ki határozottságot és bátorságot
csempészve a hangomba, és kiveszem a kezéből a DVD-t, hogy berakhassam a
lejátszóba. Futólag ránézek a hátuljára, azt keresve, hogy mennyi ideig kell
néznünk ezt a borzalmat, és abszolút nem nyugtat meg, amikor meglátom, hogy a
vetítési idő 144 perc. Aigoo! Két és fél óránál hosszabb már nagyon nem is
lehetne! Már értem, miért kellett ilyen korán visszaérnünk a lakásba.
-
Nem nagyon tudom, mire számítsak. Nem vagyok otthon a horrorfilmek terén – kezd
el csicseregni az EXO vezetője kíváncsian a tv képernyőjére meredve, miközben
lehuppanok a kanapé másik végére. Halvány mosollyal figyelem ártatlan és
bizakodó tekintetét, ami tényleg elárulja, hogy nem sok ilyet látott.
-
Én sem láttam sokat, de akkor bőven eleget kaptam belőlük egy életre – húzom el
a számat a nem túl kellemes élményeimre gondolva, bár leginkább csak fiatalabb
koromban láttam ilyeneket, mert akkor a baráti társaság szeretett ilyenekre
beülni a moziba. A húgaimmal pedig tilos volt ilyet nézetnem, pedig egy ideig
nagyon győzködtek, hogy nézzünk együtt horrorfilmet, de, amíg nem lettek
nagykorúak, addig ez számukra szinte törvénysértő lett volna. Aztán szerintem
megnéztek egyet, amikor végre betöltötték a 20. életévüket, és rájöttek, hogy
azelőtt sem maradtak le sok mindenről, úgyhogy azóta sem rajonganak az ilyen
filmekért. Nekem pedig egyszerűen borsózik a hátam tőlük.
-
De férfi leszek, és végig fogom nézni veled! – ígéri nekem lelkesedéstől és
kíváncsiságtól csillogó gesztenyebarna szempárral, miközben kezét ökölbe
szorítja, és határozottan folytatja mantráját – Igen, nekem férfiként bírnom kell
az ilyet, te pedig nyugodtan csukd be a szemed, ha nem tetszik. Sőt, majd ha
érzem, hogy nagyon csúnya rész lesz, a végén még én takarom el a szemedet.
Nehogy itt nekem megrontsanak téged a horror filmek – határozza el magát, ám
mondandója végére komoly tekintetét ellágyítja megjelenő kisfiús, csibészes
mosolya, úgyhogy nem tudom, mennyire gondolja ezt komolyan.
Pár
perc múlva azonban kiderül, hogy tényleg komolyan gondolja, mert akárhányszor
már a film szereplői benyitnak egy ajtón, rögtön mondja, hogy szerinte ezt nem
kéne néznem. Az elején még nem is annyira durva az egész, mert a főszereplőnk
igazából a felesége halálának bosszújából akar elkapni egy sorozatgyilkost, és
ezzel teljesen rendben is lennék. De aztán vannak különböző módon felvágott,
feldarabolt, széttrancsírozott hulláink, mindenhol vért és holttesteket látunk,
és emellett olyan hátborzongatóan ijesztő látvány-és hangvilággal oldották meg
az egészet, hogy minden egyes ajtócsapáskor a szívbaj kerülget.
Úgy
érzem, hogy a percek iszonyúan lassan peregnek le, és a vér ezzel szemben még
jobban dübörög az ereimben. Folyamatosan vissza kell nyelnem a kiáltásaimat, és
azzal próbálok magamnak időt szerezni, hogy tíz percenként hozok magamnak egy
pohár vizet. Nem vagyok jó színész, de igyekszem, hogy ne nagyon látszódjon
rajtam, hogy milyen nehéz nyitva tartanom a szemeimet, tehát különösen kerülök
minden jobbra-balra forgást vagy összegubózást, csak egy helyben ülök továbbra
is, és, amikor már nagyon nem bírom, akkor lehunyom a szememet, és dübörgő szívemet
próbálom nyugtatgatni. Ám ez nem az a fajta dübörgés, amit például Joonmyun
közelében érzek: az az izgatott kalimpálás, ami a jelenlétében elfog, és innen
tudom, hogy nemcsak barátként gondolok rá. Nem, ez az a fajta dübörgés, amitől
próbálsz óvakodni, mert már annyira félsz, hogy nem bírod semmilyen módon
lecsillapítani a szívedet, és azt hiszed, hogy a félelem és kételyek annyira
behálózzák, hogy lassan fel is mondja a szolgálatot. Na, pontosan ezért nem
nézek én horror filmeket! Borzalmasan bírja őket a szívem!
