2017. február 26., vasárnap

'We Got Married' #11

11
Words I regretted as I turned around
<Sing for you>


- Most már hivatalos – jelenti ki a műsorvezető széles mosollyal, dramatikus hatásszünetet tartva a hír előtt, miközben én reménytelenül a távirányító után keresek, hogy kikapcsolhassam a tv-t. Körülnézek az üvegasztalon, majd felemelgetem a kanapéról a párnákat, ám a bemondó nő következő mondatánál legszívesebben hozzávágnám a képernyőhöz a kezemben tartott darabot.
 – Az EXO vezetője, Kim Joonmyun, azaz ismertebb nevén Suho és a Melody Monday műsorvezetője, Park Jiyoung szerepelni fog a We Got Marriedben! A hírt mindhárom fél – az SBS, MBC és az S.M. Entertainment is – megerősítette, miután a fiúk május 2.-ai szöuli koncertjén lencsevégre kapták a műsorvezető nőt, amint a színfalak mögé megy, méghozzá kamerások társaságában. A felcsigázott és összezavarodott rajongók képei elárasztották az internetet, azt kérdezve, hogy ezt csak a műsora kedvéért forgatja –e vagy sem, mire az SBS rögtön cáfolta a híreket, megerősíteni azonban semmit nem erősített meg. Végül másnap hozta nyilvánosságra az MBC, hogy a két fiatal a We Got Marriedhez forgat, melyben központi párosok lesznek, miután a CNBLUE zenekarból ismert Lee Jonghyun és Gong Seungyeon színésznő távoznak a műsorból. Erre azonban csak nyár végén kerül sor, így pontos időpontot még nem tudunk arról, hogy mikor láthatjuk először a tv képernyőjén Jiyoung és Suho párosát. Bármi újat megtudunk róluk, azonnal értesítjük Önöket! – ígéri sugárzó mosollyal a műsorvezető nő, mire rosszallóan felhorkanok, majd olyan vehemensen kinyomom a televíziót, hogy még a nyomógomb is behorpad.
Ledobom a távirányítót a kanapéra, majd levetem magam a párnák közé. Élesen beszívom a levegőt, majd szabályozni próbálom a légzésemet, de csak nem megy. Azt hittem, hogy a hosszú évek során magam köré épített falak elég erősek lesznek ahhoz, hogy kivédjenek bármilyen horderejű támadástól, ami engem ér. Eddig ment is. Jéggé dermesztettem a szívemet, hogy elijesszek magam mellől mindenkit, és senkinek sem engedtem, hogy akár csak egy kicsit is felolvassza a jégburokba rejtett érzelmeimet. Kemény páncélba bújtam, hogy a nyilakként rám zúduló kritikák és sérelmek ne tudjanak súlyosan megsebesíteni. Erőszakosan elnyomtam a törődés és bármilyen nemű szeretet jeleit, és csak a határozottságra, precizitásra és szorgalomra összepontosítottam.
A We Got Married azonban sok mindent megváltoztatott az életemben, és lassan-lassan, ahogyan a hetek múltak, és már őszintén reménykedő szívvel vártam a következő forgatást, egy jégszívű, acélkeménynek mutatkozó érett nőből egy lágyabb, szinte érzelmes hölgy lettem. Nem voltam tehát felkészülve arra, ami a koncert után várt. Arra a forrongó dühre és lávaként rám zúdított gyűlöletre, amit a hír váltott ki a rajongókból.
Minden azokkal a képekkel indult, aztán jöttek a hívások is, és már nem volt visszaút. A szerződés szerint jártunk el, és hivatalos nyilatkozatokban is kiadtuk, hogy szerepelünk a műsorban. Természetesen az S.M. felháborodott, amiért volt olyan béna és szervezetlen az MBC stábja, hogy még normálisan sem tudták megszervezni a legutóbbi meglepetés feladatomat, mert így most attól félnek, hogy az EXO következő comebackje nem lesz olyan sikeres. Ugyanis a szerződésben az állt, hogy csak akkor hozhatták volna nyilvánosságra a hírt, ha a fiúk már a nyári visszatérésükön is túl vannak, ám ez most a képek világhálóra kerülése és a rajongók értetlenkedése miatt ugrott.
Nem csoda, hogy a folyamatos huzavona és a csatornák közötti rivalizálás mellett persze senkinek nincsen ideje arra, hogy azzal foglalkozzon, hogy minket hogyan érint ez az egész. Joonmyun nevében nem beszélhetek, de én életem egyik legkeményebb hetén vagyok túl, mert a családomon kívül senkit nem izgat, hogyan viselem az egészet.
- Ne törődj velük! Egyszerűen csak féltékenyek, amiért nem lehetnek a helyedben – próbált feldobni Jihye egyik este, amikor telefonon beszéltünk, és hangjának megnyugtató színe majdnem azt éreztette velem, hogy ő az unnim, és én vagyok a hugicája, nem pedig fordítva – Úgyis előbb-utóbb túlteszik magukat rajta, és azért tényleg ne húzd fel magad, hogy mit mondanak. Szép vagy, okos vagy, tehetséges vagy, és ha ezt nem látják, akkor vessenek magukra! – jelentette ki szinte panaszosan és felháborodva, és láttam magam előtt, ahogyan dölyfösen fújtat erre egyet. Ő volt az első, aki felhívott, miután megjelentek a hírek, így az első, akit az is érdekelt, hogy hogyan is érzem magam miatta.
- Köszönöm, Jihye – suttogtam őszinte hálával, miközben az irodám ablakának döntött fejjel figyeltem az alattam elterülő város esti látképét. A hatalmas, kivilágított felhőkarcolókat, a hangya módjára közlekedő, elszállingózó autókat és buszokat, illetve az esti fényáradatban úszó utcákat. Megnyugtatott ez a városra boruló sötétség, mert olyan volt, mintha egy lepelként beborította volna az aznapi történéseket, és másnap mindenki mindent elölről kezdhetett volna. Tiszta lappal, új esélyekkel, ahogyan a nap első, reményt adó sugarai felbukkannak a horizonton.
