'We Got Married' #7

7

Perhaps it’s hard for myself to even believe it yet
<Heart Attack>

Már a megszokott kamerásokkal körülvéve, azonban egy kicsit elvarázsolódva készítem a másnapi reggelit, ugyanis még mindig az előző nap hatása alatt vagyok. A reptéri meglepetés, a közös házunkba való beköltözés, a meglepetés feladat bemutatása, a beszélgetés a kamerák nélkül, a közös ebéd, a tandembiciklizés, és az utána együtt töltött délután olyan, mintha legalább egy éve lett volna már. Ennek ellenére még mindig kristálytisztán cseng a fülemben, hogy Joonmyun mit is mondott, miért jött a műsorba, és, hogy a lehető legjobb férj szeretne lenni a számomra. Akkor még csak legyintettem rá, de este olyan mértékben meglepett, hogy csodálkozásomban hirtelen a szívemhez kellett kapnom a kezemet.

Ugyanis azután, hogy beszélgettünk a tengerparton, majd beültünk egy étterembe, és este végül leadtuk a tandembiciklinket, természetesen visszajöttünk a házba, és elköszöntünk a stáb tagjaitól. A jó pár órás forgatás miatt már mindketten elég fáradtak voltunk, úgyhogy jógyerekek módjára elmentünk letusolni: először a fiú, majd én. Mire azonban visszaértem a fürdőszobából, Joonmyun már aludt. Ebben nem is lenne semmi meglepő, csakhogy ő nem a közös ágyunkon aludt, hanem a földre leterített egy matracot – amit fogalmam sincsen, honnan szerzett -, és ott szuszogott békésen. Nem hittem volna, hogy komolyan tenni fog valamit azok után, hogy azt mondtam neki, hogy nem érzem túl kényelmesnek, ha mellette kell aludnom, tekintve, hogy nincsen több alvóhely a lakásban, de mégis tett. És ez volt az a pont, amikor már biztos voltam benne, hogy Kim Joonmyun nem erről a bolygóról származik, ugyanis olyan nincs, hogy egy élő hímnemű egyed megtenne ilyet egy lányért. Legalábbis én idáig ebben a hitben éltem, de hát megint csalódnom kellett.

Megdöbbenésemben nem is tudtam, mit tegyek, viszont, ha már így alakult a helyzet, nem akartam felkelteni a fiút, hogy visszavonjam mindazt, amit megosztottam vele, ehelyett betakartam egy paplannal, majd néztem, ahogyan békésen, minden gond nélkül mosolyogva, és egy picit horkolva, de egyébként csendesen aludt. Akkor egy pillanatra szinte úgy éreztem, hogy beleszerettem Joonmyunba, aztán gyorsan el is hessegettem ezt a gondolatot. Csak egy pillanatnyi fellángolás volt, semmi több.

- Jó reggelt, Jiyoung-ah! – rángat vissza egy vidám hang a valóságba, és hirtelen összerezzenek a megjelenő fiú köszöntésére. Joonmyun széles mosollyal lefékez mellettem, majd száját csücsörítve figyeli, hogy éppen mit készítek.

- Jó reggelt! Mindjárt kész a reggeli, úgyhogy nyugodtan ülj le! – javaslom az étkezőasztal felé biccentve, ahol már megterítettem kettőnk számára, miközben arra vártam, hogy a rizsfőző elkészítse az ételt.

- Nagyon otthonosan mozogsz a konyhában – húzza el a száját elismerően az idol, majd széles mosollyal leül az asztalhoz. Jól esik a kijelentése, mégsem gondolom nagy konyhatudománynak azt, amit művelek, ugyanis igen, tudok főzni, sütni, minden olyat el tudok készíteni, ami egy 24 éves, önálló nő számára kell, azonban, ha esetleg egy randira kéne összedobnom valamit, nem hiszem, hogy bárki elájulna a főztömtől. Na, nem mintha ettől nagyon tartanom kéne …

- Ezt-azt el tudok készíteni, úgyhogy, ha van valami, amit szeretnél enni, akkor nyugodtan mondjad! Vagy, ha van olyan, amit nem ehetsz, mert a diétád nem engedi, akkor azt is – kérem a fiút, miközben egy tálcára pakolom az összes kis tányért, amit utána leteszek az étkezőasztalra.