Türelmetlenül
ránézek a karórámra, de a félhomályban nem látom a számokat, úgyhogy fogalmam sincsen,
hány óra. De már annyi halál volt, mentális és fizikai bántalmazás -
Achilles-ín szabdalástól kezdve szexuális bántalmazáson át mások megvakíttatásáig
-, brutális kínzás és fenyegetések, belső szervek mutogatása, hogyha nem lesz
hamarosan vége, tuti felállok, és kimegyek. Engem nem érdekel a büszkeségem és
az eltiport határozott összképem, mert én nem bírom tovább.
És
akkor beüt a ménkű, és jön – véleményem szerint – a tetőpont. Ekkor már baklövést
követek el, mert azt hiszem, hogy a sorozatgyilkosra tényleg nem fog lesújtani
a főhősünk által beszerzett guillotine, ám igen, lesújt. Az utolsó pillanatban
hunyom be a szemeimet, ám automatikusan valamit meg kell szorítanom a kezemmel,
és véletlenül Joonmyun maga mellett pihentetett csuklóját kapom el. Hallom a
guillotine lesújtásának jellegzetes hangját, bár már abból tudom, hogy mi
történik, hogy a férfi üvöltése hirtelen abbamarad.
-
Aigoo! – szólal meg mellettem a fiú kicsit rekedtes és bizonytalan hangon,
miközben semmit nem reagál arra, hogy még mindig a kezét szorítgatom. Nem,
mindjárt vége, akkor elengedem, de most még nem. A szívem nincsen rendben, és
kell valami, ami a valósághoz köt, nem ehhez a borzalmas filmbeli világhoz –
Vége van, Jiyoung-ah. Most már csak a stáblista megy – teszi hozzá néhány
másodperc után, amikor már csak valamilyen komponált zene hangja tölti be a
szobát, és végre én is kinyithatom a szemeimet.
Nem
tudom elmondani, hogy mennyire megkönnyebbülök, amikor eljut a tudatomig, hogy
mit mondott. Igen, végre vége! Úgy hiszem, hogy életemben soha nem féltem még
ennyire egy képzeletbeli történéssorozattól, így nem csoda, hogy 24 évem
legrosszabb 144 percét tudhatom magam mögött.
-
Hát, ez borzalmas volt – nyögöm ki teljesen letaglózva, majd a fiúra pillantok
megerősítést várva. Ő azonban csak kicsit bambán pislog rám, mintha még mindig
a film hatása alatt lenne. A következő másodpercben azonban észreveszem, ahogy
lopva a kezemre pillant, amivel megszorítom az övét, úgyhogy rögtön visszahúzom
az enyémet, szinte, mintha megégettem volna magamat. Bárhogy is legyen, ez a
tűz veszélyes, és ezzel én is tisztában vagyok. Csak az a gond, hogy minden
egyes közös emlék szerzésével, minden egyes forgatási nappal vagy éppen
forgatáson kívül beszélgetéssel egyre jobban felcsapnak a lángok, és
reménytelen lenne eloltani őket.
-
Azért elég jól bírtad, Jiyoung-ah! Büszke vagyok rád – dicsér meg szinte büszke
tanító bácsis hangon, és lassan újra mosoly terül el az arcán. Az elmúlt
másodpercben még zavart tekintetét rendkívül gyorsan felváltja a szokásos
figyelmes, kíváncsi énje, és ezért hálás vagyok neki. Tudom, hogy ő sem
számított volna arra, hogy tényleg megfogom majd a kezét, és szerintem a nézők
sem. Csak remélni tudom, hogy olyan sötét volt már a nappaliban, hogy nem sokat
lehetett látni ebből.
-
De én többet ilyet biztosan nem csinálok – jelentem ki ellentmondást nem tűrő
hangon, miközben próbálom megtörni a szemkontaktust. Annak ellenére is, hogy
szinte félhomály van, csak az esti holdfény és a tv képernyője világítja meg Joonmyun
arcát, annak ellenére is tökéletes ki tudom venni minden egyes – most már
kicsit fáradtabb és álmoskásabb – vonását. Kiugró ádámcsutkáját, férfias
arcélét, dús szemöldökét, dupla szemhéjának vonalát, most éppen
csokoládébarnában úszó vidám szempárját vagy éppen mosolygásra álló ajkait. És
ez zavarba hoz.
