'We Got Married' #6

6

It’s harder to control as time goes by

<Overdose>

Egy óra múlva már levedlem magamról a testhez simuló ruhát, a kényelmetlen magassarkút és a bennem felgyülemlett szégyenérzetet, és felszegett fejjel, határozottan állok neki a főzésnek.

Miközben a spenótleveleket apróbb darabokra tépkedem, hallom, ahogy Joonmyun a szomszédos szobában éppen valakivel beszél. Csak az informális kifejezések és a kötetlen hangnem enged arra következtetni, hogy most már valamelyik bandatársa lehet a vonal túlsó végén, és nem a főnöke, mint, amikor legutóbb beszéltem vele. Ugyanis, miután segített átlendíteni engem a rossz hangulatomon, rögtön hívást kapott Lee Soomantől, és hát neki természetesen nem mondhatott nemet. Én pedig úgy döntöttem, hogy ebédidőhöz közelítve nekiállok főzni, de ehhez először keresnem kellett egy közeli élelmiszerboltot, ahol bevásárolhattam. Miután azzal is végeztem, az idol még mindig a telefonján csüngött, és azóta is kisebb-nagyobb szünetekkel, de hallom a dallamos hangját, felszabadult nevetéseit és heves intonációit.

Fejemet csóválva, jószándékú mosollyal szeletekre vágom a shiitake gombát, majd az összes eddig felszeletelt, felvágott zöldséget egy nagy tálba összeborítom, és egy ideig félreteszem, míg nekiállok a húsnak. Meglehetősen magabiztosan sürgölődőm a konyhában, hiszen a bibimbap volt az egyik első főétel, amit megtanultam elkészíteni, és azóta is szeretem, mert viszonylag gyors, tápláló és egészséges. Tekintve, hogy nem tudom, Joonmyun milyen diétát követ, próbáltam a lehető legjobban kiválasztani a receptet, és egy bibimbappal szerintem nem nagyon lehet mellényúlni.

Hirtelen nagy csend ülepszik a házra, majd ezt egy ajtónyitódás és csoszogó léptek követik. Hallom, ahogy a fiú egyre közelebb jön, azonban nem tulajdonítok neki nagy figyelmet, mert próbálok az étel elkészítésére koncentrálni, és így nem akarok feleslegesen hátraforogni.

- Hmm, jól néz ki – szólal meg egy lágy, kedves hang mögöttem, majd a következő pillanatban meleg karok kulcsolódnak a derekam köré. Annyira meglep a fiú hirtelen érintése, hogy automatikusan védekező üzemmódba kapcsolok, és a vállaim felé lendítem behajlított karomat. Ezzel azonban csak azt érem el, hogy sikeresen orrba vágom az idolt, aki éppen a vállamra akarja hajtani a fejét.

- Aigoo, sajnálom, úgy sajnálom. Ezt nem így akartam – szabadkozom paprikavörös fejjel, és rögtön a mellkasomhoz szorítom a kezeimet, hogy még véletlenül se tegyek még nagyobb kárt benne.

- Nem, semmi gond. Biztosan megijesztettelek – legyint Joonmyun kedvesen, de azért néhányszor átmozgatja az orrnyergét, hogy megvizsgálja, milyen súlyos a baj. Egy kis pirosságon kívül én azonban nem látok többet rajta, de azért rákérdezek:

- Nagyon fáj? Kell jegelni, vagy hozzak rá valamit?

- Nem, dehogy! Semmi baja – vonja meg a vállát lazán, majd ajkai felkunkorodnak. Nem mondanám, hogy úgy tűnik, mint, akit szórakoztat a helyzet, de biztos vagyok benne, hogy valami gondolat átfutott az agyán, mert különben nem nézne így. Haj, csak tudnám, most mire gondol!

- Tényleg sajnálom – hajtom meg a fejem bocsánatom jeleként, majd félve pillantok a fiúra.

Szegény, úgy sajnálom ilyenkor! Egy órája még ő rakosgatta össze a darabjaimat, most pedig ezt hogyan hálálom meg neki? Egyszerűen és a lehető leghétköznapibb módon orrba vágom! Na, szép dolog, Park Jiyoung! Te tényleg nem vagy kapcsolatba való, az biztos!