- Nincsen igazából diétám. Azt eszek, amit akarok, amíg ledolgozom tánc vagy edzés közben, de köszönöm a kérdésed. Aranyos vagy, hogy még erre is gondoltál – pillant rám melegbarna szempárjával az idol, majd hálásan elmosolyodik. Na, ez az a nézés, amitől képes lennék elájulni, és érzem is, hogy a lábaim elgyengülnek, úgyhogy inkább gyorsan leülök a fiúval szemben lévő székre, és mutogatni kezdem neki a tányérok tartalmát.

- Készítettem galbit, csípős, tengergyümölcsei salátát, hideg uborkalevest, fűszeres algát, babcsírás rizst és párolt halat – sorolom az utóbbi egy órám eredményét, ami igazából nálam elég ritkán kerül az asztalra, mert egyedül nem szoktam ennyit megenni. Általában kimchit vagy valami egyszerűbb levest készítek rizzsel, netán a már nálunk is egyre népszerűbb tojás-gyümölcs-kenyér kombinációt fogyasztom, azonban Joonmyun kedvéért mindenképpen szerettem volna többet és laktatóbbat készíteni. Nem azért, mert fel akarok vágni előtte, hogy hű, én ilyet is tudok, és szeretném, ha a kamera felvenné, hogyha már nem is nagyon teremtek fizikai kapcsolatot a kijelölt férjemmel, attól még nem éheztetem halálra, hanem azért, mert megérdemli. Egyrészt neki idolként több energiára van szüksége, másrészt pedig valahogy meg szeretném hálálni neki, amit az elmúlt időkben értem tett. Ha nem is szóval, akkor legalább étellel.

- Aigoo, Jiyoung-ah! Te aztán tényleg nem vagy kispályás – tátja el a száját a fiú a kínálatot látva, majd kezébe veszi a pálcikáját, és rögtön nekiesik a kis tálkáknak – Ígérem, mindegyikbe bele fogok kóstolni, mert ebből aztán az égvilágon semmit nem hagynék ki – fűzi hozzá egy párolt húscsíkért nyúlva, majd a salátából is vesz, és jóízűen eszegetni kezd. Én elégedetten nézem, ahogyan csipeget, és elismerően hümmög, miközben megreggelezik.

- Hogyan tanultál meg ilyen jól főzni? – kíváncsiskodik két falat között, és úgy néz vissza rám, mint azok a mókusok szoktak, amelyek jól teletömik a pofazacskójukat. Megmosolyogtató látvány ez egy olyan idoltól, aki a kamerák előtt még az ilyen szokásait is fel meri vállalni.

- Igazából meg kellett tanulnom, mert egyedül élek a lakásomban, és így ilyen téren is önállósodnom kellett, nem támaszkodhattam már az édesanyámra. Pár éve, az egyetem és az SBS szakmai képzése mellett rájöttem, hogy sokkal gyorsabban össze tudok dobni otthon valamit, ha van hozzávalóm, és sokkal nyugodtabban eszem, mintha csak gyorsan bekapok valamit egy sarki árusnál. És ez persze egészségesebb is – válaszolok neki hosszabban, mint szoktam, ám ő kérdezősködött, én pedig kielégítő választ akartam adni. Én alapvető dolognak tartom, hogy ennyi idősen már azért valamennyit konyítok a főzéshez, és nem azért, mert kiemelkedő háziasszony szeretnék lenni, hanem, mert ez kell a mindennapi életemhez.

- Á, így érthető! – bólogat Joonmyun nagyokat - Isteni ez az uborkaleves, de ezt a fűszeres algát semmi nem körözheti le! Na jó, igazából minden nagyon finom, de ezek viszik nálam a prímet – dicsérget széles vigyorral, miközben hevesen gesztikulál, és így én is nyugodtabban és boldogabban eszem. Tényleg nem tudtam, hogy egy idol étkezési szokásaihoz mennyire kell igazodnom, de megkönnyebbülés, hogy az EXO vezetője nem finnyás, és nem is ragaszkodik foggal-körömmel a megszokott étrendjéhez, úgyhogy igazából bármit készíthetek neki.

Jóízűen falatozunk még néhány percig, ám már nem sok szó esik köztünk. A fiút lefoglalja az, hogy hálásan hümmögjön minden egyes falat után, míg engem mulattat a helyzet, hogy a stábtagok szájukat nyalva figyelik, ahogyan mi itt ketten megreggelizünk, ők pedig csak távolról figyelhetnek minket. A reggeli végeztével azonban megjelenik az az ismerős vörös boríték is, ami újabb feladatot rejt. Most Joonmyun vállalja el a felolvasó szerepét.

- Kedves Park Jiyoung-ssi és Kim Joonmyun-ssi! A beköltözésen már túl vannak, azonban most itt az ideje, hogy kicsit kikapcsolódjanak, de természetesen közösen! Jeju rengeteg szabadidős tevékenységet kínál, azonban mi úgy gondoltuk, hogy egy kis golfozás semmiképpen nem árthat, úgyhogy 9⁰⁰ órára szeretettel várja Önöket a ’Nine Bridges’ golfközpont! Érezzék jól magukat! – áll a lapon, mire elkerekedett szemekkel nézek a stábtagokra.

Na, ez aztán kinek az ötlete volt? Én és a golf? Életemben nem fogtam golfütőt, és nem is nagyon érzek rá késztetést, hogy megtegyem. Fogalmam sincsen, hogyan kell játszani, és ez csak annyit jelenthet, hogy megint jól le fogom égetni magam.

- Ez nagyon jól hangzik! – csapja össze a tenyereit a fiú vidáman, és érdeklődően pillant felém – Golfoztál már valaha, Jiyoung-ah? – kérdezi tágra nyílt szemekkel, én azonban csak nemlegesen megcsóválom a fejemet. Válaszom mégsem tudja letörni őt, sőt, ettől mintha még jobban felragyogna az arca! – Sebaj, én mindig szoktam menni a családommal, úgyhogy én majd megtanítalak téged! Nem nehéz, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy neked is menni fog! – teszi hozzá reményteli tekintettel, én azonban nem vagyok ebben olyan biztos.

Viszont, ha kettőnk közül már valaki tud golfozni, akkor csak nem lehetünk majd olyan szánalmasak. Ugye?

Elpakolás, mosogatás és átöltözés után éppen hogy csak sikerül fél 9-kor elindulnunk, ám szerencsére így is időben odaérünk a golfközponthoz. Én vállalom a vezetést, és addig Joonmyun próbálja elmagyarázni nekem a szabályokat, de nem sokat tudok megjegyezni belőle. Valami bogey-kről meg stroke play-ről is magyaráz valamit, reménytelennek tűnő tekintetem után azonban inkább úgy fejezi be a rögtönzött gyorstalpalóját, hogy nem kell a szabályok szerint játszanunk, majd ő megmutatja, mit és hogyan kell csinálnom, és csak nézzük, hogy hogyan boldogulok vele.

Hálásan elmosolyodom, azonban nem túl nagy reményekkel szállok ki a bérelt autónkból, amikor megérkezünk a Nine Bridges golfközponthoz. Az épület egyébként szállodaként is működik, úgyhogy a recepciónál néhány percet várnunk is kell, mire sorra kerülünk, és minden probléma megoldódik. A stábtagok először elrendezik a pénzügyeket, majd nem engedik rábeszélni magukat arra, hogy a központ tulajdonosai kiadjanak nekünk egy nászutasoknak szóló szobát, ha már úgyis a We Got Married miatt megyünk hozzájuk forgatni. Csak kelletlenül elhúzom a számat ajánlatuk hallatán, azonban hálás vagyok, hogy a producerek legalább nem olyan lelkesek, hogy ebbe belemenjenek, ha már egyszer úgyis közös házba költöztettek minket.

Fél óra múlva azonban már minden megoldódik, és elkezdjük a játékot az első pályán. Ha valaki nem mondaná el nekem, hogy egy golfpálya van előttem, valószínűleg azt hinném, hogy egy természetvédelmi területen sétálunk, ugyanis olyan rikítóan zöld a fű, hogy az már egyszerűen lehetetlen. A kilenc kisebb pályát nyolc fahíd köti össze, és mint megtudtuk, a kilencedik híd csak metaforikus jelentéssel bír, ugyanis ezt szeretnék „kiépíteni”a központ vezetői és az ide látogató vendégek között. A hely maga varázslatos és gyönyörű, s ha nem látnám a saját szememmel, valószínűleg azt hinném, hogy az egész csak egy kamukép, amit gépen kiszépítettek, de ez maga a csoda. Engem nem könnyen lehet elkápráztatni, de a minket körülvevő bozótos erdők, a zöld, dimbes-dombos ligetek, a már virágzó és szépen tündöklő fák, a szépen tisztán tartott tavak a hangulatos nádasokkal, és a modern, de stílusosan kiépített hidak magával ragadó hátteret biztosítanak a golfozáshoz. Most már értem, miért mondják ezt Jeju legszebb golfközpontjának…

- Ez tényleg daebak! Sosem voltam még ilyen szép helyen golfozni – jegyzi meg Joonmyun is ide-oda forgatva a fejét, miközben lepakol a gondosan lenyírt fűre, és a golftáskából kiveszi az ütőinket. Tudós szemmel méregetni kezd engem, miközben vacilál az ütőmmel kapcsolatban, de végül felém nyújt egyet – Szerintem az első szakaszra ez jó lesz neked. Női markolata van, de, ha nem esik neked kézre, férfi markolatot is kaphatsz, de én úgy gondolom, hogy neked éppen jó kezed van ehhez – magyarázza türelmesen, végig a szemeimbe nézve, és így komolyan úgy érzem, mintha tanórán lennék, de akkor én vagyok az a tipikus diák, aki csak bólogat, de konkrétan fogalma sincsen, hogy az előadó miről beszél. Mégis inkább úgy teszek, mintha mindent értenék, úgyhogy megköszönve átveszem az ütőt, és ezzel kezdetét veszi az oktatásom.

- Nem túl nehéz a golfozás, viszont a koncentrációra és a helyes testtartásra szükséged lesz. Először így jól megmarkolod az ütőt – mutatja be a sajátjával, majd elhelyez egy labdát a labdatartóban, amelyet beleszúrt a földbe, és egy lépéssel elhátrál tőle -, és figyelsz rá, hogy a labdától ne túl messze állj meg, majd lendítsd oldalra az ütőt. Itt figyelned kell rá, hogy a csípődet jól forgasd, mert csak így tudsz lendületet szerezni, és így tudsz messzire ütni. Ezután figyelj a labdára, és mérd be, hogy mekkorát szeretnél ütni. Az is teljesen rendben van, ha néha elgyakorlod, hogy meglendíted az ütőt, hogy biztosan a labdát találd el, és ne a füvet vagy magát a labdatartót, de a tényleges ütésnél gyorsnak és határozottnak kell lenned! – ömleszti rám mindezt egyszerre, de lassan, tagoltan beszél, és minden instrukciója után megáll, mintha csak arra várna, hogy megemésszem a hallottakat. Próbálom magamba szívni minden szavát, és jól koncentrálok, hogy még a szakszavak is menjenek, ám csak akkor tudom bebizonyítani, hogy mennyire figyeltem rá, amikor arra kerül a sor, hogy először üssek egyet.

- De ha béna leszek, ne nevess ki! – figyelmeztetem mutatóujjammal felé bökve, ám Joonmyun ezen csak szeretetteljesen elmosolyodik.

- Biztos vagyok benne, hogy ügyes leszel, de ha mégsem, akkor természetesen nem nevetlek ki – emeli fel a kezeit védekezően, majd nem messze tőlem megáll, és az ütőjére támaszkodva, kíváncsi tekintettel figyeli, hogy mit is alkotok. Bizonytalanul odaállok a labdatartótól nem messze, és próbaképpen megmutatom a fiúnak, hogy hogyan szeretném elütni a labdát.

- Jó lesz ez, csak jobban fordítsd ki a csípődet! – javasolja biztató mosollyal, mire újra megpróbálom teljesíteni a kérését, de így sem megy. Frusztráltan felsóhajtok, és remélem, hogy erre a kamerások nem nagyon fognak ráközelíteni, mert nem éppen szép pillantást vetek a golflabdára, melyet most a legnagyobb ellenségemnek tartok – Várj, akkor segítek! – ajánlja fel elnéző mosollyal, majd lelkesen megkerül, és mielőtt tudnám, hogy mit csinál, mögém áll, ráhelyezi az ütőmet szorongató kezeimre az övét, és segít nekem a lendítésben.

Nem is figyelek arra, hogy a labda milyen messzire megy, ugyanis puha kezei szinte égető nyomot hagynak a bőrömön, miközben meleg leheletét érzem a nyakhajlatomnál. Olyan közel áll hozzám, hogy szinte hallom, ahogy a szíve dobog, és attól félek, hogy ő is hallja, hogy az enyém milyen hevesen, szabálytalanul ver. Nyelek egyet, megköszörülöm a torkomat, majd próbálom a lehető legsemlegesebb hangszínt felvenni, amikor legközelebb megszólalok:

- Milyen volt?

- Ez jó volt, teljesen jó! – feleli Joonmyun lelkesen, és még mindig érzem, hogy nem mozdul mögülem. Meggondolatlanul hátrafordulok, hogy lássam a boldogságtól és elégedettségtől sugárzó tekintetét, ami így túl közel van az enyémhez. Egy pillanatra elfeledkezem a körülöttünk lévő gyönyörű környezetről, a minket körülvevő kamerákról és a szívem heves dobogásáról, mert csak a fiú szeretettel és kedvességgel telt szempárja az, ami létezik számomra. Megfoghatatlan, különös pillanat ez, melyben eddig nem nagyon volt részem, és most is sikerül kirángatnom magamat belőle, mielőtt túl messzire mennénk.

- Jó, akkor megpróbálom a következőt egyedül! – jelentem ki határozottan, mire Joonmyun is veszi a lapot, és a következő szakaszon már nem segít így nekem. Így nem is mondom, hogy jól sikerül az ütésem, de kényelmesebbnek érzem a helyzetet. Csak aztán mégis átfut az agyamon, hogy nem volt olyan vészes közelségben a fiú, és nem bánnám, ha többször állna mögém, ám a következő másodpercben már legszívesebben fejbe csapkodnám magam, amiért valaha is megfordult ilyen gondolat a fejemben.

A percek villámgyorsan peregnek, miközben játszunk, és egyik pályáról a másikra megyünk. Mivel egy pálya 18 szakaszból áll, ezért már nem is számolom, hány ütést hajtok végre, és hogy ebből hány lesz balul sült, és hány kifejezetten jó. Mégis, bármilyen sikertelen is vagyok, az EXO vezetője mindig megdicsér, vagy valamilyen építő kritikával próbál nekem segíteni, ami miatt nem érzem magam bénának és esetlennek, és a fiú miatt mindig jobb és jobb eredményt szeretnék elérni. Ő természetesen úgy mozog, mint egy profi: magabiztosan, koncentrálva és férfiasan játszik. Néha elkalandozik rajtam a tekintetem, amikor ő van soron, és ezek után nehéz a játékra koncentrálnom, de azért próbálok beleadni apait-anyait. S, amikor végre, a legutolsó pályán nem a lyuktól két centiméterre kezdek ügyetlenkedni a labdával, hanem egy méterrel távolabbról már be tudom gurítani, olyan boldogsághullám jár át, hogy gondolkozás nélkül belepacsizok a fiú kezébe, amikor ő elégedettsége jeleként felemeli azt. Joonmyun erre csak elégedetten elmosolyodik, én azonban kicsit zavartan, de még mindig a győzelem érzésétől mámorosan visszahúzom a kezeimet.

- Hát, itt a vége, úgy látom – jegyzem meg kicsit elszontyolodva, amikor visszaérkezünk a kezdő pályához, és elkezdjük összepakolni az eszközöket.

- Meg kell hogy mondjam, Jiyoung-ah, nagyon is ügyes voltál! Sokat tanultál az elmúlt órákban, és láttam, hogy koncentráltál, és megpróbáltál mindig figyelni a tanácsaimra, és ez meg is látszott az eredményen. Büszke vagyok rád – villant rám egy tökéletesen boldog és elégedett mosolyt, és szokás szerint a szemei is mosolyognak. Nem mondom, jól esik a dicséret, de reménykedem, hogy mégsem pirulok bele a megjegyzésébe.

- Köszönöm a sok tanítgatást. Nélküled nem ment volna ilyen jól – jegyzem meg rá pillantva, hiszen szó, ami szó, tényleg remek oktató volt, és más nem biztos, hogy ilyen türelmesen és segítőkészen tanítgatott volna egy 24 éves lányt, aki még életében nem golfozott. Tudom, hogy nem kis feladatra vállalkozott, ezért is vagyok neki ennyire hálás.

- Á, dehogynem! – legyint a fiú lazán, majd miután felpakolunk minden cuccot a golfkocsinkra, visszaindulunk a központhoz. Út közben hallom, ahogy megkordul Joonmyun gyomra, és ekkor jövök rá, hogy én is milyen éhes vagyok. Nem is csoda, ránézve az órámra megállapítom, hogy már három órája játszunk, és bizony legutóbb fél 8 körül ettünk, úgyhogy már én is megéheztem – Nincs kedved ebédelni a Nine Bridges éttermében? Én már nagyon éhes vagyok – vallja be az idol, miközben magabiztosan leparkol a golfkocsiknak kijelölt helyen, és utána kiszállunk az autóból.

- Én is, úgyhogy benne vagyok – egyezem bele bólogatva, és miután a stáb is belemegy az ötletünkbe, csapatostul lepakolunk a modern, stílusosan berendezett, számomra egy kicsit puccos és drága helyen, de már olyan fáradt és éhes vagyok, hogy nem tud érdekelni, hogy mi van körülöttem, csakhogy mi van az étlapon.

Fél óra múlva már érkeznek is a rendeléseink, ám közben sem unatkozunk, hiszen mindig van miről beszélgetnünk, vagy éppen a stábtagok dobnak fel témákat, hogy kezdjünk el róluk disputálni.

- Hogyan tanultál meg golfozni? – kíváncsiskodom a fiútól, miután megköszönöm a szójabab levesemet, és az ételből felpillantva várom Joonmyun válaszát.

- A szüleim tanítottak meg. Még középiskolás lehettem, amikor elsőnek golfoztam, mert volt rá lehetőségem, és azóta is, ha hazamegyek, akkor próbálunk együtt elmennek golfozni, mert ez azóta családi hagyomány lett – meséli lelkesen, a szokásos széles és felhőtlenül boldog mosolyával, és annyira látszik rajta, hogy tisztelettel és szeretettel beszél a családjáról. Jó tudni, hogy annak ellenére, hogy mennyi idejét lekötik az idol élettel járó kötelezettségek, annak ellenére is van ideje arra, hogy a családjával legyen, és azt az időt élvezettel el tudja tölteni.

Nekem simán lenne időm a munkaóráim mellett, hogy akár hétvégenként túrázgassak a rokonaimmal, csakhogy Jihye Tokióban él, Jisu már komoly feleség, és egyébként is alig tud elszabadulni a rendezvényszervezéstől, anyukámmal kettesben pedig valamiért mindig olyan kínos a légkör. Nem is beszélve arról, hogy mi a helyzet, mióta a We Got Marriedben vagyok! Azóta egyszerűen kerülöm, hogy beszéljek vele, mert mindig tévképzetei vannak a valóságshowban való szereplésemről, és arról, hogy majd bemutatom neki a fiút. Mellesleg, nem tudja ő, hogy milyen a média világa, és mennyivel más az, amit a nézők látnak a tv képernyőjén és az, amikor személyesen forgatsz egy kamuházasságos műsort.

- De biztos vagyok benne, hogy te is sportolsz valamit – jegyzi meg Joonmyun kisfiúsan csintalan mosoly kíséretében, mire nem túl szigorúan, de megforgatom a szemeimet.

- Igen. Heti három alkalommal járok sportolni: egyszer jógával egybekötött aerobik órám van, egyszer pilates tornám és egyszer erősítő edzésem – válaszolok a kezeimen számolva az órákat, amelyeket direkt úgy iktattam be, hogy beleférjenek a napomba, így kedden, csütörtökön és szombaton kell mennem a belvárosi sportközpontba, ahol külön kiscsoportos foglalkozáson veszek részt egy nem-tudom-milyen-díjas veterán sportoló hölgynél.

Látom, hogy ennek hallatára felszökik a fiú szemöldöke, pedig ebben szerintem nincsen semmi különös. Vannak, akik egyáltalán nem törődnek a testedzéssel, vannak, akiknek a sétálás elegendő, míg mások igenis foglalkoznak vele. Ebből az egyik csoport az idoloké, akik konkrétan mindig edzenek, a másik pedig azoké az átlagos embereké, akik próbálnak a rohanó hétköznapok mellett végre magukkal foglalkozni, és nemcsak az irodában ücsörögni. Utóbbi kategóriába tartozom például én is.

- Ó, daebak, ez aztán tényleg nem semmi! – bólogat a fiú komolyan, miközben evőpálcikájára újabb adag tésztát csavar fel – És középiskolában mit sportoltál? – teszi fel az alapvető kérdést, amit valószínű mindenki megkérdez mindenkitől. Nálunk is sok sport közül lehetett választani a suliban, én azonban nem az iskola falai között edzettem.

- Hapkidóztam – felelem lazán, felvonva a vállaimat, mire Joonmyun álla szó szerint leesik.

- Tényleg?

- Tényleg! – bizonygatom széles mosollyal, és pillanatnyi büszkeségérzés tölt el. Akkor még nem tartottam ezt olyan nagy dolognak, de most, hogy látom, az idol mennyire meglepődik, most örülök neki, hogy anno ebbe belementem.

- És hogyan? Miért kezdtél el pont hapkidózni? Az nem olyan lányos sport – vonja össze a szemöldökét zavarodottan, ám kérdése jogos, és nem is tudom őt hibáztatni, amiért feltette nekem. Olyan természetességgel és lelkesedéssel kérdez, hogy meg sem fordul a fejemben, hogy ne válaszoljak a kérdésére, vagy éppen csak apró információmorzsákat szórjak el neki. Mellesleg, mellette valamiért nem érzem azt, hogy kellemetlen lenne bármiről is beszélni, mert ő mindig meghallgat, és mindig van egy-két jó szava ahhoz, amit mondok. Joonmyun megnyugtató és jó társaság, az egyszer biztos.

- Mivel a tanév során elég sokáig húzódtak a különóráim, és egyedül, legtöbbször sötétben kellett hazabuszoznom, így anyukám úgy döntött, hogy beírat hapkidózni. Négy évig tanultam egy egyesületnél, aztán már az egyetemi-felvételi tesztem közeledte miatt hanyagoltam, és inkább a tanulásra koncentráltam – magyarázom megállva az evésben, miközben érzem, hogy a szívemet a szokásos haraggal teli dac és keserédes fájdalom járja át.

Igen, amit mondtam, az részben igaz, de minderre azért volt szükségem, mert nem volt apám, aki jöjjön értem kocsival, vagy legalább megvárjon a buszmegállónál, és, aki megvédjen a kétes alakoktól. 13 éves voltam ugyanis, amikor a szüleim elváltak, és apám az új barátnőjéhez költözött. Ugyanebben az évben kezdtem el hapkidózni, bár anyukám sosem mondta, hogy e kettő között összefüggésnek kellene lennie. Csakhogy én átláttam a szitán, és pontosan tudtam, miért vált hirtelen olyan fontossá, hogy önvédelmet tanuljak. És íme egy újabb ok, amiért már fiatalon sem bíztam a férfiakban: az apám.

- Omo, tényleg? – kérdez vissza a fiú még mindig csodálkozva és hitetlenkedve, és csóválni kezdi a fejét. Elmosolyodom a reakcióján, és most már azt sem tud érdekelni, hogy a kamera vesz –e vagy sem, mert aranyos, hogy így reagált. És hadd tudja meg a világ is, hogy ezt én is így gondolom – Á, tudtam ám, hogy egy nem mindennapi lány vagy, Jiyoung-ah, de erre tényleg nem gondoltam volna! – folytatja heves intonációkkal, majd vigyorogva beleszürcsöl a levesébe. Száját tésztával teletömve pillant fel rám újra, mire muszáj felnevetnem. Erre ő is elkezd kuncogni, és csak akkor tud kitörni belőle az az igazi, öblös, vidám nevetése, amikor végre lenyeli az ételt.