-
Szerintem én sem – nevet fel megkönnyebbülten, pedig ő tényleg jól bírta az
egészet. Néha zavartan felnevetett, amikor én már nem néztem oda, és
valószínűsítem azért, mert nem számított olyan brutális fordulatra, ami éppen
bekövetkezett, és így próbálta leplezni a félelmét, de egyébként ahányszor
oldalra pillantottam, akkor mindig nyitva volt a szeme. Gyakran kommentálta az
eseményeket, heves és érzelemdús intonációkkal fejezte ki a véleményét, mégis
bátran állta a sarat. Le a kalappal előtte!
-
Neked tetszett?
-
Jaj, dehogyis! – legyint vigyorogva, majd kelletlen grimasszal megvakarja a
tarkóját.
A
hirtelen köztünk beálló csendet azzal próbálom megtörni, hogy felállok, és
megkeresem a villanykapcsolót. Hirtelen mindenki eltakarja a kezeivel a szemét
a vakítónak ható fény miatt, és hallom, ahogy néhány stábtag neheztelően
felnyög. Joonmyun is csak laposakat pislog felém, és zavart tekintettel néz
jobbra-balra, mintha próbálná visszanyerni a tiszta látását.
-
És most? – teszem csípőre a kezeimet szinte számonkérően, de nem nagyon dobott
fel ez a horrorfilm nézés. Sőt, szerintem inkább elrontotta az egész eddigi nap
boldogságát és könnyedségét, pedig azt hittem, hogy azt nem lesz ilyen könnyű
megkeseríteni.
-
Szerintem mára ennyi elég volt – jelenti ki PD-nim, mielőtt a kanapén ülő srác
akár kinyithatná a száját, de most kivételesen hálás vagyok, hogy ő szólalt meg
a másik fiú helyett. Hál’ Istennek, hogy vége! Még mindig nem dübörög normális
ütemben a szívem, de már kezd lassan helyreállni – Holnap reggel felveszünk még
egy reggeli jelenetet, majd a kocsiutat, és aztán ennyi! – teszi hozzá most
csak felváltva rám és a fiúra pillantva, mert a stábtagoknak úgyis kérdés
nélkül teljesíteniük kell az utasításait - Melyik járattal is mennek?
-
A 9:10-essel – szólalok meg automatikusan, mintha csak a szövegemet olvasnám
fel, de mindig is a pontosság és precizitás híve voltam.
-
Szerintem a 9:35-össel – feleli az EXO vezetője elgondolkozva, majd azért
valamit pötyög a telefonján, és megerősíti igazát.
-
Jó – nyújtja meg az ’ó’ betűt a producer az állát simogatva, majd összecsapja a
tenyerét, és már darálja is a részleteket – Akkor Jiyoung-ssinak 8:10-re már
ott kell lennie, tehát 7:40 körül innen indulunk, ami azt jelenti, hogy pakolás
és miegyéb miatt 7:25 körül már be kell fejeznünk a forgatást, tehát olyan 6:45
körül legkésőbb elkezdünk forgatni. Kérdés van? – mondja el mindezt egy
levegővétellel, és kell mindenkinek néhány másodperc ahhoz, hogy megeméssze a
hallottakat, és rendesen feldolgozza az információkat. Hát, kemény, precíz, de
következetes producer kísér minket, az biztos.
Némi
gondolkodás után megcsóválom a fejemet, majd Joonmyunra pillantok, aki ugyanígy
reagál. Utána még beszélünk a stábtagokkal, egyezkedünk a holnapi nappal és a
következő forgatási időponttal kapcsolatban, majd kölcsönösen megköszönjük
egymás munkáját, és jó éjszakát kívánunk. A We Got Married kis csapatának
hangoskodása lassan elhal, ahogy a kocsijukkal elhajtanak, egy tőlünk nem
messze lévő lakásba, amit erre a néhány napra vettek ki maguknak. A
szerződésben az is benne volt, hogyha különleges esti forgatás nincsen – tehát
olyan, amikor azt veszik, ahogy alszunk -, akkor másik házban térnek nyugovóra,
mint mi, és szerintem ez így van rendjén. Nem akarom, hogy PD-nim lásson
melegítőnadrágban és a túlméretezett alvós pólómban, és szerintem ő sem
szeretné mutogatni, hogy milyen fejjel ébred reggelente.
