'We Got Married' #8

8

We smile brightly in the photo
<Lucky>

Az új feladat megérkezése után visszamegyünk a lakáshoz, hogy a golfozáshoz felvett sportosabb szerelésünket lecseréljük valami kényelmesebb, városnézős összeállításra. Joonmyun egy laza, világoskék inget vesz fel, fekete farmerral és sötétkék félcipővel, és be kell vallani, hogy tényleg jól néz ki. Nem úgy néz ki, mint, akinek megmondták, hogy mit vegyen fel, hanem tényleg úgy tűnik, hogy olyat választott, amit szeretett volna, mert mintha rászabták volna a ruhákat. Ez a megjelenés laza, de mégis felelősségteljes, kifinomult, férfias képet alakít ki róla, és, ha tényleg ilyen az igazi Suho, akkor még vonzóbb, mint ahogy a kamerák mutatják. Persze, a fotósorozatok és az 1080 pixeles felbontás is ki tudja emelni azt, hogy valaki milyen jóképű, de ez mégsem olyan, mintha a valóságban látnánk őket. Én is futottam már össze a Melody Monday színfalai mögött smink nélküli vagy éppen pizsamanadrágos idolokkal, úgyhogy pontosan tudom, mi a különbség a kamerának mutatott kinézet és a valódi kinézet között. És Joonmyun esetében azt gondolom, hogyha nincs rajta tonna smink és ízléstelen ezüst dzseki, akkor sokkal jobban néz ki.

Én egy fekete, hosszú ujjú felső, egy sötétkék farmer és félcipő mellett döntök, de igazából nálam úgysem annyira számít, milyen a megjelenésem, mert mindenki megbocsátja, ha egy műsorvezető bénán öltözködik. Ezen felül pedig nem érdekel, kinek tetszik, amit felvettem, és kinek nem, mert már az első Melody Monday-es adásom és az első We Got Marriedben megejtett forgatásom előtt kiharcoltam magamnak a szerződések keretein belül, hogy én választhassam ki, mit is akarok felvenni. Persze, így is egy stylist rábólintása kell a dologra, de így még sincsen annyira megkötve a kezem, mint másoknak ebben az iparban.

- Akkor először délre megyünk: szétnézünk Seogwipo belvárosában, elmegyünk a Jeongbang vízeséshez és az Oedolgae oromhoz. Aztán kelet felé megyünk, és a végére marad a Seongsan szirt. Na, meg, ami még ezután este nyolcig belefér – vonja meg a vállát a fiú, majd lelkes mosoly kúszik arcára, miközben oldalra pillant, hogy tekintetünk találkozzon. Határozottan rábólintok a dologra, és megerősítésem láttán Joonmyun lazán újra az útnak szenteli a figyelmét, majd továbbvezet.

Míg egyre jobban közeledünk első célpontunkhoz, addig én a térképpel babrálok, és próbálom segíteni őt a navigálásban. Nem mondom, hogy mindig jó helyen kanyarodunk le, de a lényeg, hogy megérkezünk egy belvárosi csomóponthoz, ahol le is parkolunk. Arra azonban nem számítunk, hogy ekkorra tömeg fogad minket a seogwipói utcákon.

- Miért vannak ennyien? – kérdezem kiszállva a kocsiból, miközben jobbra-balra fordítom a fejemet, és ahogy a tekintetem a sétálóutcára téved, és jobban megnézem a környéket, rögtön választ kapok a kérdésemre. Ameddig a szem ellát, a fákon apró, rózsaszín foltocskák ülnek, és szépen lassan, szinte lustán hullnak le a betonra.

- Á, úgy látom, most van a cseresznyevirágzás időszaka! – kiált fel lelkesen a másik, és világfelfedező kisgyerek módjára kezd körbe-körbe forogni, míg néhány másodperc elteltével bele nem szédül a nézelődésbe – Még soha nem voltam cseresznyevirágzáshoz kötődő fesztiválon, de azt hiszem, hogy most éppen egy ilyenbe csöppentünk. Nem is jöhettünk volna jobbkor! – ismeri be csillogó szemekkel, és vidám mosollyal várja a reakciómat. Én sem tudok vele ellenkezni: ehhez fogható látványban még nem volt részem.