- Jaj, unni! – sóhajtott egy hatalmasat a húgom, mintha ezzel a nagy sóhajjal akarta volna elfújni az összes problémámat – Tényleg ne add fel! Tudom, hogy ez most nagyon rosszul esik neked, de higgy magadban! Nem véletlenül dolgozol ott, ahol, és nem véletlenül olyanok a nézettségi adataid, mint amilyenek. Megérdemled, hogy ebben a műsorban legyél, és hogy egy ilyen fiú mellett legyél – vallotta be, és hangja selymes és puha volt, akár a lágy kasmír.
Nem hittem volna, hogy azelőtt valaha volt már olyan alkalom, amikor neki kellett engem ennyire felkaparnia a földről, mert bár most sem zúdítottam rá mindent, nem sírtam el magam, mégis érezhette a hangomon, hogy mennyire rosszul esett minden. És ez az, amire más nem képes, csak a testvéri törődés: tudni, hogy a másiknak mikor van rád szüksége, amikor ezt a legjobban próbálja palástolni. Jihye esetében pedig egy tenger, több ezer kilométer és egy telefonvonal sem számított semmit. Ő így is ráérzett erre.
- Jó éjt, Jihye-ah! – köszöntem el tőle végül apró mosollyal, miközben elléptem az ablaktól, és utána ő is elköszönt tőlem. Semmi nem nyugtatott meg jobban, mint az a „Hwaiting”, amit azután tőle kaptam.
Persze, most ő sincs itt mellettem, így csak a párnákat és ezt a már szinte távolinak tűnő emléket tudom magamhoz szorítani, hogy felderítsem magam. Nem is igazán az esik rosszul, hogy mindez ilyen körülmények között látott napvilágot, mert rajtam aztán nem múlhat az EXO sikere. Sokkal inkább az, hogy nem tudom eldönteni, hogy higgyek –e a kommenteknek vagy sem. A „dagadt, ronda, tehetségtelen ringyó” vagy a „még a műsora is szánalmas, nemcsak a képe”, illetve a „Suho Ooppa nála sokkal, de sokkal jobbat érdemel” megjegyzések között elvétve találni olyat, ami megnyugtatásra adna okot. Vannak visszafogottabb rajongók, akik csak kíváncsian várják a műsort, és remélik, hogy a kedvenc idoljuk jól érzi magát a műsorban. Viszont természetesen ez a ritkább, és minden egyes rágalmazó, kegyetlen szó fájdalmas sebet ejt rajtam, az utálat áradatuk pedig maró méregként jár át.
- Joonmyun, remélem, neked jobb sorod van – dünnyögöm magam elé, miközben látom magam előtt a fiú mosolygó szemeit, lelkesedéstől felfelé kunkorodó, hívogató ajkait, férfias állvonalát, kiugró ádámcsutkáját, és szinte érzem bőrének forró, mégis gyengéd érintését.
Nagyon remélem, hogy ő ezt jobban viseli, ugyanis ha eddig nem lettem volna biztos benne, akkor most már teljes mértékben meg vagyok róla győződve, hogy nem lenne jó ötlet hivatalosan is belé esni, és nemcsak egy műsor kedvéért. Ugyanis ilyen heves utálatot és kegyetlen kommenteket nem lennék képes napról napra elviselni. Még a szerelemért sem.

- És 3, 2, 1, mosoly! – kiáltja a fotós már legalább tucadszorra, pedig megmondtam neki, hogy nem nagyon szoktam vidám lenni fotósorozatok közben, és most sem szándékoztam ezen változtatni. Azonban a kérésére az arcomra varázsolok egy bűbájos mosolyt, és csak imádkozni tudok, hogy ezt végül elfogadhatónak találja.
- Rendben – jelenti ki elégedett bólintással a fotós, majd mutogat valamit a többi staff tagnak, akik heves bólogatásokkal veszik tudomásul a mondanivalóját, majd néhányan el is mennek -Adják rá a következő outfitet, és akkor utána már tényleg végeztünk! – folytatja a stylistra pillantva, aki elszontyolodva lebiggyeszti erősen kirúzsozott ajkait, de azért int nekem, hogy kövessem.
Május 12.-ét írunk, én pedig pár perc múlva már a Star1 magazin öltözőjében vesztegelek, és éppen azon morfondírozom, miért van az, hogy még egy átlagos műsorvezetőt sem hagynak fotósorozatok nélkül élni?
- Mert ha cikket akarnak írni rólad, és mi ennek természetesen nagyon örülünk, akkor ehhez a fotósorozat is hozzájár – válaszolta diplomatikusan Sunbaenim, amikor rosszallóan elhúztam a számat, miután megkaptam a hívást. A Star1 szeretne a júniusi számában egy cikket megjelentetni a műsoromról, ami a negyedéves felmérések szerint benne volt a top 3 legsikeresebb szórakoztató, kibeszélős, nemcsak fellépéseket magában foglaló zenei műsorban, és ez olyan nevek mellett, mint a Weekly Idol és a Song For You azért nem éppen elhanyagolható elismerés. Azonban a fotósorozatot még így is kihagynám.
De hát nincsen más választásom, így az öltözőben morogva felveszem a számomra túl fodros, túl fehér és túl ártatlan egyberuhát, aminek a szoknya részét apró, színes pillangók díszítik. Nem hiszem el, hogy a fotósorozatok 75%-ánál nem tudják eltalálni, hogy milyen stílusom van, pedig nem lenne olyan nehéz, csak éppen néhány adásomat kéne megnézniük. Jobban szeretem a kényelmes farmer-elegáns blúz párosítást, mint egy kislányos egyberuhát, de ha nekik ez kell, akkor legyen.
Folyamatosan húzogatom lejjebb a szoknya szegélyét, ahogy bőrszínű, elöl nyitott magassarkúmban tipegek az öltözőből a fotószoba felé. Úgy érzem magam, mint egy elefánt a porcelánboltban: ugyanolyan esetlennek, tehetetlennek és zavartnak. Mégis próbálom magamra erőltetni a szokásos határozott énemet, de miután ennek az lesz a vége, hogy majdnem kitöröm a bokám az egyik lépcsőnél, inkább lassan, óvatosan tipegek tovább.