Joonmyunnal
utána megint megegyezünk a tusolási sorrendben, bár már mindketten elég
fáradtak vagyunk, hogy egyáltalán felvonszoljuk magunkat az emeletre, és bármit
is tegyünk. Ő kezdi a sort, miközben én leellenőrzöm a telefonomon, hogy kaptam
–e fontosabb e-mailt vagy sms-t, és gyorsan lebonyolítok egy hívást a Melody
Monday producerével, melynek témája a holnapi, 11:30-as megbeszélés a műsor jól
összeszokott, kis csapatával. Az adás előtti napon, tehát vasárnap dél körül
mindig tartunk egy ellenőrző megbeszélést, ahol a lehető legapróbb részletekig
átvesszük a hétfői műsort, és ez most sem lesz másként. Ha van We Got Married,
ha nem, nekem ez a munkám, és nem hagyom, hogy a reality műsor megváltoztassa
az ilyen szokásainkat, és a Melody Monday-on dolgozó munkatársaimnak esetleg
máshogy kelljen igazítania a vasárnapjait. Mellesleg, ez most pont jól jött ki,
mert nem is tarthatnánk tovább a forgatást, hiszen Joonmyun gépe is utánam
indul, csak ő Daegu-ba utazik egy dedikálás miatt, úgyhogy a jejui reptéren majd
elválnak útjaink.
-
Igen, igen – bólogatok bizonygatva, hogy ott leszek holnap időben – Akkor Namjoon-ssivel
is minden meg van beszélve? – járok fel-alá a szobában, miközben azt próbálom
végigpörgetni a fejemben, hogy mit hagytam még ki, amire a nap során rá akartam
kérdezni.
-
Igen, persze – hallom a vonal végén a választ, és az EXO vezetője éppen ezt az
időpontot választja arra, hogy besétáljon a szobába. Tekintve, hogy tegnap már
betakarózva láttam, így kissé felvonom a szemöldökömet, amikor meglátom szürke
melegítőnadrágban és egyszínű, fekete pólóban, ami kiemeli meglehetősen edzett
karizmait. Daebak, ki hitte volna, hogy ő még így is jól tud kinézni?
Gyorsan
lesütöm a szememet erre a gondolatra, majd elbúcsúzom a producertől, és
visszateszem a telefonomat a táskámba.
-
Minden rendben? – kérdezi azzal a tipikus mosolyával, amivel világbékét lehetne
hirdetni, és közben szemei is mosolyognak. Látom bennük a fáradtságot, ugyanis
már kevésbé csillognak olyan vidáman, mint eddig, ám fiatalos játékosságukat és
szeretetteljes törődésüket még az álmosság sem tudja kiűzni.
-
Igen. Csak a hétfői adással kapcsolatban kellett még megbeszélnem néhány dolgot
a Melody Monday producerével – magyarázom neki összeszedve az alvós ruháimat,
miközben ő is pakolgat még egy sort.
-
Ó, tényleg! Ki lesz a vendéged? – vonja fel a szemöldökét, megállva a
pakolásban, és amikor kérdőn felém fordul, mintha egy kis kihívást is látnék a
szemében.
-
A Bangtan Sonyeondan vezetője, Rap Monster.
-
Á, tényleg? – nyitja tágra a szemeit, már amennyire egyébként is apró
bogárszemei és fáradtsága engedi – Nemsokára szerepelek majd vele a Problematic
Men egyik részében – teszi hozzá lelkes reakcióját magyarázva, de legalább így
tudom, hogy Rap Monsterrel még neki sincsen semmi baja. Lehet, hogyha a nagy
ellenségüknek nevezett Big Bang egyik tagja jönne a műsoromba, és vele kéne
forgatnia valamilyen műsorhoz, akkor nem mutatna ilyen érdeklődést a téma
iránt. Na, nem mintha az SM és YG bármikor is igazán összeeresztette volna a
hőn szeretett idoljait, azonban ki tudja, hogy egyszer erre nem kerül majd sor?
Sok minden történt és történhet még ebben az iparban.