Persze, Szöulban is hullnak a cseresznyevirágok az év ezen szakában, de nem a külvárosi zöldövezetben járkálok, hogy ezeket lássam, hanem csak a belvárosi betondzsungelben. Mellesleg, valahogy mindig is ódzkodtam attól, hogy nézzem, ahogy ezek a gyönyörű, halványrózsaszín virágok a földre szállingóznak, mert mindig azt juttatják eszembe, hogy a szerelem is ugyanolyan, mint a cseresznyevirág: először kicsi, szinte nem is látható jelenség, majd egyre jobban kezd kibontakozni, és van egy időszak, amikor teljes szépségében tündököl, és ránézve az ember képes elfeledkezni róla, hogy ezek a levelek egyszer majd elfonnyadnak. Aztán jön az az időszak, amikor a virág küzd a belé kapó széllel, a hirtelen lehűlésekkel, az őt támadó rovarokkal, és, ha sikeresen túljut ezeken is, akkor is eljár felette az idő. Lassan, tehetetlenül lehullik a földre, és utána óhatatlanul is elmossa az eső. Nem marad más csak egy elázott, megtiport, fájdalmas emlék.

- Ez gyönyörű – ismerem be torokköszörülve, miután kirángatom magamat a szerelemmel kapcsolatos mélázásomból. Talán nem a kedvencem a cseresznyevirág, és nem is akartam egy cseresznyevirág fesztivál közelébe csöppenni, hogy emlékeztessen arra, hogy én nem mászkálhatok az igazi pasimmal a fák rózsaszín koronája alatt, de Joonmyun lelkes és tökéletesen elégedett tekintetét látva nincs kedvem búsongani.

- Daebak, hát ez fantasztikus! - tátja el a száját a végeláthatatlannak tűnő rózsaszínbe burkolózó útra pillantva - Mindig is szerettem volna, hogyha majd a szerelmemmel nézhetem a cseresznyevirágzást, és ez most valóra is válhat – magyarázza előhalászva a telefonját, mire apró tűszúrást érzek a mellkasomban.

Szegény srác, hogy bele tudja élni magát az ilyenekbe! Tényleg azt gondolja, hogy ebben a műsorban megkaphatja mindazt, amit a házasélettől vár, és hogy én is úgy fogok viselkedni, mintha az igazi felesége lennék. Csak tudnám, hogy azt hogyan kell csinálni!

- Készítünk képet? – pillant rám aranyos kiskutyaszemekkel, amikkel jégkockákat lehetne megolvasztani, és pontosan tudja, hogy ezzel a pillantásával meg tud győzni. Legutóbb is, amikor a tengerparton voltunk, akkor is pont ugyanezt csinálta, és akkor is beadtam a derekamat. Komolyan, úgy érzem, hogy egyre puhányabb és puhányabb leszek a napok lepergésével, de Joonmyun mellett nehéz bárminek ellent mondani.

Rábólintok a dologra, és ezzel egy hálás, széles mosolyt kapok a fiútól, aki feltartja a telefonját, selfie módra állítja, majd egy lépéssel közelebb lép hozzám. Nagyot nyelek, ahogy alig pár centiméterrel tőlem megáll, majd karját átlendíti a vállamon, és vigyorogva bepózol a kamerának. Ám most mégsem olyan kellemetlen, hogy érzem kölnijének férfias, csalogató illatát és meleg leheletét a nyakhajlatomnál, ám persze semmi pénzért nem merném ezt bevallani neki.

A fotózgatások után elkezdünk sétálni a cseresznyevirágok által belepett utcahálózaton, ami majd a reményeink – és a térképeink szerint – egyszer csak elvezet a Jeongbang vízesés bejáratához is. Addig is szemléljük, ahogy az apró, rózsaszín hópelyheknek tűnő virágok lassan szállingóznak a föld felé, és néhány még a fiú hajában is landol. Elmosolyodom, amikor néhány perc után már tele van vele a fiú sötétbarna frizurája, és most az sem tud érdekelni, hogy a kamerák is látják ezt.