Melegség járja át a szívemet, és meg sem fordul a fejemben, hogy azon gondolkozzak, mi lesz ennek a következménye a tv képernyőjén. Nem. Most csak belesüppedek a boldogság meleg érzésébe, és hagyom, hogy takaróként öleljen körbe Joonmyun ragadós vidámsága. Újfajta érzésként hat rám ez az egész. Kristálytisztán tudatosul bennem, hogy boldog vagyok, és ezt most nem a munkám vagy egy dicséret okozta, hanem egy aprócska, szinte jelentéktelennek tűnő jelenet, amely megmosolyogtatott. A legjobb az egészben azonban az, hogy ezt a boldogságot most nem egyedül élem át, hanem megoszthatom valakivel.

- Új feladat! – kiált fel az egyik stábtag, majd felénk nyújtja a szokásos vörös borítékot. Még mind a kettőnk arcán ott van a széles mosoly, amikor átvesszük, és most rajtam a sor, hogy felolvassam az utasítást.

- Kedves Park Jiyoung-ssi és Kim Joonmyun-ssi! Most, hogy a golfozást is kipróbálták közösen, adunk Önöknek egy kis szabadidőt. Töltsék el a következő délutánt ott, ahol szeretnék, és csináljanak azt, amit szeretnének. Egyet kérünk: este 8 órára érjenek vissza a lakásukba, ugyanis akkor kezdetét veszi a We Got Married egyik közkedvelt feladatának teljesítése: a közös horrorfilm-nézés! Élvezzék ki a következő órákat, utána ugyanis eljön a rettegés ideje! – áll a papíron szárazon és ironikusan, mire az előbbi boldogsághullámom, mint egy szappanbuborék, hirtelen kidurran, és le is fagy az arcomról a mosoly.

Ne már, ilyen nincsen! Ez a műsor hogyan képes kifogni minden egyes gyengeségesemet? Az még oké, hogy nem tudok mit kezdeni Joonmyun kedvességével; nem tudok pepero kiss-t normálisan végigcsinálni; vásárolni neki egy ruhát, amiről tudom, hogy tetszeni fog neki; megtanulni egy lánybanda koreográfiáját; sőt, még golfozni sem, de hogy most még horrorfilmet is kell néznem!

- Aigoo, ez a műsor tényleg nem semmi! – pislog nagyokat az idol, miután felolvasom a feladatot - Hallottam már, hogy egy csomó párosnak kellett horror filmet néznie, de nem hittem volna, hogy mi is köztük leszünk. Jiyoung-ah, te hogy bírod az ilyeneket? – kérdezi őszintén, tágra nyílt szemekkel, mire kelletlenül nyelek egyet.

- Öhm, hát nem szeretem őket – foglalom össze a lehető legbékésebben és legárnyaltabb megfogalmazásban, de egyszerűen ki nem állhatom a horrorfilmeket. Komolyan! Nem értem, mi a jó egyeseknek abban, hogy undorító és valószerűtlen dolgokról néznek filmeket, és ezzel a frászt hozzák magukra vagy éppen másra. Nincsen semmi értelme…

- Nem baj! Most együtt nézünk meg egyet, úgyhogy nem lehet belőle baj! Majd foghatod a kezemet, ha félsz – teszi hozzá azért sunyi mosollyal, de az az igazság, hogy hiszek neki. Tényleg képes lenne elviselni, ha végig fognám a kezét, és a mai után tudom, hogy nehezemre fog esni, hogy ne tegyem meg.

Ez a gondolat, mint egyetlen bizonytalanul ingó darabja egy nagy dominósornak, képes felborítani az összes eddigi elhatározásomat és elképzelésemet. Talán mégis kezdem megkedvelni Joonmyun-t. És talán ez már mégsem zavar annyira.

❤   ❤   ❤

Drága Olvasók!

Tegnap kicsit megcsúszott a napirendem, viszont egy jó kis hétfő esti lazításnak nem volt rossz ez a fejezet, nem igaz? ;) Remélem, hogy élveztétek, és azért nem mondhatjátok azt sem, hogy Jiyoung nem változik meg apránként. Már kezdi egyre jobban leengedni a falait, és most már - a műsor kezdete óta először - az sem zavarta, hogy mosolyogni látják a nézők a kamerák előtt. Nem mellesleg lesz egy egész szabad délutánjuk, utána pedig a közös horrorfilm nézés, úgyhogy csupa-csupa jó jelenet jön még! ^^

Vigyázzatok magatokra, és meg ne fázzatok nekem! <3

Szeretettel,

Yoonah