–
De nagy kár, hogy nem láthatom az adásodat, mert fellépésünk lesz. Viszont
ígérem, hogy majd később megnézem – jegyzi meg szinte oda sem figyelve arra,
hogy mit mond, miközben visszarakja a bőröndjébe a szennyesét, majd összehúzza
az összes cipzárt, és megáll a koffere mellett. Különös intenzitással kezd
bámulni, és gyorsan zavarba jövök ettől és az ígérettől, úgyhogy inkább oldalra
pillantok, majd miután így egy kicsit össze tudom szedni a gondolataimat, újra
felé fordítom a tekintetemet.
-
Igazán nem kell megnézned – legyintek nemtörődöm mozdulattal, mert minek
foglalkozzon az én műsorommal, amikor úgyis annyi dolga van? Egyébként sem az
enyém a legjobb zenei műsor, és azok után, hogy mondta, hogy nézni fogja, már
nem tudok ugyanúgy majd a Melody Monday kamerái elé állnia. Most már mindig
bennem lesz, hogy ő lehetséges, hogy látja mindazt, amit csinálok. Nem mintha eddig
erre nem lett volna esély, de akkor fogalmam sem volt, hogy ennyire komolyan
gondolja, hogy nyomon követi a munkásságomat.
-
Nektek viszont sok sikert a comebackhez! Hallottam, megint valami nagy
durranásra készültök – terelem át a szót inkább a fiúra, hiszen már mindenki be
van zsongva az EXO legújabb albumától, amit március 30-án dobnak piacra.
Ha
az ember ebben a zenei iparban dolgozik, akkor mindenképpen értesül ezekről
időben, én azonban most nem nagyon tudom bánni, hogy ez a hír a fülembe jutott.
Elég kellemetlen lett volna, ha úgy jövök ide, hogy fogalmam sincsen, hogy
hétfőn megjelenik az albumuk és a klipjük is. Nem mondom, hogy egy jó
feleségjelölttől úgyis elvárás lenne, hogy tudjon erről, mégis örülök, amikor
látom a szemében megcsillanni a lelkesedést, reményt és büszkeséget.
-
Ó, igen, hát… - túr bele zavartan a hajába, és úgy viselkedik, mint egy szerény
kisiskolás – Igyekeztünk keményen próbálni, és a legjobb formánkat hozva
felvenni az albumot, úgyhogy remélem, hogy a rajongók szeretni fogják a
dalainkat és a koreográfiát is. Már kíváncsian várom, hogy mi lesz a rajongók
reakciója, mert ez egy megint másfajta album és másfajta stílus lesz. Nem
tudom, tetszeni fog –e nekik.
-
Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog. Eddig sem okoztatok nekik csalódást – vallom
be őszintén, mire megkapom Joonmyun egyik leghálásabb és legmegkönnyebbültebb
mosolyát. Nem csak biztatni akarom, mert eddig tényleg nem nagyon tudtak
mellényúlni, bármibe is fogtak bele. Pedig én elég sok dalt hallottam, és elég
sok banda karrierjének olvastam utána, hogy tudjam, hogy ez nem mindig van így.
Néhány
másodpercig kérdőn fürkészi a tekintetemet, miközben azon próbálkozom, hogy az
istenért se piruljak el, vagy tűrjem a fülem mögé a szemembe lógó tincsemet.
Végül inkább hátrébb lépegetek, és magyarázkodva megjegyzem:
-
Akkor elmegyek tusolni.
-
Ha elaludnék, míg visszajössz, akkor jó éjszakát! – kívánja rögtön mosolygó
szemekkel, és nehezen tudok az ilyen aranyos reakciói után megszólalni vagy
egyáltalán normálisan mozogni.
-
Neked is – kívánom, majd kinyitom a szoba ajtaját, és óvatosan bezárom magam
mögött. Csak akkor jut eszembe az előző este, és, hogy Joonmyun a földön aludt,
amikor már tusolás után visszafelé sétálok. Mikor halkan benyitok, már nem ég a
villany, de az éjjeli szekrényen lévő világító órának hála egy alakot látok
összekuporodva feküdni egy ágy melletti matracon.
Még
mindig hitetlenkedve csóválom meg a fejemet, amikor lábujjhegyen beljebb
lépkedek, hogy a bőröndöm tetejére legalább lerakhassam a levedlett ruháimat.