- Mi az? – veszi észre sunyi mosolyomat, ám nem rosszallóan, sokkal inkább kíváncsian pislog rám.

- Lassan belepik a hajadat a cseresznyevirágok – válaszolom őszinte mosoly kíséretében, ő azonban nem tűnik meglepettnek vagy felháborodottnak. A lehető legszélesebb vigyorával néz vissza rám.

- Sejtettem, mert a tiéd is tele van velük.

- Tényleg? – nyitom tágra a szemeimet, majd automatikusan nyúlok a fejem búbjához, és érzem, hogy a fiúnak igaza van. Hogy én miért nem gondoltam erre előbb? Hát persze! Ha az övére hullnak, akkor az enyémre is! Aigoo, tényleg igazán figyelhetnék most már magamra, és nem csak a férjjelöltemre, mert, ha így haladunk, akkor idiótát csinálok magamból a nézők előtt. Istenkém, már látom magam előtt, hogy ez a jelenet hogyan fog megjelenni a tv képernyőjén!

Zavartan lesütöm a szememet, és egy ideig csak a cipőm orrát bámulom, ezzel azonban majdnem nekimegyek egy előttem sétáló férfinak. Még időben felpillantok, és megállok, Joonmyun azonban megy tovább, mert ő átfér két páros között, én azonban csak idegesen tudok toporogni, míg egy velünk szembe jövő iskoláscsapat el nem vonul, és így ki nem tudom kerülni az előttem lassan sétáló családot. Na, ezért utálom a tömeget és a fesztiválokat! Nővérként mindig figyelnem kellett, hogy az ilyen helyeken el ne veszítsem a kicsiket, és ezért a mai napig az aggodalom és a keresés gondolata jut eszembe, ha ennyien vannak körülöttem.

Joonmyun megkönnyebbült mosollyal nyugtázza, amikor végül mellé küzdöm magam, és látom rajta, hogy egy pillanatra valami súlyosabb dolog jutott eszébe, amikor szem elől tévesztett. Csak legyintve ráfogom a tömegre, ám, amikor egy hasonló esetre kerülne sor, keze hirtelen megtalálja az enyémet, és így kerülünk ki egy totyogó, idősebb hölgyet. Nagyot dobban a szívem, amikor meleg, puha tapintású ujjai a bőrömhöz érnek, és mint, amikor az elektromos áram megráz, úgy fut végig a testemen a bizsergés. Jóleső borzongást vált ki belőlem a fiú érintése, és a kezdeti sokk után inkább megnyugtatóan hat, hogy nem hagyja, hogy elszakadjunk egymástól. Most azt valamiért én sem szeretném.

Így sétálunk el a főúttól a Jeongban vízesés bejáratáig, ahol néhány percnyi várakozás után meg is tudjuk venni a jegyünket. A fiú minden tiltakozásom ellenére fizeti a belépőinket, de a stábnak is kell jegyet vennie, amit én kárörömmel nyugtázok. Ha már itt is venni akarnak minket, akkor úgy kell tenniük, mintha ők is turisták lennének!

- És mit vesznek a kamerák? – tudakolja felvont szemöldökkel a már őszes hajú pénztárosnő, miközben kiadja a jegyeinket. Feljebb tolja vastag keretes szemüvegét az orrnyergén, miközben a lencsék mögül kíváncsian pislog ránk.

- A házas életünket – válaszolja széles vigyorral Joonmyun, bárminemű hezitálás nélkül. Még mindig képes ez a szókapcsolat megállítani bennem az ütőt, ám nem is kell megszólalnom, ugyanis az idős hölgy mindentudó mosoly kíséretében magyarázni kezd.