- Tényleg semmi gond – biztosít jóléte felől a srác türelmesen, majd széles vigyorral, felvont szemöldökkel folytatja – Csak hagyd, hogy öleljelek! – kéri aranyos kiskutyaszemekkel, és a lehető legjobb szándék szól belőle. Nekem azonban muszáj nyelnem egy nagyot, mert váratlanul ér a megnyilatkozása. Nem vagyok hozzászokva se az ilyen reakciókhoz, se hímnemű egyedek érintéséhez. Már két éve tényleg nem volt olyan, hogy a rokonság férfitagjain és a munkatársaimon kívül bárki akárcsak megfogta volna a kezemet, nemhogy megöleljen!

- Rendben – csúszik ki a számon mégis, majd hagyom, hogy a következő percek úgy peregjenek le, hogy Joonmyun átfogja a derekamat, fejét a vállamon pihenteti, és úgy figyeli, ahogy készítem a bibimbapot. Először furcsa, szokatlan érzés úgy mellette lenni, hogy meleg lehelete simogatja a nyakamat, és tincsei birizgálják a fülemet, mégis letelik úgy egy perc, hogy nem ellenkezem. Aztán még egy, majd még egy, és utána már nem is számolom.

Az idilli jelenetnek természetesen a kamerások megjelenése vet véget, akik csak arra hajtottak, hogy az idol befejezze a telefonbeszélgetést, egyébként már alig várták, hogy forgathassunk valamit, miután a tánc előadása után úgy elrohantam. Kelletlenül elhúzom a számat, és először azt hiszem, hogy a fiút is rosszul érinti a stábtagok felbukkanása, akik eddig valamelyik szobában húzhatták meg magukat, azonban őt úgy tűnik, mintha hidegen hagynák a körülöttünk sürgölődő emberek. Engem azonban abszolút nem hagynak hidegen, és ezért automatikusan arra várok, hogy Joonmyun kiengedjen karjai védő öleléséből, ő mégsem teszi. Továbbra is úgy marad, mintha mi sem történt volna.

- Csinálhatom én a tükörtojásokat? – szólal meg néhány perc múlva a fiú, aki egészen addig szótlanul figyeli, ahogy készítem az ebédet.

A kezdeti furcsa érzések ellenére nem is annyira zavar, hogy a vállamon pihenteti a fejét, ugyanis a kezemmel így is tudok mozogni, és, ha arrébb kell sétálnom, hogy kivegyek még valamit a hűtőből, akkor készségesen csoszog velem együtt. Nem csoda, hogy úgy érzem, mintha egy romantikus koreai drámában lennék, és most aztán tényleg átkozom a stábtagokat, hogy egy ilyen – már éppen kellemesnek induló – beszélgetést miért kell a jelenlétükkel elrontani.

- Persze – bólintok rá, miközben kiöntöm egy tálkába az elkészült rizst, és ezzel megvan a bibimbap négy fő részéből három - a rizs, a zöldségek, a hús-, és természetesen már csak a kihagyhatatlan tükörtojás van hátra.

Elégedetten szemlélem az eddig elkészült ételt, majd kíváncsian szemlélem Joonmyun konyhában való sürgés-forgását.

- Szoktál egyébként főzni a fiúkra? – érdeklődöm a konyhapultnak dőlve, mivel úgy látom, hogy elég otthonosan mozog, ezért inkább arrébb sétálok pár lépéssel, hogy még véletlenül se zavarjam meg őt a tükörtojás sütésében. Nem nevezném magamat nagyszerű szakácsnak, de azért, ha bármi baj lenne, valószínűleg tudnék neki segíteni, de egyelőre úgy tűnik, hogy nem lesz rá szükség.

- Inkább Kyungsoo és Chanyeol azok, akik imádnak főzőcskézni, így általában ők készítenek nekünk valamit, de néha-néha én is besegítek – vonja meg a vállát szerényen, majd átható tekintetét rám emeli, és szépen lassan felkunkorodik a szája széle. Nem hirtelen, sármosnak szánt mosoly ez, hanem olyan, mintha fokozatosan kerítené hatalmába a boldogság érzése, és nem is gondolkozik azon, hogy mit tesz. Nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el ezen én is.

- Ennek ellenére nem tűnsz kezdőnek – jegyzem meg karba font kézzel, majd figyelem, ahogy a fiú beleüti a két tojást a serpenyőbe, amik fokozatosan kezdenek szétterülni, és sercegő hanggal pirulni.

- Megtanultam egy-két ételt főzni az évek során, főleg, amikor még csak trainee voltam, és még a fiúk sem voltak mellettem, de nem mondanám magam profinak. Viszont tükörtojásban verhetetlen vagyok – villant rám egy tökéletesen boldog, vidám és elégedett vigyort, az öröm pedig szinte az arcára van írva. Ő is tipikusan az a fajta ember, akinek ilyenkor szinte semmit nem lehet látni a szempárjából, mert úgy eltakarják a nevetőráncai.

- Akkor tükörtojás készítéssel biztosan nem lesz gondunk – szűröm le a hallottakból, és megint rá kell jönnöm, hogy mennyi mindent nem tudok még erről a srácról. Például fogalmam sincsen, hogy milyenek voltak a trainee évei, kikkel volt együtt, milyen feladatokat kapott, és tulajdonképpen mit csinált élete ezen időszakában. Iskolába is járt, és közben az SM próbatermének padlóját koptatta, vagy már ekkor is csak az idol életre koncentrált? Be kellett költöznie a lemezcéghez, vagy még a szüleinél lakott? És hogyan telhettek egyáltalán a napjai?

Elgondolkodtató, hogy bármennyire is sokat szoktam utána járni az idolok életének, még mielőtt a műsoromba jönnek, mégis csak a felszínt tapogatom. Csak az információk és számok tömkelegébe tudok kapaszkodni, de a lényeghez soha nem juthatok el, mert mi csak arról tudunk, hogy mit tesznek. Arról nem, hogy milyen érzések kerítik őket hatalmukba ilyenkor; arról nem, hogy mi folyik a dormjukban, miről gondolkoznak elalvás előtt, hogyan ápolják a kapcsolatot a családjukkal és barátaikkal, és bizony arról sem, hogy mik azok a gondolatok, amiket még a bandatársaikkal is félnek megosztani.

De hát Joonmyunnal kapcsolatban ezekről úgysem fogok többet megtudni, legalábbis nem kéne ezekről többet megtudnom. Hiszen én csak egy alany vagyok egy valóságshowban, arra a szerződés nem tért ki, hogy ilyeneket is kérdezhetek, vagy a fiú ilyeneket is megoszthat velem. Önző lennék –e tehát, ha mégis egy kicsit többet szeretnék megtudni róla? Egyáltalán, normális, hogy többet szeretnék megtudni róla?

- Mi az? Min gondolkodsz? – rángat ki a gondolataim közül az EXO vezetője, aki elnéző mosollyal pillant rám, én pedig csak pislogok néhányat, hogy testben és lélekben is visszatérjek a valóságba.

- Csak, hogy mennyire más életed lehetett, mint nekem – vallom be őszintén, hiszen minek hazudjak?

- Á, értem! – bólogat Joonmyun mosolyogva, miközben leveszi a serpenyőt a tűzhelyről, majd egy fakanál segítségével elkezdi egy tányérra kaparni az elkészült tükörtojásokat – Na, de én mégsem tudok sok mindent az életedről. Mesélj valamit! Neked is biztosan vannak izgalmas történeteid – fűzi tovább a beszélgetést érdeklődő hangszínben, mire megvonom a vállaimat.

- Annyira biztos nem izgalmasak, mint a tieid – húzódok újra a védelmet biztosító páncéljaim mögé, ugyanis tudom, hogy ez a legjobb módszer arra, hogy ne szeressek bele a fiúba. Hiszen erről van már szó: mit kell tennem ahhoz, hogy biztosan elkerüljem azt, hogy gyengéd szálak fűzzenek Kim Joonmyunhoz. Kétség sem fér hozzá; a védekezés és hárítás a két legjobb módszer erre.

- Attól még engem érdekelhetnek – próbál megpuhítani lágyan, kedvesen és kíváncsian, mint mindig, én azonban inkább taktikát váltok. Elkezdek evőpálcikákat és tálakat előpakolni a szekrényből, miközben rátérek arra a témára, hogy soha nem jártam még Jejun, úgyhogy, ha a fiúnak van bármi ötlete, hogy mit csináljunk, akkor mondja nyugodtan. Ő nem úgy tűnik, mintha annyiban akarná hagyni az izgalmas történeteim kibeszélést, de megvonja a vállát, majd, miután asztalhoz ülünk, beszélni kezd:

- Én sem jártam itt sokszor, akkor is inkább fellépések vagy fotósorozatok miatt, úgyhogy nem sokat tudok a nevezetességekről, de azt hallottam, hogy jó helyek vannak itt. Lehet különböző túrákra menni, vannak itt szabadidő-és wellnessközpontok, zöldtea múzeum, csokoládémúzeum, akvárium, botanikus kert, az Üveg kastély, a Hamdeok Strand, a láva oszlopok… Ó, és a Seongsan Ilchulbong csúcshoz mindenképpen el kell mennünk. Azt mondják, hogy onnan a leggyönyörűbb a naplemente! És a Jeongbang vízeséshez is, mert az pedig elméletileg hihetetlenül szép! – áradozik lelkesebben és lelkesebben a másik, és ahogy sorra jutnak eszébe a helyszínek, egyre jobban felderül az arca – Jó, talán azért tényleg tudok néhány helyet – vonja meg a vállát végül, kisfiús mosoly kíséretében, miközben jóízűen falatozik az ebédből.

Én csak ámulni tudok azon, mennyi nevezetességet tud felsorolni, és még annak ellenére is, hogy mennyi helyen járt a világban, még mindig így tudja Jeju látványosságait. Vagy esetleg még indulás előtt is utánanézett ezeknek? Ki tudja? Lehet… Én kinézném belőle.

- De azt javaslom, ma inkább nézzünk körbe itt a környéken. Esetleg bérelhetünk biciklit, ha nem akarsz nagyon sétálni, de én kíváncsi vagyok a parti részre. Te mit gondolsz? – veti fel előrelátóan, és abban igaza van, hogyha csúcsot és vízesést is akarunk nézni, vagy bármelyik másik helyre el akarunk menni, akkor azt talán érdemes lenne átgondolni: utánanézni, mire kell felkészülnünk a látványosságokkal kapcsolatban, egyáltalán hol vannak, és hogyan jutunk el oda. Így vállamat megvonva beleegyezem az ötletébe, mert úgysem jut eszembe más. Tengerparton pedig nem nagyon szoktam járni, úgyhogy biztos jót tesz majd egy kis friss levegő és a művészi táj.

- Akkor ezt megbeszéltük – tudja le a dolgot Joonmyun széles mosollyal, majd boldogan tovább tömi magába a bibimbapot. Már-már én is elmosolyodom, mert ez egy alapvetően boldog jelenet lehetne, de akkor meglátom a producer tekintetét, aki vigyorogva, mutatóujját feltartva jelzi, mennyire tetszik neki a környéken körbenézős ötletünk.

Hát persze! Ő élvezi a legjobban az egészet, én pedig vergődhetek az érzéseim között, neki az sem fog számítani. Hirtelen úgy érzem, mintha valaki kegyetlenül összeszorítaná a szívemet, és olyan keserédes méreg jár át, mint eddig soha. Rosszul ítéltem meg ezt a műsort, nagyon is rosszul. Lehet, hogy a nézőknek a részek szórakoztatóak, és boldogsággal töltik el őket, de engem ezek a korlátozott és kényszeredett forgatások biztos nem. Már csak az a kérdés, hogyha már most ezt érzem, mi jöhet még ezek után?

Gondolatban jó erősen fejbe veregetem magamat, hogy hogyan lehettem olyan naiv, hogy mást gondoljak, előttük azonban csak némán folytatom az evést.

A megbeszélt tervhez híven sétálva vágunk neki a házunk mellett húzódó tengerpart felfedezésének. Aztán, amikor elérkezünk egy kerékpár kölcsönzőhöz, a stáb rögtön ajánlgatja, hogy menjünk bele a dologba, mert annyira romantikusak az ilyen biciklizések. Joonmyun persze rögtön rákérdez, hogy én benne vagyok –e, és mivel tényleg nincsen ellenvetésem ez ellen, rábólintok. Hiszen mi olyan romantikus abban, ha csak egymás mellett tekerünk?

- Annyeonghaseyo! – hajolunk meg egyszerre a fiúval a pult mögött ácsorgó idős üzlettulajdonosnak, aki mosolyogva pislog ránk kör alakú szemüvegkerete mögül - Szeretnénk két kerékpárt kölcsönözni – veszi át a szót az EXO vezetője, mire az öregedő bácsi elnézően elmosolyodik.

- Elnézést, fiatalember, de már nincsen kölcsönözhető egyszemélyes kerékpárunk – válaszolja sajnáló arckifejezéssel, és én már fordulnék is vissza, a fickó azonban gyorsan hozzáfűzi: - Azonban tandemkerékpárunkból még bőven akad. Gondolom, ez Önöknek úgysem lehet gond… - pillant kérdő tekintettel a fiúra, majd rám, és onnan megint vissza a fiúra.

Elnyomom a belőlem feltörni készülő ironikus megjegyzésemet, miszerint csakis velünk tehet ilyet a sors! Aigoo, mit vétettem én, hogy még a leghétköznapibbnak indult történésekből is akarva-akaratlanul romantikus dolgok lesznek? Először kezdtük azzal, hogy beültünk egy étterembe, ahol feladatként természetesen pepero kiss-t kellett végrehajtanunk. Aztán a fiú meglátogatott a műsorom után, és azt mondta az interjúm során, hogy kedvel engem. Ma pedig jött az ölelős főzőcskézés, aminek nem is kellett volna bensőségesen végződnie, hiszen csak egy egyszerű orrba vágással indult az egész. Jogosan kérdezem tehát, hogy lehet -e ennél még sorsszerűbb az egész?

- Tandembicikli is jó lesz? – fordul felém a fiú tágra nyílt szemekkel, amik csak úgy csillognak a lelkesedéstől és vidámságtól. Nem sok kedvem van az egészhez, de nehéz ám úgy ellenkezni valakivel, hogy közben olyan tekintettel néz rád, amivel jéghegyeket lehetne megolvasztani.

- Igen, jó lesz – adom be végül a derekamat, és ezzel visszavonhatatlanul is megpecsételődik a délutánunk sorsa.

A kölcsönzéssel kapcsolatos ügyintézések után elindulunk a partszakasz mellé épített kerékpárúton, és lassan, összehangoltan tekerünk. Egyrészt azért, mert könnyű Joonmyunnal együtt biciklizni, másrészt pedig azért, hogy a szintén tandembiciklivel mögöttünk haladó és az előttünk futó stábtagok bírják tartani a tempót. Az elején még a másik rákérdez, hogy jó –e a tempó, de az út további felében inkább mindketten a tájban gyönyörködünk.

A márciusi, már azért eléggé vakító napsugarak aranysárgára festik a partszakaszt, és gyönyörű, sejtelmes csillogásba vonják a kristálytiszta, lélegzetelállítóan kék tengert. Az egyenletes, lágyan hullámzó vizet néhol egy-egy apróbb zátony vagy nagyobb vulkáni kúp töri meg, és ezzel úgy néz ki, mintha egy folyamatosan meglepetést rejtő ékszeres doboz lenne. Egyszerűen nem lehet megunni a ragyogó kékséget, az arcomat simogató napsugarakat, és a kék eget pettyező bárányfelhők melengető látványát. Soha nem jártam még Jejun, de most már tudom, hogy miért szeretnek annyira idejárni az emberek. Egyszerűen varázsa van ennek a helynek, teljesen más, mint a felhőkarcolókkal, stadionokkal, modern iskolaépületekkel beépített Szöul. A kipufogógáztól terhes fővárosi levegőt itt felváltja a tenger felől érkező sós illat, és járművek is csak ritkán hajtanak el a főúton. Sokan inkább hozzánk hasonlóan biciklire pattannak, a helyi buszokkal járnak, vagy éppen sétálnak.

- Tetszik, Jiyoung-ah? – szólal meg néhány percnyi ámuldozás után Joonmyun, és egy röpke pillanatig hátrapillant rám, majd újra az útnak szenteli a figyelmét.

- Igen. Gyönyörű ez a hely – vallom be könnyed sóhajjal a tengerpartot fürkészve, és ránézve a természeti szépségekre valóban elönt a nyugalom érzése. Olyan más ez, mint a megszokott, nyüzsgő fővárosi lét. Sokkal kellemesebb, sokkal hangulatosabb és sokkal nyugodtabb – Megállhatunk majd valahol, hogy a parton is sétáljunk? – kíváncsiskodom szinte gyermeki lelkesedéssel, de tényleg szeretnék valahol leszállni, hogy aztán sétálhassak a homokban, és készíthessek néhány képet erről a csodáról.

- Persze. Akkor mindjárt keresünk egy helyet, ahol lerakhatjuk a biciklinket – egyezik bele gondolkodás nélkül, így néhány perc múlva már közelebbről is láthatjuk a partot nyaldosó vizet és annak tényleg hihetetlen tisztaságát.

Talán nyáron lenne a legigazibb az élmény, tekintve, hogy így március végén még kabátban, meleg cipőben kell a homokban taposnom, de ez a látványból nem von le semmit. Hirtelen nem is tudok semmit mondani, csak kisgyermek módjára szemlélni kezdem a filmbe illően gyönyörű tengert, aminek csodaszép kékségét csak a víz fölé magasodó zátonyok sokasága töri meg. Tényleg nem láttam még ilyet élőben, és ez az újfajta élmény egyfajta megfoghatatlan nyugalommal és energiával tölt fel.

- Tényleg nem jártál még Jejun? – szólal meg mellettem Joonmyun, miután már a kamerások is beérnek minket, és ott lihegnek a nyakunkban, ám kérdése nem túl bensőséges, úgyhogy nyugodtan felelek.

- Nem, még soha – csóválom a fejemet, miközben a cipőmmel a homokot rugdosom, majd inkább megállok egy helyben, és előveszem a telefonomat, hogy készíthessek néhány képet erről a partszakaszról.

Anyukám úgyis folyamatosan cukkol vele, hogy meséljek már neki a forgatásokról, Jihye selcát követelt tőlem, amin Joonmyunnal pózolok, míg Jisu leginkább arra kíváncsi, hogy milyen helyeken jártunk már a fiúval, és mit fogunk csinálni az elkövetkezendő forgatások során. Így szinte kötelességemnek érzem, hogy készítsek nekik néhány képet, de azért én is szeretném megőrizni ezeket az emlékeket. Az azért mégiscsak más, amikor majd a tv képernyőjén látom vissza ugyanezt a jelenetet, mint most, amikor megélem. Tudom, hogy az ilyen valóságshow-k során sok mindent eltorzítanak, és sok mindent felnagyítanak, úgyhogy inkább próbálom élvezni ezt a pillanatot, és elhessegetni ezeket a gondolatokat.

- Ha már itt vagyunk, nem készítünk mi is képet? Úgy értem, amin ketten vagyunk, és persze a part? – pislog rám kérlelő kiskutyaszemekkel a fiú, és kérése újfent meglep, mert először eszem ágában sincs vele képet készíteni. Egyrészt, mert az elkövetkezendő két napban úgyis vele fogom tölteni majdnem minden időmet, és nem kell még kép is róla. Másrészt pedig nem ilyenekkel szoktam teletömni a mobilom tárhelyét. Most mégis, minden észérvem ellenére rábólintok a dologra.

- Készíthetünk – vonom meg mégis a vállamat, mert, amikor így néz rám az EXO vezetője, egyszerűen nem tudok nemet mondani neki. Nem azért, mert puhány vagyok, és megremegnek a lábaim ettől a nézésétől – bár ebben is van valami. Hanem sokkal inkább azért, mert annyira jószándékú és lelkes, hogy nem akarok az a személy lenni, aki elrontja a jókedvét.

Mikor beadom a derekam, még nem fordul meg a fejemben, hogy ezzel abba is beleegyezek, hogy Suho közelebb jöjjön hozzám. Persze, megtartja a tisztes távolságot köztünk, és nem is próbálkozik azzal, hogy átkarolja a vállamat, de akkor is olyan közel van hozzám, hogy érzem kölnijének csalogató illatát és a nyakhajlatomat simogató meleg leheletét, ami miatt bizsereg a bőröm. Nyelek egyet, miközben benyomom a ’fotó készítése’ gombot, de azért próbálok elfogadhatóan őszinte mosolyt produkálni.

- Majd elküldöd őket nekem is? – kérdezi a fiú, miután készítünk még néhányat, és ő látszólag nem is törődik azzal, hogy nekem ez a helyzet is kényelmetlen, ugyanis széles mosollyal pózol a telefonom kamerájának, és nagyon boldognak tűnik a képeken.

- Igen, persze – bólintok rá rögtön, és alighogy válaszolok, a producer jelez nekem, hogy álljak le. Értetlenül pislogok rá egy ideig, és Joonmyun sem tudja, hogy hirtelen mit kell tennünk, ezért hálásak vagyunk, amikor a stáb felvilágosít minket arról, hogy túlságosan kifáradtak a biciklizős jelenetnél, úgyhogy muszáj pihenniük, és úgyse tudunk nagyon izgalmas dolgokat csinálni a tengerparton, úgyhogy inkább leállítják a felvételt.

Remélem, nem látszik rajtam, mennyire megkönnyebbülök, és érzem, ahogy a szívem, mint a lufi, hirtelen felenged az eddig szorongató kételyek és kellemetlen érzések alól. Alig volt ma olyan idő, amikor nem vettek kamerák, és bizony mégsem viselem annyira jól a jelenlétüket, mint azt szeretném. Joonmyun persze rendes volt, mert próbált nekem segíteni a Something után, de valamit nekem is tennem kéne az ügy érdekében, hogy jobban viseljem a forgatásokat.

Most azonban nyugalom van, és ráérek erről gondolkozni akkor, amikor újra forgatni kezdünk. Addig is arrébb sétálnak a stábtagok, és így jótékony csend telepszik rám és Joonmyunra. Én a homokot kezdem rugdosni a cipőm orrával, de eközben is folyamatosan érzem magamon a srác tekintetét. Egyszerűen tudom, hogy mondani akar nekem valamit, de még néhány csigalassú másodpercnek le kell telnie, míg végül kinyögi, amit szeretne:

- Rosszul érintett, hogy meg szerettelek volna ölelni ma? – bukik ki belőle a kérdés, ami szó szerint letaglóz. Megállok a homok rugdosásában, és a cipőm orra helyett a fiú tekintetét kezdem fürkészni. Színtiszta törődést és őszinteséget látok csillogni a szemében, és vonásai is megkomolyodnak. Nem az a fajta Joonmyun áll előttem, aki lelkes és folyamatosan benne van minden feladatban, hanem az, aki a Something után is próbált engem felvidítani. Na, de megint miért csinálja?

- Nem… csak nem igazán vagyok ehhez hozzászokva – magyarázom sajnáló mosollyal, hiszen nem ő tehet róla, hogy ennyire nem tudok boldogulni egy kapcsolatban, ha kamukapcsolat, ha nem. Azt hittem, könnyebb lesz, mert megtanultam már a média világában, hogy hogyan hitessem el a nézőkkel azt, hogy boldog vagyok akkor is, amikor a padlóra kerültem, és hogyan mosolyogjak, amikor csak zokogni szeretnék. Kapcsolatok terén azonban úgy tűnik, hogy mégsem tudok jól színészkedni.

- Akkor nem velem van a gond? – pillant fel rám Joonmyun bánatosan, mire rögtön, a kelleténél talán gyorsabban is válaszolok.

- Nem, nem, dehogyis! – csóválom a fejemet hevesen, mielőtt tévképzetekbe ringatja magát. Aigoo, hogyan hihetné Kim hihetetlenül rendes Joonmyun azt, hogy vele van a gond? – Csak nem vagyok jó a párkapcsolatokban, ennyi az egész – vallom be őszintén, nem takargatva semmit, és mégsem érzem azt, hogy kitárulkoznék előtte. Szerintem a történtek után megérdemli azt, hogy tudja, miért vagyok ilyen.

- Akkor miért… - kezdi kérdő hangsúllyal, azonban megáll a mondat elején, és néhány másodpercig csak szótlanul, fürkésző tekintettel pislog rám – Nem, semmi – legyint fejcsóválva, mintha nem akarna feltenni nekem egy kérdést, mert nem tudja, hogy megsértene –e vele vagy sem, úgyhogy inkább rákérdezek:

- Akkor miért jelentkeztem a műsorba? – teszem fel az egyetlen olyan logikus kérdést, amit ebben a szituációban szerintem feltenne nekem, és nem is marad el a fiú beleegyező bólintása.

Sejtettem, hogy erre a témára egyszer ki fogunk térni, és egy részem szégyenkezik azért, hogy tényleg csak a műsorom miatt csinálom ezt az egészet. Ha nem egy Joonmyun-féle srác lenne a férjjelöltem, még az is lehet, hogy nem bánnám, hogy ilyen szándékokkal vágtam neki a műsornak, de így egy kicsit rosszul érzem magam. A nagyobb részem viszont azt kántálja, hogy mondjam el neki a színtiszta igazat, mert ilyen módon legalább a műsor elején tisztázhatjuk, ki miért is van itt.

- A műsorom miatt vállaltam el a We Got Married forgatásokat. Sunbae azt mondta, hogy nem veszíthetek azzal semmit, hogyha többen megismernek, és megtudják, hogy ki vagyok, úgyhogy végül belementem – vallom be az idolnak a lehető legőszintébben, ám először nem is tudok semmilyen reakciót leolvasni az arcáról. Egy kicsit talán csalódottnak tűnik, mert lebiggyeszti az ajkait, de nem lepődik meg, vagy akad ki az egészen, egyszerűen csak nem mond semmit. Ám a hallgatása is őrjítő tud lenni.

- És te miért jelentkeztél a műsorba? Simán tölthetnéd a valóságshow-kban töltött idődet mással is, nem? – érdeklődöm felvont szemöldökkel, mellkasom előtt karba font kézzel, és jogosnak tartom a kíváncsiskodásomat, ha már egyszer elárultam neki, én miért írtam alá a szerződést.

Joonmyun is számíthat a kérdésemre, ugyanis csak halvány mosollyal megcsóválja a fejét, majd úgy válaszol:

- Meg van szabva az az idő is, hogy külön-külön mennyit kell hirdetnünk a bandát. Nemrég fejeztük be az EXO Next Door forgatásait, és most megint promotálnunk kell, így Chanyeol majd a dzsungelbe megy, Kyungsoo és Xiumin drámákhoz forgatnak, Jongdae és Baekhyun már a musicaljeikre készülnek, Jongin és Sehun pedig elvállalják a rádióműsorokban való szereplést. Tao és Yixing pedig főleg Kínában népszerűsítik a bandát, én pedig választhattam, hogy a We Got Marriedet szeretném forgatni vagy a Roommate-ben szeretnék szerepelni. Én pedig emellett döntöttem – magyarázza nekem türelmesen és részletesen, ám a sok név és információ mellett kicsit nehezen tudom követni őt, de annyi biztos, hogy ez a földi halandó szintemnek megint újdonság. Pff, ki hitte volna, hogy még az ilyen műsorokban való szerepléseket is rájuk kényszerítik? Ehhez képest az én kezeim nem is voltak megkötve a szerződés aláírásánál, mert volt beleszólásom a dologba, a fiúnak pedig csak annyi, hogy két valóságshow közül éppen melyikbe akar menni.

– És leginkább azért vállaltam el a We Got Marriedet, mert nem nagyon van időm fenntartani egy kapcsolatot az EXO mellett, így lehet, hogy soha nem is fogok megházasodni, és megtapasztalni, milyen a házas élet. Ebben a műsorban viszont legalább megtehetem, és ez bármenyire is furcsán hangzik, de nekem sokat jelent - teszi hozzá hevesen bólogatva, és olyan komolyan beszél, hogy már szinte megijedek tőle. Attól is, hogy mekkora súlya van a szavainak, hiszen tényleg nem hittem volna, hogy neki ennyit jelent ez a műsor. Míg én csak népszerűsíteni akarom magam vele, addig ő – lehet, hogy életében egyetlen egyszer -, de legalább megtudhatja, hogy milyen a házas élet. Én már nem meredek reménykedni se a szerelemben, se egy boldog házasságban, se vidáman totyogó gyerekekben és összetartó családban, ő azonban úgy tűnik, hogy reménykedni szeretne, de a karrierje miatt nem mer. Ennél különbözőbbek nem is lehetnénk.

- Szóval szeretnék a lehető legjobb férjed lenni, úgyhogy, ha bármikor rosszul érzed magad miattam, csak szólj! – ajánlja fel halvány mosollyal a fiú, mire megremegnek a lábaim.

Nem tudom, meddig leszek képes ellenállni a meleg ölelésként ható szavainak, a cselekedetei mögött rejlő végtelen figyelmességnek és az átható pillantásának, mellyel úgy érzem, hogy a szívemig el tud látni. De már egyre közelebb és közelebb kerülünk ahhoz a pillanathoz, amikor úgy érzem, hogy már nem leszek képes ellenállni. És ez nem jó. Nagyon nem.

❤   ❤   ❤

Drága Olvasók!

Azért ebben a fejezetben nem mondhatjátok, hogy Jiyoung nem próbált meg felengedni egy kicsit. ;) Ilyen és ehhez hasonló kis lépések már nagynak számítanak az esetében, ám azt garantálhatom, hogy szép lassan kezdi leereszteni a maga köré épített falakat, és közelebb engedni magához Joonmyunt. Addig is természetesen felfedezik Jejut is, kapnak még feladatokat, és lesznek beszélgetések kamerások nélkül is. Most indul csak be igazán a történet! ^^

Remélem, hogy továbbra is annyira szeretitek ezt a párost, mint ahogy eddig, és akkor találkozunk jövő héten! ;)

Vigyázzatok magatokra! <3

Szeretettel,

Yoonah