Egyszerűen nem hiszem el, hogy Joonmyun képes ilyeneket tenni, miután
bevallottam neki, hogy nekem kényelmetlen ez az egész „egy szobában alszunk”
szituáció. Normális ember nem tenne olyat, amivel neki rosszabb lesz, csakhogy
másokat boldogabbá tegyen. Főleg nem, ha nem kérik rá, és nincsenek kamerák
sem. Számomra felfoghatatlan, hogy ő mégis megteszi. Iszonyúan nagy szíve van.
Ezzel
a gondolattal takarózom be, és egészen addig nézem a horkoló, de békésen
lélegző fiút, amíg az álom édes világa magával nem ragad.
Másnap
reggel én vagyok az első, aki felkel, és nem is akarom felkelteni a fiút, mert
még csak negyed 7 van, amikor kipattan a szemem. Bevallom, néhány másodpercet
megengedek magamnak, hogy megint tanulmányozzam az alvó Joonmyunt, majd a
lehető leghalkabban próbálok kislisszanni a szobából, hogy a fürdőben
átöltözzek, és rendbe tegyem magam. A következő megállóm a konyhában van, és
miután megállapítom, hogy konkrétan semmi ehető nincsen se a hűtőben, se a
polcokon, így hirtelen ötlettől vezérelve elmegyek bevásárolni. Legfeljebb húsz
percbe telik, mire egy nem messze lévő, éjjel-nappali üzletben veszek két
kétliteres vizet és néhány szendvicset, hogy reggelire is tudjunk belőle enni,
és még a repülőútra is maradjon.
Éppen
leteszem a becsomagolt szendvicseket az asztalra, amikor lépteket hallok a
lépcső felől, és Joonmyun már farmerban és kötött, bézs színű hosszú ujjú
pulcsiban lesétál.
-
Jó reggelt! – dörmögi kicsit mackós hangon, és megmosolyogtat, hogy reggel
mennyivel mélyebb és férfiasabb a hangszíne.
-
Jó reggelt! – biccentek vissza, majd előveszek két tányért, két szalvétát, és
lerakom az asztalra – Hoztam vizet, illetve tonhalas-majonézes, vajas-tojásos,
grillcsirkés és kimchis szendvicset is. Nem tudom, melyiket szereted, és
mennyit szeretnél enni, úgyhogy mindegyik fajtából van két darab – magyarázom
sorra mutogatva a zacskókba csomagolt finomságokat, és örülök neki, hogy
mindegyik zacskó más színű, mert így legalább meg lehet különböztetni, hogy
melyikben mi van.
-
Daebak, Jiyoung-ah! – füttyent a fiú elismerően, miután kidörzsöli a szeméből
az álmosságot - Te aztán tényleg tudod, mi kell egy férfinak! – dicsér meg az
asztalon heverő dolgokra pillantva, majd komolyan rám tekint. Először
megijedek, hogy valami olyat fog nekem mondani, amire még nem vagyok felkészülve,
vagy valami nagy beszédet akar nekem tartani, vagy kiönteni nekem a lelkét, nem
tudom. Csak félek attól a komolyságtól, ami felcsillan a szemében, ám a
következő másodpercben már megnyugtat, hogy nincsen semmi komolyról szó –
Köszönöm – nyögi ki hálásan, figyelve arra, hogy megtartsa a szemkontaktust, az
én szívem pedig össze-vissza kezd kalimpálni, és magam sem tudom, miért. Eddig
csak a jelenléte hozott ennyire zavarba, most már a szavai is?
-
Hát, jó étvágyat! – kívánom neki, ahogyan elkezdünk leülni az asztalhoz, de
hirtelen a csengő hangja töri meg a köztünk beálló csendet.
A
fiú siet ajtót nyitni, és beengedi a stábtagokat, akik a szokásosnál halkabban
és álomittasabb tekintettel vánszorognak be a nappaliba, ahol kezdetét veszi a
forgatás. Eleinte csak hümmögve eszünk, majd a stábtagok sürgetnek, hogy
kezdjünk már el beszélni valamiről, úgyhogy azt tárgyaljuk ki, hogy hogyan
éreztük magunkat az elmúlt napokban, és melyik volt a számunkra
legemlékezetesebb vagy legkellemetlenebb pillanat. Elgondolkozva a kérdéseken
magam is meglepődöm, hogy péntek óta mennyi minden történt.