- Helyes. Csináljanak is sok közös képet, örökítsék meg a közös emlékeiket, hogy legyen majd mit mutogatni a gyerekeknek – bólogat hevesen, és olyan komolyan és bölcsen néz ránk, mintha most osztotta volna meg velünk a „7 legjobb tanács házasoknak” egyik pontját. Én csak szégyenlősen oldalra nézek, a fiú pedig zavartan beletúr a hajába, ám ez elég ahhoz, hogy a nőnek újabb kérdése legyen felénk – Miért? Nem gondolkoztak még gyerekvállaláson? – szegezi nekünk a kérdést, mire mindketten lefagyunk. Nem azért, mert nem tudnánk válaszolni, hanem azért, mert nem tudjuk, hogyan is magyarázzuk el a nőnek, hogy mi csak kamuházasságról beszélünk, ezt az egészet egy műsor miatt csináljuk, úgyhogy nem lehet szó gyerekekről.

Végül Joonmyun az, aki kezébe veszi a dolgokat, és türelmesen elmeséli a pénztárosnak, hogy mi egy műsort forgatunk, amiben egy házaspárként viselkedünk, és ezért egy elég rosszalló pillantást is kapunk tőle. Valami olyasmit motyog az orra alatt, mielőtt elköszönünk, hogy „bezzeg az én időmben még nem voltak ilyenek”.

- Jiyoung-ah… - kezdi kérdő hangsúllyal a fiú, miközben elkezdünk sétálni a vízeséshez vezető falépcsősoron, amelyet a sziklákra építettek.

- Igen?

- Te szeretnél majd gyereket? – tudakolja bizonytalan oldalpillantást lövellve felém, és láthatóan zavarban van. Nem tudom, hogy a téma miatt vagy azért, mert tudja, hogy ilyen személyes dolgokról nem szoktam beszélni kamera előtt. Ám nekem nincsenek romantikus elképzeléseim sokgyerekes családról – még ha két húgom is van -, hiszen eleve nem hiszek abban, hogy lesz olyan férfi az életemben, aki mellett el is tudnám képzelni, hogy édesanya szeretnék lenni.

- Hát, igazából nekem első a karrier, úgyhogy, amíg jól megy a Melody Monday, és amíg élvezem ezt, addig nem hiszem, hogy lenne időm gyerekeket nevelni – vallom be őszintén, mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül, hiszen mindig is úgy tartottam, hogy elsőként meg kell teremteni egy stabil jövőképet, megfelelő keresetet és életszínvonalat, és csak utána lehet belevágni a családalapításba.

- És majd egyszer szeretnél?

- Hát… lehet róla szó – bólintok rá magam is meglepődve, hogy ezt be merem vallani, hiszen, ha véletlenül tényleg megtalálnám a szerelmet, akkor el tudnék képzelni magam mellé néhány csöppséget. De mivel erre nincsen esély, így ez bennem csak a képzelet szintjén marad meg – És te? – terelem a szót rögtön a fiúra, hiszen őt el tudnám képzelni nagycsaládos apukaként. Nemcsak azért, mert ő az EXO vezetője, és tulajdonképpen 11 fiúról kellett gondoskodnia az elmúlt években, hanem azért is, mert elég felelősségteljes, precíz és kitartó férfi ahhoz, hogy szülő legyen belőle. Szeretet, figyelmesség és törődés pedig szintén nem hiányzik belőle.

- Én szeretnék majd pici Joonmyunokat – válaszolja kissé zavart, de ugyanolyan széles mosollyal - Persze, majd csak az idol éveim után, de akkor mindenképpen szeretnék két gyereket. Jó lenne egy fiú és egy lány.

- De hát neked fiútestvéred van, nem? Akkor miért nem két fiút szeretnél? – kíváncsiskodom Suho helyett az alattam lévő lépcsőkre figyelve.

- Mert jó lenne, ha a fiú, ha esetleg ő lesz az idősebb, akkor tudna vigyázni a húgára. És annak ellenére is, hogy az egyik fiú, a másik pedig lány, szerintem jól kijönnének – feleli habozás nélkül, és válaszából látszik, hogy ő azért már tényleg elég alaposan átgondolta ezt a kérdést. Bár ezen meg sem lepődöm, hiszen én simán el tudnám képzelni gyerekek mellett, úgyhogy remélem, hogy a kívánságai egyszer majd tényleg valóra válnak.

A gyerekvállalásos témán át is lépünk, ahogy egyre lejjebb és lejjebb sétálunk a vízeséshez, és végül elérkezünk a kavicsos parthoz, ahol már néhány turista fotózza a hihetetlen látványt. Amikor arról disputáltunk, hogy hová is kéne mennünk, a fiú nagyon tisztában volt a legjobb helyekkel Jeju szigetén, úgyhogy nem csoda, hogy tulajdonképpen ő szervezte ezt az egész délutánt, én csak rábólintottam. Már akkor mesélte, hogy a hatalmas víztömeg egy 23 méter magas sziklafalról zúdul le, és Ázsiában az egyetlen olyan vízesés, amely közvetlenül az óceánba ömlik, ám nem hittem volna, hogy ilyen monumentális élményben lesz részem.

- Wáó! – tátom el a számat meglepetten, amikor teljes egészében elém tárul a magasból alábukó víz látványa, és vagyunk olyan szerencsések, hogy még egy szivárványt is észrevehetünk előtte, a vízcseppek és napsugarak találkozásának hála.

- Tetszik, Jiyoung-ah? – néz rám a kíváncsi „túraszervezőm” átható pillantásával, mire csak hevesen bólogatok.

- Nagyon szép. Á, daebak, sosem láttam még ilyen közelről vízesést! Nem mintha vízesést már láttam volna, de ez tényleg hihetetlen! – ismerem be elővéve a telefonomat, amivel jó pár képet készítek. Bár a csúszós, nagy köveken kissé nehéz lépkedni, azért mi még jobban próbáljuk megközelíteni a vízesést, amennyire csak lehet, de, amikor már érezzük a bőrünkön a vízpermetet, kicsit hátrálunk. Mégsem akarjuk vizesen folytatni az utunkat.

Egyik oldalamon a víz zubogó hangjával, a másikon az óceán morajlásával, hihetetlenül megnyugtató és felfrissítő érzés költözik a szívembe. Nem vagyok az a nagy világjáró típus, egyedül csak Busanban töltöttem több időt, de ott is csak azért, mert a nagyszüleim ott laknak, és nyáron mindig elmentünk hozzájuk, de egyébként Szöulon kívül máshol nem is jártam. Így vízesést sem láttam, és nem is hittem volna, hogy a We Got Married keretein belül fogok. Joonmyun túraszervező képességeinek hála azonban ebben is részem lehet, és ezért igazán hálás vagyok neki.

A vízesésnél sem hagyhatjuk ki a fotózkodást, és itt már jóval felszabadultabban, vidámabban, őszintébben mosolygok, mert tényleg kezdem jól érezni magam. Utunkat egy felfelé menő lépcsősoron folytatjuk, amivel eljutunk a vízesés fölé, és inkább az óceánra nyílik kilátásunk. Fantasztikus látni, hogy a hatalmas, súlyos óceán milyen nyugodtan és lassan hullámzik, és emellett a nyüzsgő városi élet mellett mennyire más egy ilyen természeti csoda hangulata.

Nem is csoda, hogy csak a stábtagok unszolása miatt jut eszünkbe, hogy folytatni kéne utunkat a belépőjegyben szereplő kínai kert és a Seobok kiállítás megtekintésével, ahol megtudhatjuk, hogy Seogwipo – a város, ahol vagyunk – valószínűleg egy egykori, Jin nevű kínai császár egyik alattvalójáról, Seobulról kapta a nevét, akit a császár megbízott azzal, hogy keresse meg a halhatatlanságot biztosító szert. Seobul pedig annyiban kapcsolódik a vízeséshez, hogy a „Seobulgwaji” szót alkotó kínai karakterek elvileg valaha fel voltak vésve az egyik sziklafalra, mutatva, hogy „Seobul innen ment el.”

Felfedezőtúránk következő állomása a vízben elhelyezkedő Oedolgae orom, amihez szintén egy különös legenda kötődik. Magas, vulkanikus eredetű sziklák szegélyezik ezt a partszakaszt, aminek egyik kiemelkedő pontja az Oedolgae csúcs. A legenda úgy tartja, hogy egy idős halász felesége nagyon bánkódott, miután férje elveszett a tengeren, és erről a csúcsról nézett a vízre, hogy várjon valami jelre a férjével kapcsolatban. De az persze soha nem jött. A gyászba belehalt, és ezzé a magányosan álló sziklává változott.

- Biztos nagyon erős lehetett a szerelmük, ha nem tudott beletörődni a férje halálába – jegyzem meg kissé elszontyolodva, miután Joonmyun végez a meséléssel. Örülök neki, hogy ennyire utánanézett a helyi nevezetességeknek, mert így legalább nemcsak a látványban lehet részünk – bár az sem elhanyagolható -, hanem még ilyen történeteket is hallhatunk. S bár én nem vagyok nagy romantikus lélek, ez a legenda azért még számomra is elég megható.

- Úgy tűnik, ilyen az igazi szerelem – teszi hozzá a fiú, majd néhány másodpercig még merőn az oromra figyel.

Nem tudom, mi járhat a fejében, de mégsem tudom levenni róla a szememet, főleg a megjegyzése után. Néhány másodperccel később azonban elszakítja tekintetét a sziklafalról, majd rám pillant. Rögtön lesütöm a szememet, ám még elkapok egy kicsit vidám mosolyából.

A seogwipói városnézés után újra autóba szállunk, és kelet felé vesszük az irányt. Az út során viszonylag semleges témákról beszélgetünk, hiszen a rádió fölé szerelt kamera most is vesz minket, ám mégsem érzem olyan erőltetettnek és kellemetlennek a társalgásunkat.

Nem csoda, hogy negyven perc így igazán gyorsan elrepül, mire megérkezünk Seongsanpo városába, ami a Seongsan Ilchul-Bong kúp lábánál fekszik. Itt ingyen leparkolhatunk, ám megint fizetnünk kell a belépőkért, úgyhogy azzal megint elmegy egy kis idő, hogy várunk a pénztárnál, és a stábtagok is elintéznek mindent. Addig azonban szájtátva gyönyörködünk a kilátásban, és rögtön mindketten elővesszük a telefonunkat, hogy még a 25 percesnek ígérkező túra előtt megörökíthessük, hogy honnan is indultunk el.

- Nos, addig is nézzük meg, mit mond az útikönyv! – csapja össze a tenyerét Joonmyun lelkesen, majd a válltáskájából előhalász egy vaskos Jeju szigetéről szóló könyvet, miközben a stábtagok éppen egymás között disputálnak valamiről.

Meghökkenten nézek vissza a könyvbe bújó fiúra, ám nem tudom magamban tartani a kérdést:

- Tényleg ennyire készültél erre a túrára? – nézek rá szemernyi kétkedéssel, bár minden amellett szól, hogy tényleg felkészült a sziget látványosságaiból, és úgy tűnik, hogy még könyveket is vett, hogy biztos legyen a dolgában. Akkor inkább ne is beszéljünk arról, hogy én csak annak néztem utána, hogy milyen időjárás lesz ezen a hétvégén Jeju szigetén…

- Igen – bólint rá komolyan, majd felmutatja a könyvét – Előző héten rendeltem ezt a könyvet, hogy még gyorsan utána tudjak nézni a nevezetességeknek, még mielőtt idejövünk – magyarázza határozottan és vidáman, miközben büszke mosoly játszadozik az ajkain.

- Wáó, hát nem semmi vagy, az biztos! – vallom be elismerően elhúzva a számat, mire ő gyorsan kihúzza magát, mintha csak egy iskolásfiú lenne, akit most dicsért meg a tanító néni.

- Mondtam, hogy a legjobb férj szeretnék neked lenni, Jiyoung-ah, és a feladatkörömbe úgy érzem, hogy a közös túráink megszervezése is beletartozik. Egyébként pedig szeretek várost nézni, és szerencsére sok helyen jártam már, úgyhogy nyugodtan bízd rám az ilyeneket – ajánlja fel nagylelkűen, majd mosolygó szemeit az útikönyv egyik lapjára szegezi.

- Szóval… - köszörüli meg a torkát, majd mintha igazi műsorvezető lenne, tagoltan, artikuláltan és hangosan olvasni én pedig kíváncsi diák módjára figyelek rá. Lehetséges, hogy hallgatás közben jobban elkalandozik rajta a tekintetem – a kiugró ádámcsutkáján, a szénfekete szempárján, a hosszú szempilláin vagy éppen a férfias vonásain -, ám közben az is letaglóz, hogy miről beszél. Ilyen földrajz tanárt elfogadtam volna, az is biztos.

- Ha szerencsénk van, és napfelkeltét nem is, de már éppen lemenő napot láthatunk – jegyzem meg megköszörülve a torkomat, és zavartan a fülem mögé tűröm az egyik elkószálódott tincsemet.

- Az fantasztikus lenne – ért egyet széles mosollyal, és szemei is mosolyognak hozzá. Viszonzom reakcióját, és néhány másodpercig csak nézzük így egymást. A ragyogó tavaszi napsugarak rávetülnek – most éppen – sötétbarna, jól fésült tincseire, csillogó szempárjára és ajkain játszadozó kisfiús, lágy mosolyára, amitől annyira zavarba jövök, hogy muszáj oldalra néznem. A stábtagok pedig ekkor kiáltják el magukat, hogy készen vannak, és megmentenek attól, hogy néznem kelljen a fiút. Nem mintha bánnám, csak érzem, ahogy ránézve elgyengülnek a lábaim, és utálom ennyire puhánynak érezni magamat.

A következő 25 percben lassan sétálunk a csúcs tetejére, ahová egy 600 lépcsőből álló kiépített út vezet fel. Ahogy egyre jobban közeledünk célunkhoz, egyre jobban elkápráztat a látvány, és egyre jobban vágyom rá, hogy már ott legyünk. Azonban a nem túl sportos stábtagok miatt többször is meg kell állnunk, ám ezt néha inkább csak arra fogják, hogy szeretnének művészi képeket készíteni a tájról. Ilyenkor mi még lassabb tempóban, de haladgatunk tovább, és sétánk közben Joonmyunt arról kérdezgetem, hogy milyen helyeken járt a világban, és melyek voltak a kedvencei. Mivel rájön, hogy én Szöulon és Busanon kívül nem sok helyen fordultam meg, és ezért kérem, hogy meséljen, lelkesen sztorizgat nekem, és viccesebbnél viccesebb történetekkel szórakoztat. Mosolyogva hallgatom, és néha nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam. A fiú határozottan jó társaság, és képes elfeledtetni velem, hogy menet közben már 600 lépcsőt megmásztunk, és fel is értünk a csúcsra.

- Á, daebak! – tátjuk el egyszerre a szánkat mindketten, amikor az utolsó lépcsőfokot is megmásszuk, és meglátjuk az elénk táruló lélegzetelállító látványt.

A tavaszi virágzásnak hála a repcemezők sárgába borulnak, és színpompás látványukkal feloldják a zöldes-szürkés-kékes színegyveleg hármasát. Amerre a szem ellát, apróbb pontokat látunk, amelyek a csúcs lábánál fekvő házakat, a domboldalak zsenge zöld mezőit és kristálytiszta vizű tavakat képviselik. Ahogy azonban a csúcson kiépített körgyűrűn sétálunk, a képet felváltja a végtelennek tűnő óceán, amely jól megfér a partjainál húzódó városkával.

Soha nem tapasztalt melengető érzés jár át, miközben jobbra-balra forgatom a fejem, és azt sem tudom, merre nézzek, mindenhol annyira hihetetlen, szinte nem is valósnak tűnő kép fogad. Lehet, hogy mást egy ilyen látvány annyira nem nyűgözne le, de engem, aki nem szoktam ilyen helyekre járni, egyszerűen elkápráztat. Hirtelen megértem, hogy miért szeretnek az emberek túrázni és felfedezni a világot körülöttük, ugyanis hihetetlen nyugalom és csodálkozás költözik a szívembe. A nyüzsgő nagyvárosi életem, a négy fal között töltött délutánjaim és a sok hangoskodás mellett ez egy vadidegen élmény számomra. Itt csak az érintetlen, gyönyörű természet, a végtelen nyugalom és feltöltődés jár át. Boldog vagyok.

- Jól van, Joonmyun-ssi és Jiyoung-ssi! – kiáltja el magát a rendező, mire néhány turista ijedten rándul össze - Ez egy tökéletes befejező kép lesz! Tartunk 10 perc szünetet, aztán vissza kell indulnunk, hogy nyolcra visszaérjünk a lakásba, és elkezdhessük a horror filmet! – folytatja határozott és ellentmondást nem tűrő hangszínben, miközben felváltva a többi stábtagra, a fiúra vagy éppen rám pillant. Mindannyian hevesen bólogatva jelezzük beleegyezésünket, én pedig különösen örülök, hogy legalább 10 perc erejéig kamerák nélkül tudom csodálni a lenyűgöző kilátást.

Joonmyunnal szinte egyszerre indulunk el az egyik fakorlát előtti pad felé, és leülünk rá. Eddig talán zavart volna, hogy még a felvételek nélküli időt is együtt tölthetjük, most azonban ezeket sokkal jobban várom, mint magukat a forgatásokat. Ugyanis ilyenkor legalább egészen biztos vagyok benne, hogy, aki mellettem ül, az az igazi Suho, és nem valami idolkreálmány.

- Jól érezted magad ma? – kérdezi hirtelen, megtörve a közénk beálló csendet, majd a szemem sarkából látom, hogy az előttünk elnyúló táj helyett felém pillant. Szinte automatikusnak tűnik, amikor felé fordulok, és így összekapcsolódik a tekintetünk. Tudom, hogy most nemcsak arra kíváncsi, hogy tetszettek –e a nevezetességek, hanem arra is, hogy a kamerák mellett hogyan éreztem magam.

- Igen, nagyon is – bólintok rá hálás mosollyal – Nem sokszor mozdultam ki Szöulból, úgyhogy köszönöm, hogy mindezt megmutattad nekem. És még arra is időt szakítottál, hogy utánanézz, hová is lenne érdemes elmenni – ismerem be tartva a szemkontaktust, mert szeretném, ha tudná, hogy komolyan értékelem ezeket a gesztusait. Apró, szinte távolságtartó cselekedetek ezek, olyanok, amelyeket néhány nőnemű egyed lehet, hogy nem is venne észre, de én tudom, hogy ő mindezt önzetlenségből és figyelmességből teszi. És ebben a helyzetben, - ahogy ott ülünk egy padon a Seongsan Ilchulbong tetején, nézve, ahogy a nap lassan a horizont alá bukik, és vörös fátyollal borítja be az alattunk elterülő várost -, valahogy nem akarok arra gondolni, hogy ez helyes –e a részéről vagy sem. És helyes –e, hogy hagyom, hogy kicsússzanak a számon a következő szavak:

- És jó most itt lenni veled – vallom be meggondolatlanul, majd gyorsan lesütöm a szememet, és inkább újra a tájnak szentelem a figyelmemet.

De nem hazudok, minden szavam színtiszta őszinteség: tényleg jó itt lenni vele.

❤   ❤   ❤

Drága Olvasók!

Azért ez már nem semmi, nem igaz? Jiyoung bevallotta, hogy jól érezte magát Joonmyun mellett! Hmm, látjátok, ezt nevezem én jellemfejlődésnek. ;) Tudom, ez nem sok, de a következőkben szépen lassan fognak közeledni egymás felé, és szerintem ez teszi igazán különlegessé és valóságossá a kapcsolatukat. ^^

Várjátok már a horror film nézését? Garantálhatom, hogy lesznek itt még izgalmak. ;)

Szép hetet mindenkinek, és vigyázzatok magatokra! <3

Szeretettel,

Yoonah