Néhány másodperc múlva meg is érkezek a fotószobába a stylisttal az oldalamon, ám meglepve tapasztalom, hogy valaki már áll a vakuk kereszttüzében. És ez a valaki éppen most fordítja oldalra a fejét, és vesz észre engem.
- Aigoo! – kiáltunk fel egyszerre mindketten, mire minden staff tag körülöttünk kuncogásban, nevetésben vagy éppen tapsolásban tör ki. Én pedig csak leesett állal, földbe gyökerezett lábakkal állok, és hirtelen elfelejtelek levegőt venni is. A szívem a jelenlétére újra versenyautó módjára kezd száguldozni, és érzem, ahogy majd’ kiugrik a helyéről. Nem hallok mást, csak a szabálytalan verését és a szapora légzésemet. Hirtelen túl melegnek érzem a helyiséget, és még ilyen csipetnyi ruhában is kedvem lenne egy medencébe csobbanni.
Joonmyun újra itt áll előttem, hús-vér emberként, a levakarhatatlan mosolyával, kirobbanó lelkesedésével és egy hihetetlenül jó fekete ingben. Ha tv képernyőjén láttam volna így viszont, tuti, hogy már eltakartam volna a szememet vagy oldalra pillantottam volna, ám most valahogy a büszkeségem és a kíváncsiságom ezt nem engedi. A fekete, hosszú ujjú ingje tökéletesen jól kiemeli most már szénfekete, felzselézett tincseit, és jó kontrasztot képvisel fehér nadrágjával. Nem vitték túlzásba a kiegészítőket, ugyanis egy egyszerű, sötét színű félcipőt adtak rá, egyébként mindenfajta ékszert vagy lógó, meghatározhatatlan eszközt hanyagoltak. Mégis iszonyúan sármosan néz ki, és érzem, ahogy emiatt elkezd égni az arcom, és nagyon remélem, hogy a sminkes jó munkát végzett, és emiatt, ha nagyon el is vörösödöm, akkor sem lesz olyan feltűnő.
- Jiyoung-ah! Hát te? – kérdezi megtörve a beálló szótlanságot, miközben reklámba illő széles mosollyal felém szökdel, és túl rövid idő alatt túl gyorsan hozzá be a köztünk lévő távolságot. Automatikusan hátra lépek egyet, hogy ne legyen túl közel hozzám, ám ezzel csak azt érem el, hogy megbotlok az idióta magassarkúmban, és akaratlanul is megkapaszkodom Joonmyun felém nyújtott, felsegítésre szánt karjában. Nem tudom nem érezni a szálkás izmokat és vérének heves zubogását, ahogy selymes bőre az enyémhez ér, ám miután újra megtalálom az egyensúlyomat, inkább visszahúzom a kezemet – Omo, megvagy? Jól vagy? – kérdezi hirtelen elkomolyodó vonásokkal, és - szerintem szinte tudat alatt - megfogja az egyik vállamat, hogy biztosan megtartson, majd, amikor észreveszi zavart és kérdő pillantásomat, nevetve visszahúzódik.
- Igen, persze – legyintek, majd magam sem tudom, miért, de hozzáteszem: - Csak ezek a magassarkúk – forgatom meg a szemeimet, majd kelletlenül felnevetek.
Ahogy kicsúszik a számon a mentegetőzésem, rögtön rájövök, hogy ezt borzalmas volt bevetni, és még annak is örülnék, ha valaki most jó erősen fejbe verne egy serpenyővel. Még azt is jobban elviselném, mint Joonmyun átható pillantását vagy éppen a testemet átjáró heves remegést és jóleső bizsergést.
- Fotósorozatra jöttem – válaszolom inkább a kérdésére, zavartan birizgálva a szoknyám szegélyét, amit most még jobban szeretnék, hogy hosszabb lenne, mint valaha. Nem mintha a fiú nem látott volna kihívó és azért nem túl sokat takaró ruhában, de a Something táncolása közben és most sem hagy nyugodni az érzés, miszerint ez nem helyes. Talán más nők nincsenek zavarban ennyire férfiak mellett, ha egyberuhát hordanak, de én igen! Két éve pasi sem volt az életemben, erre bedobnak egy kamuházasságos műsorba, és minden olyat megtapasztalok, amit soha nem szerettem volna. Szerintem ezért a bizonytalanságomért és szégyenlősségemért nem lehet megvetni.
- Akkor ez megint a We Got Married műve – jelenti ki a fiú teljes bizonysággal, mire mindketten a körülöttünk legyeskedő staff tagokra pillantunk, akik somolyogva összenéznek. Ekkor előbújik egy alacsonyabb szekrény mögül egy kamerás is – a pirosan világító REC gombbal a kameráján -, majd a nyomában a We Got Married producere és még néhány stábtag. Nem sok kell, hogy menten neki ne akarjak menni a falnak.
Csak bambán pislogok a felbukkanó kamerásra és az újonnan megérkező emberekre, azonban Joonmyun hamarabb túlteszi magát a tényen, és inkább örül ennek a lehetőségnek.
- Legutóbb úgysem tudtunk annyit beszélni, legalábbis négyszemközt biztos nem – teszi hozzá cinkos mosollyal – Á, daebak, hát tényleg nem hittem volna, hogy ma találkozni fogok veled. Azt hittem, hogy egy egyszerű fotósorozatra jövök, most kivételesen egyedül, de akkor úgy tűnik, hogy nem – pillant újra rám, majd intenzíven, de ugyanakkor szinte udvarias távolságtartással végignéz rajtam, és látom, ahogy egy nagyot nyel – Öhm, igazán csinos vagy ma is, Jiyoung-ah! – teszi hozzá kissé zavartan, és szeme csillogása megfejthetetlen táncolásba kezd. Nem olyan vad, szenvedélyes tánc ez, mint a salsa, vagy éppen távolságtartó és komoly akár egy keringő. Sokkal lágyabb és kiszámíthatatlanabb, inkább a kortárs balettre hasonlít.
- Öhm, hát köszönöm – biccentek hálásan, és torkomat olyan száraznak érzem, mint a sivatag – Nem volt igazán más választásom – teszem hozzá végignézve a ruhámon, miközben érzem magamon Joonmyun kíváncsi tekintetét. Nehéz mellette lenni, de még nehezebb, ha kamerások is vannak körülöttünk, és ha már kitudódott, hogy mi vagyunk a műsorban.
- Aigoo! De furcsa vagy ma, Jiyoung-ah! – csóválja a fejét nevetve, majd kétkedve közelebb hajol hozzám – de úgy tényleg közelebb -, és tanulmányozni kezdi az arcomat. Mahagónibarna, vidámságban úszó szempárja intenzíven megnéz minden rajtam apró részletet, majd tekintetünk összekapcsolódik, ahogyan kíváncsian a szemeimbe néz. Ez a két apró, szinte fekete pont olyan hatással van rám, mint a mágnes: vonz, vonz magához, és bármennyire is próbálok ellenállni neki, nem megy. Ő erősebb nálam – Valami baj van? – konyul le a szája, ahogy néhány másodpercig még rajtam csüng a tekintete, és valószínűleg látja az engem megrohamozó érzéseket. Az izgatottságot, hogy ennyi idő után, ilyen váratlanul újra láthatom; a kislányos zavart, mert ilyen közel van hozzám, és természetesen a félelmet. A félelmet, amit a jelenlétére a fejemben visszahangzó gondolatok váltanak ki. A gondolatok, amelyek az utálkozó kommenteket próbálják visszaszorítani, ám azok újra és újra megszólalnak a fejemben, mint ha csak valaki folyamatosan visszatolná őket. Nem tudok szabadulni tőlük, úgy üvöltenek, mintha valaki a fülembe kiabálná őket, és jobban lüktet tőlük a fejem, mint egy migréntől.
- Nem, semmi – nyögöm ki fejcsóválva és a lehető legnagyobb határozottságot a hangomba csempészve, ám a hazugságok így is kaparják a torkomat.
Látom, ahogy felvillan a szemében a gyanakvás szikrája, ám egyelőre nem lobban lángra. Még néhány másodpercig kétkedően pislog, és látom, ahogy viaskodik az érzéseivel, valószínűleg azzal kapcsolatban, hogy mondjon –e még valamit vagy sem. Tudom, mi ez a pillantás: a kamerák előtt én is ugyanígy szoktam hezitálni.
- Akkor jó – hagyja annyiban a dolgot egy ideig, majd szája kíváncsi mosolyra húzódik – És hogyan érezted magad legutóbb? Nem nagyon készítettek ki a fiúk? – tudakolja elhúzódva tőlem, mire fokozatosan kifújom az eddig benntartott levegőt. Szívem azonban mégsem csillapodik le, még ha hátrál is tőlem néhány lépést.
- Nem, dehogy – csóválom a fejemet nemlegesen, majd a fiúk említésére érzem, ahogy melegség költözik a szívembe. Mint, mikor meglátsz valakit mosolyogni, és te is elmosolyodsz, úgy képes az emlék kiváltani belőlem a reakciót.
- Pedig Baek Hyun és Jong Dae különösen elemükben voltak, és amúgy is nehéz ennyi sráccal egyszerre egy szobában. Én már csak tudom, még nekem is néha sok, egy lánynak pedig gondolom még inkább.
- Tényleg nem volt velük semmi gond – állítom határozottan, összefűzve a karjaimat a mellkasom előtt - Örültem, hogy találkozhattam velük, és nagyon rendes srácoknak tűntek. Azzal pedig semmi gond nincsen, ha ennyire elemükben vannak. Legalább egy kicsit feldobják az embert – teszem hozzá mosolyogva, a lehető legőszintébben és leghálásabban, hiszen az egy biztos, hogy az én napomat feldobták. Lehet, hogy Joonmyun számára már tényleg néha sok a maradék kilenc srác túlságosan sok felhasználatlan energiája és állandó ricsaja, viszont rám üdítően és frissítően hatott, hogy találkozhattam velük. Az egy biztos, hogy nem könnyen fogom elfelejteni azt a napot.
- Örülök, hogy így gondolod – küld felém egy széles mosolyt a fiú, és megkönnyebbült sóhaj hagyja el a száját – A fiúk pedig azt mondják, hogy most már értik, hogy miért hangsúlyozom mindig, hogy milyen nagyszerű vagy. És milyen szép – meséli szinte csevegő hangnemben, ami miatt először nem is nagyon gondolkozom el azon, hogy mit is hallottam. Aztán, ahogy lassan eljut a tudatomig, hogy mit mondott, rögtön érzem, ahogy elvörösödöm.
Kivételesen hálás vagyok, amikor a We Got Married egyik stábtagja odajön hozzánk, és átnyújt egy vörös borítékot. Meghajolva átvesszük, majd miután összenézünk, és látom a tekintetén, hogy várja, hogy döntsek, inkább kezembe veszem a borítékot, és felolvasom. Legalább addig sem kell a fiúra néznem, vagy takargatnom a kipirult orcámat.
- Kedves Park Jiyoung-ssi és Kim Joonmyun-ssi! Elérkezett a nap, amikor az esküvői fotósorozatukra kerül sor. A fotók készítése során bátran vállalják fel az érzéseiket, ugyanis ezek közül kell majd kiválasztaniuk egyet az esküvőjükre is. Érezzék jól magukat, és ne féljenek! A fotózás után vár Önökre még néhány feladat! – olvasom fel hangosan, és közben fokozatosan kezdem összerakni a képet. Esküvői fotósorozat? Szóval ezért vagyunk így kiöltözve? Aigoo, aigoo! Én erre nem vagyok felkészülve, valaki mentsen meg! Felvállalni az érzéseinket? Még mit nem! Majd megmutatom a kamerásoknak, hogyan érzek a feladattal kapcsolatban!
- Akkor kezdjük, emberek! – csapja össze a tenyerét a fotós, mire hirtelen összerándulok, és Joonmyun is egy kicsit megrezzen. Csodálkozom, hogy ennyire képes együttműködni az MBC stábja a Star1 magazin stábjával, miközben én az SBS-től jöttem, az EXO vezetője pedig az S.M. Entertainmentet képviseli. Ennyi különböző ember egy helyen? Erre is csak a WGM képes!
- Omo, kíváncsi vagyok, nekünk mit kell csinálnunk – szólal meg a fiú izgatottan összedörzsölve a tenyereit – Mindig valami mást találnak ki, úgyhogy biztos nekünk is más koncepciónk lesz.
- Valaha voltál már más lánnyal fotósorozaton? – bukik ki belőlem a kérdés meggondolatlanul, ám felszegett állal, szemrebbenés nélkül várom a válaszát. Magam sem tudom, hogy mire számítok, ám felelete mégis egy kicsit lelomboz.
- Igen, már voltam – bólint rá, és látom, ahogy a meglepődés megvillan a szemében - Az Ivy Club előszeretettel szokott lányokat mellénk rakni, de azon kívül is volt már fotósorozatom lányokkal. Miért? Csak nem féltékeny vagy? – húzódik kaján és elégedett mosolyra a szája, miközben a szemei szinte nevetnek rám.
Erre az abszurd felvetésre meglehetősen sértetten megforgatom a szemeimet, majd határozottan rávágom:
- Nem, egyáltalán nem.
- Még egy kicsit sem? – vonja fel a szemöldökét kihívóan, ám nem inog meg kitartó ellenkezésemet látva.
- Nem, még egy kicsit sem – bólintok rá még egyszer, szigorúan tartva a szemkontaktust, és így próbálom palástolni az igazi érzéseimet.
- Jó, csak mert gondoltam, ha neked lett volna mással fotósorozatod, én féltékeny lennék – vallja be megvonva a vállait, mintha semmiségről beszélne, majd szórakozottan a körmeit kezdi tanulmányozni.
Szinte hátrahőkölök hirtelen vallomásától, amire egyáltalán nem számítottam. Persze, hogy én is féltékeny vagyok, de mégsem mondhatom meg neki itt, a kamerák előtt. Mellesleg folyamatosan ott vannak az agyam hátsó zugában a rajongók megjegyzései, és tudom, hogyha bevallanám, hogy féltékeny vagyok, olyanokat kapnék vissza, mint hogy „van is mire” vagy „nem csoda, nem is vagy olyan szép”, és szinte látom magam előtt az elégedett rajongók arcát.
- Kezdjük, emberek! – kiáltja el magát újra a fotós, mire Joonmyun szórakozottan felpillant rám, én azonban csak kihívóan állom a tekintetét – Az elsőnél szeretném, hogyha távolabb állnának egymástól, mintha éppen sétálnának egymás felé. Oké, Jiyoung-ssi, Ön akkor jöjjön be balról, Joonmyun-ssi pedig jobbról. Majd mondom, hol álljanak meg! – utasít minket rögtön mutogatva és néhány papírt maga előtt lengetve, amin valószínűleg a tervei vannak. Szinte automatikusan és természetes módon összepillantunk a fiúval, amitől újra gombócot érzek a torkomban.
Ekkor kezdődik az igazi fekete leves, és bár még az elején jól elvagyok ezzel a mintha-sétálnánk-egymás-felé koncepcióval, ám ez lassan átcsap valami sokkal bensőségesebbé, amit már ha akarnék, akkor sem tudnék tagadni. Először csak egymásnak háttal kell állnunk, majd így meg kell fognunk egymás kezét is. Ekkor rá kell jönnöm, hogy nem bírom megszokni Joonmyun bőrének selymes, ugyanakkor szinte égető érintését, amitől minden idegszálam életre kel. Nem beszélve arról, amikor hátulról át kell ölelnie, és a fotós szerint „védekezően át kell karolnia a szerelmét”. A fiú eközben suttogva megkérdezi, hogy jó –e, ahogy vagyunk, és nem túl szoros az ölelése. Csak hümmögni tudok, ahogyan meleg lehelete cirógatja a bőrömet, amitől akaratlanul is megremegnek a lábaim. Lehunyom a szememet, egy pillanatra próbálom összeszedni a bátorságomat, ám hallom a vaku villanását, és a következő percben a fotós már arról dicsekedik, milyen jó pillanatot kapott el.
Nem tud elkerülni egy szokatlanul rossz érzés, miközben a képeket készítjük. Bármennyire is igyekszem, hogy elnyomjam a fejemben kiabáló hangokat, folyamatosan maga alá temet a gondolat, hogy több száz ember tart rondának, értéktelennek és nem túl méltónak a kedvencükhöz. Ahányszor ránézek a fiúra, mindig összeszorul a szívem, mert egy részem elhiszi ezt, és sajnos ez a nagyobb részem. Belülről, akár egy alattomos méreg, ami megtámadta a szívemet, és lassan kezdi megfertőzni az egész testemet, eláraszt a kétségbeesés és bizonytalanság érzése.
Ám ezt próbálom leplezni, és inkább teszem, amit a fotós mond. Nem tudom, hányszor kattan a vaku, ahogy egymásba karolva mosolygunk; kézen fogva sétálunk; a homlokunkat a másikénak döntjük; vagy éppen, amikor a fiú a vállamon pihenteti a fejét, én pedig rá pillantok. Egy idő után már szinte kényelmesnek tűnik, ahogy megérintjük egymást, és bármennyire is izgatott pillangók költöznek a gyomromba minden mozdulatánál, és bármennyire is viaskodom az érzéseimmel, jól esik így mellette lenni. A bensőséges helyzetek az újdonság erejével hatnak rám, ám nem bánom. Azt találom a legmegnyugtatóbbnak, amikor Joonmyun átölel, én pedig beletemethetem az arcomat a vállába, úgy, hogy tulajdonképpen az arcomat a kamera nem is veszi, mert éppen a másik oldalamon áll a fotós. Hosszan magamba szívom az idol gránátalmás tusfürdőjének különlegesen frissítő illatát, miközben hallgatom az ütemes szívverését. Olyan megnyugtatóan hat rám mindez, hogy szinte sajnálom, amikor - miután a fotós is kétszer mondja már, hogy végeztünk - azt suttogja:
- Jiyoung-ah! – duruzsolja a fülembe halkan, hogy csak én halljam – Itt az új boríték! – jegyzi meg izgatottan, miközben gyengéden végigsimít a hátamon. Legszívesebben még így maradnék egy ideig, ám újra eszembe jut, hogy kamerák vesznek körül, úgyhogy gyorsan elhúzódom tőle, és zavartan megköszörülve a torkomat, megkérdezem, mit rejt a boríték.
- Azt írják, hogy tanítsam meg neked a Call me baby koreográfiájának részletét – kezdi még mindig a papírra meredve, mire hálát adok az égnek, hogy ez még nem hangzik annyira vészesen – Viszont ebben a ruhában kell maradnunk, és cipőt kell cserélnünk – pillant fel a lapról, és felhőtlen mosolya mögött egy kis kétségbeesés is megbúvik.
- Ó,ó! – tátom el a számat meglepetten, majd lepillantok a jó nyolc centis magassarkúmra – Úgy érted, hogy neked ebben kell táncolnod? – mutatok a cipellőmre tágra nyílt szemekkel, mire ő csak vigyorogva vállat von.
- Úgy tűnik – mérlegeli ő is a helyzetet a lábamra nézve, majd megint megvonja a vállát, leguggol, kioldozza a cipőfűzőjét, kibújik a félcipőjéből, majd felegyenesedik – Próbáljuk meg! – csapja össze a tenyerét lelkesen, majd kuncogva nézi, ahogy kibújok a magassarkúmból, hogy átnyújthassam neki. Kíváncsian figyelem, ahogyan próbál belelépni, és először úgy tűnik, hogy nem fog neki menni, mert a lábbelim kicsit kicsi lesz rá. Ám ő erősködik még egy ideig, majd belegyömöszöli a lábát, és próbál felegyenesedni, de csak úgy tud, hogy megkapaszkodik a karomban. Már meg sem lepődöm.
- Aigoo, ez nagyon magas! – nevet fel felemelve a jobb, majd a bál lábát, és egyébként is viccesen néz ki, de így még inkább. A nap során először képes vagyok vele együtt nevetni – Tényleg, csodállak, amiért ilyenben képes vagy járni! Le is borulnék előtted, de most az sem megy – fűzi hozzá szórakozottan végigpillantva a zokni-magassarkú-nadrág-ing összeállításán, és kíváncsi vagyok, majd a nézők mit fognak szólni ehhez a feladathoz.
- Jól nézek ki, nem?
- Igen, nagyon – bólintok határozottan, és kezemmel próbálom takarni az arcomat.
- Hát, akkor csapjunk is bele! Vedd fel a cipőmet, és akkor kezdődhet a táncpróba! – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon, de ugyanakkor széles vigyorral, mire rögtön lefagy a mosoly az arcomról. Tudom, hogy nekem is meg kéne csinálnom a feladat rám eső részét, azonban nincsen semmi kedvem újra megmutatni a nem létező tánctudásomat. Ám, ha már Joonmyun megcsinálja, hogy magassarkúban meg fog tanítani táncolni, akkor én sem mondhatok nemet.

A következő bő fél óra nevetésektől hangos és esésekkel fűszerezett. Azonban azt meg kell hagyni, hogy majdnem olyan nehezen tanulom meg a refrén lépéseit, mint amilyen nehezen a fiú magassarkúban lépked, végül mégis összehozunk valamit, és ezek a percek el tudják velem feledtetni, amin az elmúlt több mint egy hétben keresztül kellett mennem. Őszintén tudok mosolyogni, és addig az sem érdekel, hogy a kamera is ott van, és veszi minden mozdulatomat.
El is szomorodom, amikor el kell búcsúznunk, mert Joonmyun azt mondja, hogy van még programja a mai napra, és mennie kell tovább. Kissé csalódottan veszem tudomásul a hallottakat, azonban nem tudok mit tenni, el kell engednem őt. Pedig életemben először tényleg nagyon nem akarom.
Nem csoda tehát, hogy keserédes mosollyal hagyom el a Star1 székházának hátsó bejáratát, majd a dolgozóknak fenntartott parkoló felé veszem az irányt. Ám ekkor meghallom, hogy valaki a nevemen szólít, és amikor megfordulok, Joonmyun fékez le előttem. Megszeppenve nézem a lihegő, mégis mosolygó fiút.
- Nem azt mondtad, hogy programod van? – vonom fel a szemöldökömet gyanakvóan, ő viszont csak lazán legyint egyet.
- Azt csak a kamerák miatt kellett – vonja meg a vállát nemtörődöm módon, és most először látom a szemében a média nyomasztó súlyának fájdalmát. Megcsillan benne az az elnyomott, keserű beletörődés, amit olyan szívesen láttam volna az elmúlt időben, azonban most csak megijeszt az ő sebezhetősége is – Igazából beszélni szerettem volna veled, és így biztos voltam benne, hogy sikerrel járok – fűzi hozzá magyarázóan bólogatva, én pedig csak reménykedni tudok benne, hogy a beszélgetésünk semmi olyat nem fog tartalmazni, ami az elmúlt heteket magába foglalja.
- Miről? – kérdezem ártatlanul, mire ő a lehető legtermészetesebben válaszol.
- Arról, hogy történt –e veled valami mostanában. Csak mert olyan más voltál ma. Valami baj van? – pislog rám kérdőn, és szeme csillog a törődéstől és vigyázó szeretettől. Még mindig képes vagyok meglepődni, hogy ez nemcsak a kameráknak szól, hanem ő valójában törődik velem. Már egyáltalán azon képes vagyok meglepődni, hogy van olyan férfi, aki ezt megteszi értem.
Úgy érzem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj, és nagyon közel vagyok a szakadék széléhez. Ugyanis ez egy nagyon veszélyes terep, és ha nem figyelek arra, hogy hová lépek, akkor lehet, hogy nagyon csúnyán meg fogom ütni magam.
- Nem, semmi – állítom felszegett állal, ám érzem, ahogy kiszárad a torkom, és egy nagyon kicsi gombóccá zsugorodik össze.
- Biztos? Az S.M. sem lépett kapcsolatba veled vagy ilyesmi? – próbál puhatolózni tágra nyílt bociszemekkel, miközben egy pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét. Zavartan összeráncolom a homlokomat, de megnyugtat, hogy most legalább nem kell hazudnom.
- Nem, nem lépett kapcsolatba velem – csóválom a fejemet értetlenül, mert annak ellenére, hogy kitudódtak a hírek, annak ellenére nem kaptam semmilyen leszidást vagy figyelmeztetést az EXO lemezcégétől. Na, nem mintha bánnám.
- Akkor arról van szó, hogy kiderült, hogy szerepelünk a We Got Marriedben? – követeli a válaszomat minden kérdése után határozottabb és komolyabb hangnemben, ami megijeszt. Nem vagyok képes rá, hogy mindent elmondjak neki, mert egyszerűen nem akarom őt szomorúvá tenni, és nem akarom, hogy megtudja, mennyire gyenge vagyok. Akkor ugyanis elérnénk egy olyan pontra, amit csak munkapartnerek nem szoktak megosztani egymással. Pedig elvileg mi még csak azok vagyunk.
- Igen, de semmiség. Ne törődj vele! – legyintek zavartan, és még egy kényszeredett mosolyt is erőltetek az arcomra. Biccentek egyet neki, majd megfordulok, hogy a kocsim felé induljak, ám ő nem tágít mellőlem, és felveszi velem a ritmust.
- Jiyoung-ah… - kezdi szinte esdeklő hangnemben, ahogyan elkezd sétálni mellettem, és pontosan a hangja az oka, amiért nem vagyok képes ránézni – Sajnálom, hogy ezen át kellett menned, és láttam azt is, hogy milyen kommenteket kaptál. De ne hallgass rájuk, nem igaz, amit a rajongók mondanak, és én nagyon örülök neki, hogy te vagy mellettem ebben a műsorban – mondja el mindezt egy szuszra, és közben végig érzem, ahogy tekintetével minden mozdulatomat követi. Szavai meleg takarókként borítanak be, ám nem hagyom, hogy a megnyugtató beletörődés sokáig a karjaiba zárjon, a józan ész és realitás segítségével gyorsan kiszabadítom magam.
Ahogy megérkezünk az autómhoz, fokozatosan lelassítok, majd végül teljesen megállok, és szembefordulok a fiúval. Mahagónibarnán világító szemei törődéstől csillognak, és esküdni mernék rá, hogy szebbek, mint valaha. Ám nem hagyom magam elveszni bennük, dölyfösen összefonom a karjaimat a mellkasom előtt, és kétkedően felvonom a szemöldökömet.
- Ó, tényleg? – kérdezem kihívóan, és magam is meglepődöm, milyen határozottan és gúnyosan csengnek a szavaim – Mert én kezdem megbánni, hogy eljöttem ebbe a műsorba – vallom be kegyetlenül őszintén, ám, ahogyan kimondom, végre úgy érzem, hogy egy pillanatra igazán fellélegezhetek. Már régóta nyomta ez a szívemet, és nem hittem volna, hogy Joonmyun lesz az, akinek a képébe mondom, de mégis így történt.
- Ne hagyd, hogy az utálkozók elvegyék a kedvedet a műsortól! – erősködik konok kisfiú módjára, miután a szemében megvillanó csalódást és fájdalmat újra a hozzá illő törődés és melegszívűség veszi át.
- Lehet, hogy te hozzá vagy szokva ehhez az egész felhajtáshoz, de én nem! – emelem fel a hangomat, miközben érzem, ahogyan a bennem fortyogó láva lassan felszínre fog törni - És nem is azzal van bajom, hogy megtudták, hogy a műsorban fogunk szerepelni, mert előbb-utóbb úgyis megtették volna. És nem az utálkozó kommentjeikkel, mert igazából egy részt igazuk is van. Hanem azzal, hogy még nem is láttak semmit a részeinkből, és alaptalanul vádolnak meg. Arról nem is beszélve, hogy a magánéletemben vájkálnak, és kárörvendően írogatják nekem, hogy a két húgom közül már mindkettő házas, én pedig nem, és valószínűleg ennek meg is van az oka, úgyhogy mi jogon vagyok én egy kamuházasságos műsorban? – tárom szét a karjaimat gúnyosan felnevetve, ahogyan látom magam előtt ezeket a kommenteket. Jisu és Jihye mindketten tudnak róla, hogy a közösségi oldalaknak hála néha ők is meg vannak említve, ám mivel mindketten elég stabil kapcsolatban vannak, és érzelmileg is minden rendben velük, őket nem nagyon tudja érdekelni, hogy mások mit mondanak róluk. Ám én egyikkel sem rendelkezem, úgyhogy nekem nincs is hová menekülnöm az ilyen megjegyzések elől.
Joonmyun csak bambán pislog rám, ahogy figyeli, hogyan kelek ki magamból. Látom a szemében megcsillanni a meglepődést, és tudom, hogy akkor ő nem tudott erről. Talán ez az, amiért felbátorodom, és már tényleg nem izgat, mit mond, vagy mit gondol, mert nagyon elegem van mindenből.
- És nem tudom, hogyan, de azt is kiderítették, hogy apám elhagyott, amikor 13 éves voltam, és ezzel előszeretettel szeretnek felhozakodni. S mivel tudom, hogy neked tökéletes családi háttered van, még a gyerekkorod is felhőtlen és makulátlan volt, így nem tudhatod, hogy ez milyen érzés. Én ugyanis nem akartam, hogy mindez nyilvánosságra kerüljön. Baromira elegem van, hogy olyanokat hántorgatnak fel, amik életem legnehezebb részéhez tartoznak, és közben még jól is érzik magukat. És mindezt miért? – emelem a magasba a kezeimet frusztráltan, majd hagyom, hogy a karjaim lezuhanjanak a testem mellé – Mert veled kerültem egy műsorba, és mert féltenek attól, hogy egy apa nélkül nevelkedett, érzelmileg analfabéta, ronda, tehetségtelen ringyó lesz a feleségjelölted – zúdítom rá dühösen, majd nagyot sóhajtok, ahogyan minden szó, amit eddig benntartottam, végre a felszínre kerül.
A vallomás végére a hangom még meg is remeg, és érzem, ahogy könnycseppek kezdik szúrni a szememet, ám csak ingerülten szipogok egyet, majd dühösen megfordulok. Joonmyun azonban megfogja a karomat, és amikor erre idegesen felé fordulok, egy teljesen új oldalával találom szembe magam. Arcvonásai férfiasan komollyá válnak és elmélyülnek, szemei most nem csillognak olyan intenzíven, és látom, hogy idegesen nyel egyet, mielőtt megszólalna.
- Tudom, hogy a rajongóim… - kezdené halkan, szinte bűnbánóan rám pillantva, ám nem törődve esdeklő és szeretetteljes pillantásával, közbeszólok:
- Engedj el, Joonmyun! – kérem ki magamnak, ám nem próbálom kiszakítani magam a szorításából, mert azt várom, hogy ő tegye meg. Csuklójával azonban még mindig ugyanolyan határozottan és erősen fonja körbe a karomat.
- Jiyoung-ah, csak…
- Azt mondtam, engedj el! – emelem fel a hangomat újra, és kiáltásom belehasít a parkoló csendjébe. A fiú szinte rémülten és megtörten rezzen össze, majd látva kérlelhetetlen és türelmetlen tekintetemet, végül elenged.
Nem törődve sem vele, sem a porba tiport érzéseivel, sétálok oda az autómhoz, majd beülök, és beindítom a motort. Ahogy elhajtok, a visszapillantó tükörben még látom a tétlenül utánam néző, szomorú tekintetű fiút, és kedvem lenne sírva fakadni. Látva, hogy az egyetlen embert, aki törődik velem, így képes vagyok ott hagyni.
Ám a harag és fájdalom együttes érzése felülmúlja a szégyent és megbánást, úgyhogy csak beletaposok a gázba, és meg sem állok a lakásomig.
Így könnyebb lesz Joonmyun számára is. Így könnyebb lesz nekem is. Haragudhat rám, és nekem is lehet okom, amiért haragudhatok rá. Kegyetlen, de hatásos módszer arra, hogyan ne szeressünk bele valakibe.

❤   ❤   ❤



Drága Olvasók!

11 fejezet után most kiborult a bili, és nemcsak, hogy Jiyoung végre kiadta magából, amit valójában érzett, de még több okot megtudhattatok arról, hogy miért nem bízik a férfiakban. Most mit gondoltok a karakteréről? Érthetőnek találjátok a viselkedését? Mit szóltok Joonmyun reagálásához? Szerintetek hogyan tovább?
Kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok, mert bár ez a fejezet vicces és megmosolyogtató pillanatokkal volt tele, szerintem az egyik legérzelemdúsabb zárással rendelkezett. *-*
Vigyázzatok magatokra! <3

Szeretettel,
Yoonah

2 megjegyzés:

  1. Imádom, alig bírtam letenni tegnap este, csak a suli miatt tettem! És mára hagytam az utolsó két fejezetet, mert nem akartam, hogy elfogyjanak :'( imádom Suhot és annyira éreztem, amit ő érezhetett, ugyanakkor teljesen jogosnak tartom Jiyoung kirohanását is. Joonmyunnak azt kellett volna mondania, hogy Jiyoungot jobban szereti a rajongóinál, és akkor a lány csendben is marad xD ^^
    Nem értem mi köze az apjának a WGM-hez, hogy a rajongók ezzel dobálóznak, de nem szép dolog tőle. Amúgy én nagyon bírom a karakterét, de szegénynek most lenne szüksége a legjobban Jihyere, de ő meg Japánban van :( talán szükségük volt erre a kis veszekedésre, hisz enélkül túl tökéletes volt a "kapcsolatuk". Amúgy is minek ez a műsor, ha nem szerethetnek egymásba?! Ezt sem értem, de mindegy, sok mindent nem értek, úgy általánosságban. Azt is megértem, hogy Jiyoung azért (is) tette, hogy ne szeressenek egymásba, de mindegy, mert már úgyis megtörtént! (:
    Nagyon imádom őket és az írásaidat is!♡♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Réka!

      Nagyon örülök, hogy ennyire tetszik a történetem, és hogy ennyire lelkesen olvasod. Az még boldogabbá tesz, hogy mind Suhót, mind pedig Jiyoungot meg tudod érteni, hiszen fontos, hogy a karakterek érzéseivel azonosulni tudjunk, és el tudjuk fogadni az álláspontjukat. Oh, hát ott még nem tartunk, de ötletnek nem rossz. ;)
      Jiyoungnak az esett rosszul, hogy a rajongók ennyire utánanéztek a magánéletének, és még az elvált szüleiről is szereztek információkat. Ezt a rajongók ócsárlásra is felhasználták, s mivel ez nagyon megviselte, amikor 13 évesként át kellett mennie ezen, nem esett jól neki, hogy most még a szemére is vetik, hogy az apja elhagyta őt. Igen, Jihye támogatása mindenképpen ráfért volna. ^^ Veszekedések nélkül nem léteznek kapcsolatuk, úgyhogy ennek már ideje volt, és a helyzetet csak még jobban megnehezíti a tény, hogy nem szerethetnek egymásba. Ebből pénzt csinálnak, a műsor szervezőinek csupán az a célja, hogy bevonzzák a nézőket egy hasonló műsorral, semmi más. És igen, már késő, bár még nehezen vallják be maguknak, nem beszélve arról, hogy egymásnak.
      Nagyon szépen köszönöm a kommentedet, nagyon aranyos vagy, és igyekszem, hogy továbbra is ennyire imádd őket és az írásaimat! <3

      Szeretettel,
      Yoonah

      Törlés