Kezdődött
az egész azzal, hogy Joonmyun várt rám a reptéren, azzal az aranyos táblájával,
és ezt a pillanatot még nem vette kamera, ezért különösen jól is esett a
gesztusa. Aztán megérkeztünk a házunkhoz, ami egyszerűen fantasztikusan néz ki,
és elkezdtünk kipakolni. A fiú megmutatta az elsősegély dobozát, és kiderült,
hogy mindketten elhoztuk a páros pólóinkat. A Something előadását választom a
nézők előtt is a legrosszabb pillanatomnak, mert abszolút nem éreztem jól
magam, miközben be kellett mutatnom a meglepetés feladatomat, ám az idol még
ezt is könnyebbé tudta tenni számomra. Azt hittem, hogy megutál, mert ilyen
gyorsan kiakadok valamin, és ilyen könnyű feladatot képes vagyok hihetetlenül
nehéznek beállítani, ám ő nem tette. Ehelyett kamerásokat és producereket
elküldve próbált engem felvidítani. Nem csoda, hogy ekkor kedveltem meg őt
igazán.
Ezt
persze nem mondhatom el a nézőknek, és azt sem, hogy mennyire bizsergett a
testem, amikor szombat reggel átölelt, miközben reggelit készítettem, úgyhogy
helyette inkább a szombati napot emelem ki a kedvencemként. A péntek is jó volt
– a tandembiciklizéssel, a tengerparti szemlélődéssel és a kamerások nélküli
beszélgetéssel -, de ezek túl személyesek ahhoz, hogy ország-világ előtt megosszam
a velük kapcsolatos érzéseimet. A golfozást és a városnézést viszont mindenki
el tudja fogadni legemlékezetesebb pillanatnak, a naplementét pedig főleg,
úgyhogy végül ezekre esik a választásom.
Kíváncsian
hallgatom viszont Joonmyun döntéseit, miközben egy tonhalas-majonézes
szendvicset majszolok. Ő nagyjából minden pillanatot emlékezetesnek és jónak
tart: a Somethingtól kezdve a tegnap esti horrorfilm nézésig, és mindegyikhez
mond is pár gondolatot. Lesütöm a szemem, amikor a Girl’s Day táncnál
megjegyzi, hogy mennyire büszke arra, hogy ezt megtanultam, és bátran előadtam
neki, és a helyzet csak nehezedik, amikor a golfozásról vagy a reggeli
főzőcskémről beszél. A cseresznyevirág fesztiválnál azt emeli ki, hogy ez egy
olyan dolog volt, amelyet mindig is meg akart tenni a szerelmével, míg az
Oedolgae oromnál pedig a helyszín jelentőségét, miszerint a természeti csoda az
igaz szerelem jelképe.
Bár
jól érzem magam, és élvezem, hogy ilyeneket mond, mégsem tudom lecsillapítani
dübörgő szívemet, így fellélegzem, amikor befejezzük a forgatást, és elkezdünk
pakolni. A tervezett időpontjainkat betartva pedig el is indulunk, és bőven
időben megérkezünk a reptérre, ahol a stábtagokkal együtt a szöuli járatra kell
felszállnunk, míg Joonmyunnak a Daegu felé tartó járatra.
-
Hát, akkor sok sikert és kitartást a comebackhez! – állok meg vele szemben a
terminálban, majd megállítom magam után húzott bőröndömet. A We Got Married kis
csapata már elindult, hogy a felszálláshoz készülődjön, ám én még normálisan el
akartam búcsúzni a fiútól, kamerák nélkül is.
-
Neked pedig sok sikert a hétfői adáshoz! És az utána lévőkhöz is, ameddig nem
találkozunk – villant rám egy tökéletesen boldog és tökéletesen elégedett
mosolyt, de az utolsó tagmondatánál már nem olyan őszinték a vonásai, mint
előtte. Mindketten tudjuk, hogyha az EXO-nak comebackje lesz, akkor az csak egy
dolgot jelenthet a We Got Married forgatásokra nézve: ameddig a fiúk nem
fejezik be a promotálásokat, addig szó sem lehet önálló szereplésekről és valóságshow-król.
És az legalább egy hónapig el fog tartani. Tehát legszerencsésebb esetben egy
hónap múlva látjuk egymást újra.
-
És… - vigyázz magadra, akarom
mondani, ám az utolsó pillanatban visszanyelem a szavakat. Nem tudom, miért, de
egyszerűen úgy érzem, hogy ezt most még túl sok lenne kimondani. Túl nagy
kötődést és törődést mutatna, és nem akarom kimutatni az igazi érzéseimet, amíg
én sem bizonyosodom meg felőlük – ne törd össze magad! – kérem inkább helyette,
ám, ahogy kicsúsznak a szavak a számon, legszívesebben fejbe verném magam a jó
nehéz bőröndömmel. Ki mond ilyet egy reptéri búcsúzkodásnál? Senki. Csak az,
aki annyira béna és tapasztalatlan a búcsúzáskodásokban, mint én.
-
Igyekszem – ígéri egy megkönnyebbült és vidám nevetést hallatva, majd hirtelen
közelebb lép, és így megcsap fahéjas kölnijének illata.
Nagyot
nyelve pillantok fel rá, aki még magassarkú bakancsom ellenére is fél fejjel
magasabb, amin az sem segít, hogy ebben a pillanatban még apróbbnak érzem magam
mellette. Egy pillanatra hagyom magam elveszni gesztenyebarna szempárjában, ami
mágnesként vonzza a tekintetemet. Közben megérzem azokat a bizonyos pillangókat
a gyomromban, amik türelmetlenül kezdenek repdesni, és nem tudom, mit tegyek,
hogy lecsendesítsem őket. Fogalmam sincsen, milyen régen nem éreztem már ezt az
izgatott bizsergést, a zavart kíváncsiságot és bizonytalan vágyat, ezért szinte
újként söpör végig rajtam ez az érzés. Tudom, hogy mindig minden baklövésem így
kezdődött, úgyhogy tudom, hogy ennek sem lesz jó vége. Itt még nagyobb a tét,
még nagyobbat lehet bukni.
Ezért
a következő pillanatban már kirántom magam a képzeleteim világából, és
bármilyen más érintés vagy közeli interakció helyett inkább csak esetlenül
megpaskolom a vállát.
-
Hwaiting, Joonmyun! – próbálok az arcomra erőltetni egy lelkes és boldog
mosolyt, bár szerintem ez tőlem csak egy idétlen grimaszra futja.
Az
EXO vezetője azonban nem mond semmit, csak még közelebb lép, és határozott
mozdulattal a karjai közé zár. Szétnyílnak az ajkaim meglepetésemben, és újabb
bizsergés fut végig a testemen. Úgy érzem, hogy minden idegszálamra egyszerre
zavaróan és megnyugtatóan hat az érintése.
-
Vigyázz magadra, Jiyoung-ah! – kéri ölelésébe zárva, és erős, mégis gyengéd
karjai még nem akarnak elengedni. Zavartan megpaskolom a vállát, és próbálok
valami olyasmit motyogni, hogy „te is”, de nem tudom, hogy egyáltalán emberi
nyelven szólalok –e meg. Csak arra tudok gondolni, hogy mennyire képes egy
ölelés elfeledtetni velem a körülöttünk lévő világot, és megállítani az időt.
Ám
a homokóra és a világ körülöttünk újra indul, ahogy Joonmyun végül elhúzódik
tőlem, és fogalmam sincsen, hogy mennyi ideig ölelt egyáltalán. Hirtelen
védtelennek érzem a testemet, és máris hiányzik gyengéd érintése és fahéjas
kölnijének intenzív illata, amelyet magából árasztott.
Szótlanul,
arcomon egy zavart mosollyal sétálok el, ám bőrének égető érintését még sokáig
érzem magamon. Az agyam egyik fele tisztában van vele, hogy nem normális az,
ahogyan viselkedem. A másik viszont el akarja hinni, hogy én újra érezhetek
ilyesmit.
Hogy
újra képes vagyok szeretni.
❤ ❤ ❤
Drága Olvasók!
Huh, ebben a részben aztán tényleg volt minden. Horrorfilm-nézés, ölelés, érintés, s Jiyoung végre magának is bevallotta, hogyan érez. Remélem, hogy élvezettel olvastátok a beszélgetéseiket, főleg a repteres búcsúzást. ^^
Mit gondoltok, hogyan fognak találkozni újra? Milyen feladatot kapnak? Mit szól majd Jiyoung a comebackhez? *-*
Jövő héten megtudjátok, addig is vigyázzatok magatokra! <3
Szeretettel,
Yoonah
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése