'We Got Married' #1

1

The moment I saw you, except you, everything get in slow motion

<What is love?>

Kész bolondokházában érzem magam, mióta kiderült, hogy a We Got Married adásaiban fogok szerepelni. Nem, mint műsorvezető, hanem, mint feleségjelölt. Olyan emberek hívnak fel, és olyanok állnak meg velem beszélgetni az SBS székházában, akikről azt sem tudom, hogy kicsodák. Azt azonban be kell látnom, ők még talán elviselhetőek az anyukámhoz képest, aki olyan, mintha teljesen kifordult volna magából a hír hallatán. Jó, talán azért ennyire nem drámai a helyzet, de igenis kikészít azzal, ahogyan fogad a szokásos havi vasárnapi vacsorán.

- Úgy örülök, hogy végre ilyen műsorban is szerepelsz. Az én lányom, aki mindig is balszerencsés volt a szerelemben, végre beadta a derekát, hogy újra esélyt adjon a férfiaknak! – ábrándozik lelkesen Omma, és tekintete a távolba mered, miközben bizakodó mosolyát nem lehet letörölni az arcáról.

Legszívesebben a kezeim közé temetném az arcomat, hallva, mennyire félreismer engem, és mennyire fogalma sincsen arról, hogy miért is vállaltam el, hogy egy ilyen műsorban fogok szerepelni. Másrészt pedig dühös vagyok rá, amiért képes a szememre vetni, hogy milyen szerencsétlen vagyok, ha kapcsolatokról van szó, pedig pontosan tudja, hogy én magam is tökéletes tisztában vagyok ezzel. Ezért nem szeretem ezeket a családi vacsorákat, amiket igazából nem is lehetne családi vacsorának hívni, hiszen apám természetesen nem jött el, a két húgom közül pedig egyikük sem ért rá. Jihye csak karácsonykor látogat meg minket, vagy éppen, amikor van kedve hazautazni Japánból, így őt senki sem okolhatja ezért. Jisu pedig éppen egy lánybúcsún mulatja az időt, úgyhogy ő sem ért rá.

- Omma, ez azért túlzás! – próbálom leállítani boldog szülőmet, akit ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy izgatottabbá tett a hír, mint engem. Én ugyanis inkább feszélyezve és kellemetlenül érzem magam, mióta aláírtam a szerződést, mintsem hogy izgatottan várjam a forgatást.

- Csak örülök neked, kicsim – fagy le a mosoly anyám arcáról, és hirtelen vonásai is megkomolyodnak. Annak ellenére, hogy tudom, hogy csak a jóindulat szól belőle, már kezdem túlságosan kellemetlennek érezni ezt a beszélgetést – Ki tudja? Hátha olyan fiatalemberrel sikerül összehozniuk, akit tényleg megkedvelsz, és boldogok lehettek együtt! – kezd el újra álmodozni, de nem hagyom, hogy most jobban beleélje magát, szigorúan összepréselem az ajkaimat, és nem törődve hűvös hangszínemmel, megjegyzem:

- Az kizárt, Omma! Benne van a szerződésben, hogy nem szerethetünk egymásba, míg a forgatás tart – oktatom ki hevesen, és kezdem egyre kényelmetlenebbül érezni magamat. Nem elég, hogy a munkahelyemen mindenki ezzel traktál, még otthon is erről kellett faggatniuk! Még jó, hogy csak erről a vacsoráról van szó, és ezt is csak havonta egyszer kell megejtenem, hétköznap pedig nem kötelező az anyámat hallgatnom. Általában szeretek vele beszélgetni, hiszen jó anya, de most nincs hangulatom hozzá, hogy vele legyek, és hallgassam a szemrehányásait a balul sült kapcsolataimról.

- Ó! – tátja el a száját meglepetten, mintha nem tudná, hogy a média ilyen – Pedig mindig olyan aranyosak szoktak lenni azok a párok, akik a műsorban vannak. Néhánynál biztosra is vettem, hogy tényleg megkedvelték egymást – fűzi hozzá elszontyolodva, és lebiggyeszti ajkait, mintha nem kapta volna meg a cukrot, amivel az orra előtt szórakoztam.

Fáradtan felsóhajtok, majd álmos szemeimet megdörgölöm a kezeimmel. Eleget kaptam én már a héten a sok reményteli üzenetből és jókívánságból, és nincs szükségem rá, hogy még vasárnap este is ezzel foglalkozzak.

- Hagyjuk, Omma! Inkább együnk – jelentem ki torokköszörülve, mert nem akarok hozzá durva lenni, csak egyszerűen nem tetszik a reakciója. Tudom, hogy már várja tőlem az unokákat, tekintve, hogy én vagyok a legidősebb gyereke, és ennek ellenére két éve még csak fiút se hozok haza, mégsem akarom teljesíteni a kívánságát. Egyrészt, fontosabb a munkám, mint a randizás, és még 24 évesen úgy gondolom, hogy nincs itt az ideje a babázásnak. Másrészt, nem nekem való a szerelem, és ezt már a mögöttem lévő éveim is bebizonyították.

A vacsora ezután csendben telik: anya csak rákérdez, hogy milyen az étel, amit főzött, és min dolgozok mostanában, én pedig válaszolok neki, azonban nem kérdezek tőle semmit. Már érzem, ahogy lassan lecsukódnak a szemeim, és ezen felül nem is vagyok abban a hangulatban, hogy másokkal beszélgessek. Azóta érzem így magam, mióta anyám megjegyezte, hogy nincsen szerencsém a szerelemben, és én nem tudom kiverni a fejemből ezt a mondatot. Igen, tisztában vagyok ezzel, és akkor? Az én bűnöm lenne az, hogy elhagytak, megcsaltak, átvertek, hazudtak nekem, vagy éppen ágyba akartak vinni a második randi után? Csak haza akarok menni, és egy hosszú alvással kicsit kiheverni azt a cirkuszt, ami mostanában körülvesz, így a vacsorát megköszönve a lakásom felé veszem az irányt.

Bizakodom benne, hogyha lehunyom a szemem, és másnap reggel felkelek, akkor rájövök, hogy ez csak egy rossz álom volt. Tudom, hogy én írtam alá a szerződést, ám túl csökönyös és tisztesség vagyok ahhoz, hogy visszahátráljak, amikor már a másik fél is aláírta azt. Mellesleg, utálom, ha azt hiszik az emberek, hogy van valami, ami képes eltántorítani, úgyhogy nem fordulhatok vissza. Pedig már most elegem van az egészből.

Két hét múlva kedden kezdetét veszi a forgatás. Egy rövid, stúdióban való kifaggatás után, ahogyan határozottan és rezzenéstelen arccal sétálok a kijelölt étterem felé, rossz előérzetem támad. Persze, miért ne támadna rossz előérzetem, amikor a vörös borítékban, amiben az első feladatot kaptam, ez az utasítás állt:

Kedves Park Ji Young-ssi!

Itt az ideje, hogy találkozzon a férjével, és megismerje őt egy meghitt ebéd keretein belül. Reméljük, jól fogja érezni magát, és nem fog eltántorodni semmilyen feladattól, amit esetleg a helyszínen kap. A cím: 3F 31-4 Nogosan-dong, Mapo-gu, Szöul, 121-806

Remek! Feladat, amit esetleg a helyszínen kapok? Mondhatom, már alig várom!

Persze, nem mutathatom ki az érzéseimet, hiszen a kamera már azóta veszi minden mozdulatomat, hogy az autómmal leparkoltam az utcában, és keresni kezdtem a helyszínt a levélben megadott cím alapján. Nem nagyon ismerem ezt a környéket, hiszen általában magamnak főzök, és csak ritkán eszek a városban, ám egy csendes, kertvárosi résznek tűnik, és már előre sajnálom azokat a nyugodt lelkiismeretű vendégeket, akiket ezzel a nagy felhajtással megzavarok. Igazából engem csak két kamerás és egy producer kísér, azonban biztos vagyok benne, hogyha a másik személy már ideért, vele is lesz még néhány stábtag.

- Ez az? – állok meg felvonva a szemöldökömet egy étterem előtt, mire a producer csak mosolyogva bólint mellettem. Már éppen nyugodt szívvel sétálnék a bejárati ajtó felé, amikor észreveszem a feliratot, ami az étterem tetején díszeleg: „Szerelmesek konyhája”. Rögtön kiszaladna a számon egy felháborodott „aigoo”, ám inkább visszafogom magam, és továbbra is határozottan próbálok besétálni az étterembe.

A kamerások követnek, én pedig még a maradék reményemet is elvesztem azzal kapcsolatban, hogy túl fogom élni ezt a műsort. Először is: az étterem tényleg úgy néz ki, mintha a szerelmesek paradicsoma lenne. Lila és piros terítők, illetve különböző színű rózsaszirmok borítják az asztalokat, amiken még megnyújtatlan gyertyák és színes virágcsokrok díszelegnek. A vörös falakat romantikus drámákba illő képek díszítik különböző párokkal, akik egymásra mosolyognak, egy tányérból esznek, az eső elől menekülnek, vagy éppen egymás mellett kávézgatnak. Az ablakokat és a még szabad falfelületek eltérő nagyságú és színű szívek díszítik, a hangszórókból pedig éppen valami szerelmes dal szól.

Másodszor: a belső térben nincsen senki más, csak egyetlen srác, aki az étterem másik végében ül, körülötte ott a két kamerás és még egy stábtag, illetve egy pincérnő, aki készségesen odasétál hozzám. Remek, még véletlenül se legyen senki más körülöttünk, nehogy kényelmes legyen a helyzet!

- Annyeonghaseyo! Az úr már várja – invitál beljebb egy meghajlás után a hölgy, mire én is viszonzom az üdvözlését. Segítőkészen rám mosolyog, elveszi a kabátomat, majd az asztal felé mutat, ahol valószínűleg a kijelölt partnerem ül, tekintve, hogy már vártak. A másik azonban úgy tűnik, nem hallotta az érkezésemet, hiszen nem mutat semmi különösebb jelet azt illetően, hogy észrevett volna, bár tekintve, hogy jó száz méterrel a bejárattól, az ablakhoz legközelebb eső asztalnál vár, méghozzá nekem háttal, nem is csodálkozom ezen.

Kicsit zavarban érzem magam, de remélem, hogy nem túlságosan látszik a reakcióm, ugyanis nem hittem volna, hogy ki fogják nekünk bérelni a helyet, és csak mi leszünk itt, de hát mit vár az ember egy ilyen műsortól? Minél kellemetlenebb a helyzet kettőnk számára, annál izgalmasabb a nézőknek!

Be kell valljam, ahogy a magassarkú csizmámban elkezdek odatipegni az ablak melletti asztalhoz, nem tudom elnyomni szívverésem felgyorsult ütemét. Nem tudom, mi üt belém, mégis egy kicsi izgatottság jár át, és félek, hogy ez meg is mutatkozik rajtam, úgyhogy inkább lassan, kimérten sétálok az asztalhoz, nehogy még véletlenül is megbotoljak út közben, mert már csak az kellene nekem a mai napra.

Éppen már csak öt méter választ el attól, hogy odaérjek az asztalhoz, amikor a másik hirtelen megmozdul, és mielőtt még hátranézne, feláll, és csak utána néz szembe velem. Automatikusan megállok, és szívverésem ezzel párhuzamosan szintén kihagy egy ütemet. Úgy érzem, lelassul a körülöttem lévő világ, és csak ezt a hangos dörömbölést hallom a testemből, és csak a fiú őszinte mosolyát látom magam előtt, semmi mást. Pontosan tudom, ki áll előttem.

- Aigoo! Én ismerlek! – csúszik ki a számon rögtön tegezve, még mielőtt bármi más ésszerűbb mondatot is ki tudnék nyögni, és magam sem tudom, mi ez a kislányos reakció. Olyan, de olyan szívesen fejbe csapnám magam ezután az illetlen és lelkes mondat után, mert ez nem én vagyok. Már rosszul kezdődik ez a műsor.

- Annyeong! Akkor tegezhetlek, ugye? – kérdezi vidám mosollyal Suho, vagy eredeti nevén Joonmyun, az EXO vezetője, aki mintha semmit sem változott azóta, hogy tavaly, az Overdose comebackjük idején szerepelt a műsoromban. Mindig is jóképű és edzett volt, de az idolokról mindig el lehet ezt mondani, úgyhogy ez nem újdonság. Folyamatosan mosolygásra álló gesztenyebarna szemei most is vidáman csillognak, hasonló színű haja pedig eltakarja homlokát. Bár egy pillanatig furcsállom a hajszínét, hiszen én még abban az időszakában találkoztam vele, amikor hihetetlenül szőke haja volt, ez természetesebben áll neki, és egy fokkal jóképűbbé is teszi őt. Elegánsnak, mégis lazának tűnik, ahogy kék farmeringjének két ujját felhajtotta, és ehhez egy fekete farmernadrágot és egy bakancsot vett fel. Még úgy is, hogy én magassarkú csizmában állok, legalább fél fejjel magasabb nálam, ezért kicsit rosszul is érzem magam. Utálom, hogy ilyen alacsony vagyok!

- Persze – nyögöm ki legyintve, ugyanis kedvességével inkább kiment ebből a kellemetlen szituációból, amit kreáltam magamnak, minthogy udvariatlannak tartanám – Már úgyis találkoztunk – jegyzem meg zavart mosollyal, hiszen a műsoromban általában tegezem a vendégeket, főleg az olyan korosztályt, mint amilyenek az EXO tagjai.

- Igen, már találkoztunk. Örülök, hogy újra látlak, Jiyoung! – hajol meg előttem szinte 90 fokban tisztelete jeleként, és én is hajolgatni kezdek. Csodálom, hogy emlékszik a nevemre, pedig már elég rég volt a közös adásunk ahhoz, hogy megjegyezze azt, és nem is hiszem, hogy minden műsorvezető nevét feljegyzi. Mégis jó érzéssel tölt el, és remélem, hogy nem pirulok el ennél a gesztusnál.

- Honnan tudod a nevemet? – kérdezem rögtön, hiszen nem szeretem magamba tartogatni az ilyen kérdéseket. Joonmyun azonban nem lepődik meg ezen, csak még szélesebben elmosolyodik.

- A lemezcégemtől ma reggel kaptam meg a hírt, hogy te leszel a feleségem – válaszolja készségesen, és nekem arra sincs időm, hogy egyik megdöbbenésből a másikba essek.

Először is: tudta, hogy én leszek? Ez nem fair! Nekem fogalmam sem volt, hogy ki lesz a partnerem, és mi lett volna, ha nem tudom, ki az, mert új, és amúgy sem tudom megjegyezni minden idolnak a nevét minden egyes bandából! Másodszor: azt mondta, hogy a feleségem? Ácsi, azért ennyire ne szaladjunk előre! Tudom én, hogy nekem is a férjemnek kéne hívnom, mint a műsorban általában minden feleségjelöltnek, de én nem vagyok erre kész. És nem is akarom kimondani, amíg egyáltalán nem is ismerem őt.

- Öhm… tényleg? Az jó! – nyögöm ki kelletlenül, és leplezni próbálom dühömet, miközben a felszínen csak hamiskásan mosolygok Joonmyunra, aki viszont szélesen vigyorog rám. Komolyan, olyan, mintha a szemei is mosolyognának közben, és úgy néz rám, mintha én valami hihetetlen teremtés lennék. Minden lányra így néz? Nem csodálom, hogy ennyi rajongójuk van!

- Csinos vagy ma – szólal meg a fiú még mindig ugyanolyan tekintettel, mire nekem felszalad a szemöldököm. Nem szoktam én bókokat kapni, így nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogyan kell az ilyeneket normálisan lereagálni. Nem is csoda, hogy automatikusan ellenkezni próbálok, miközben végigpillantok magamon. Egy egyszerű, fehér, mintás blúzt vettem fel, amit egy fekete nadrággal kombináltam, és ehhez vettem fel egy fekete magassarkú csizmát. Nem nevezném csinosnak, egyszerűen csak kényelmes és elég határozott összeállítás, úgyhogy nem értem, mit tart benne szépnek.

Mégis érzem, ahogy elpirulok, úgyhogy inkább megköszörülöm a torkomat, és az asztal felé intek.

- Leülhetek, ugye? – nézek kérdőn a fiúra, de már elindulok, mielőtt válaszolna valamit, azonban olyan gyors, hogy időben odaér mellém, és kihúzza nekem a széket, mielőtt még önkényesen rá tudnék ülni. Meglepődöm, és ugyanakkor zavarban érzem magam, mert olyan, mintha tényleg próbálná megkedveltetni magát velem. Nem, nem, ő egyszerűen csak ilyen úriember, legalábbis nekem ez a magyarázat jobban tetszik.

- Ezt neked hoztam – vesz elő egy csokor vörösrózsát a háta mögül, és felém nyújtja. Hirtelen nem is tudok, mit mondani, érzem, hogy az eddig kitervelt hűvös mondatok a torkomra fagynak, és nincs szívem semmi rosszat mondani neki. Azt hittem, könnyű lesz ellenállnom neki, fenntartani az egyedülálló, magabiztos lány képét, akit nem tudnak levenni a lábáról az ilyen cselekedetek, mégis melengető érzés tölti el a szívemet.

- Köszönöm szépen, de igazán nem kellett volna – hajolok automatikusan előbbre, hogy megköszönjem neki az ajándékot, és el is szégyellem magam, hiszen én nem készültem semmivel. Mondjuk, nem is vagyok jó ebben, hiszen két éve tényleg nem is voltam igazi randin, úgyhogy fogalmam sincsen, ilyenkor mit illik hozni, vagy éppen hogyan illik öltözni, viselkedni.

Furcsa és szokatlan érzés tehát itt ülni, most már a szintén helyet foglaló Joonmyunnal szemben, aki továbbra is türelmesen és kedvesen mosolyog rám.

- Egy lánynak mindig illik ajándékot hozni, ha randiról van szó – vonja meg a vállát lazán, és úgy néz ki, mint, aki nagyon jártas ebben a témában. Nem is tudok magamban tartani egy kicsit illetlen, de rejtetten kíváncsi megjegyzést.

- Biztos sok randin voltál.

- Nem igazán – nevet fel Joonmyun jókedvűen, és tényleg nem úgy tűnik, mint aki hazudna, hiszen a mondatom után rögtön, különösebb szemrebbenés nélkül válaszol – Nem jut időm a randizásra, úgyhogy már jó ideje volt, hogy elhívtam egyre valakit – fűzi hozzá elgondolkozva, majd újra rám pillant, és újra megjelenik az a tipikus mosoly az arcán, amely azt mutatja, hogy ő tényleg jól érzi magát. Legalább kettőnk közül ő biztos nincs belekavarodva az érzelmei hálójába.

– És te? Mennyire zavar, hogy randink van? – tudakolja kíváncsian felvonva a szemöldökét, és érzem a kérdésben, hogy inkább így fogalmazta meg, mintsem, hogy rákérdezzen, hány randin voltam életemben. Mégis nehezemre esik a kérdés, hiszen nem szeretek a kapcsolataimról beszélni, és arról sem, hogy mennyire szerencsétlen vagyok, ha ilyenről van szó. Az pedig, hogy erről még az első találkozásunkkor beszélgessünk, nekem kissé gyorsnak tűnik.

- Eléggé – felelem szemrebbenés nélkül, és látom, ahogy egy pillanatra átfut valami az arcán, azután azonban vidáman felnevet, majd kedvesen megszólal:

- Akkor megteszek mindent, hogy ne érezd magad így. Kemény fogok dolgozni, Jiyoung! – szorítja ökölbe a kezét, és a levegőbe emeli, mintha valami csatába készülne, és azért lelkesedne ennyire. Nem is gondolkozok el azon, mit teszek, csak azon kapom magam, hogy elmosolyodom, és ez meglehetősen zavar. A szívem bár nem ver olyan hevesen, mint eddig, a szám kiszárad, és érzem, hogy megfejhetetlen érzések kerítenek hatalmukba.

Egy másodpercig hagyom, hogy tartson ez a pillanat, majd inkább megköszörülöm a torkomat, és felsóhajtok. Nem tudom, mit mondhatnék a fiúnak, ő pedig csak kíváncsian vizslat, így hálás vagyok, amiért megjelenik a pincérnő, és lerak elénk egy-egy étlapot.

- Üdvözlöm Önöket a „Szerelmesek konyháján”! – hajol meg először felém, majd utána Joonmyun felé - Remélem, jól fogják magukat érezni itt, és szeretném figyelmükbe ajánlani páros menüinket, illetve minden étel és ital árából annyi százalék kedvezményt kapnak, ahány éve együtt vannak! Kérem, használják ki az idejüket, és jelezzenek, ha készen vannak! – mosolyog a lehető legszélesebben ránk, majd miután mindketten bólintunk, vidáman meghajol, és visszasétál a pulthoz, ami nagyjából félúton húzódik a bejárati ajtó és az asztalunk között.

- Nem hiszem, hogy sok százalék kedvezményt fogunk kapni, de válassz, amit csak szeretnél! – nevet fel a másik a pincérnő ajánlatát követően, majd rögtön hozzáteszi: - Én fizetek – jelenti ki Joonmyun határozottan és igazi úriember módjára, pedig én nem szeretném, ha azt hinné, arra szorulok, hogy ő fizessen.

- Semmi gond. A felét vállalom én is.

- Dehogyis! Én vagyok a férfi, te pedig a feleségem, úgyhogy még szép, hogy én fizetek! Ha nem szeretnéd, hogy szomorú legyek, mert te akarod fizetni a saját részed, akkor hagyd csak rám! – ellenkezik rögtön hevesen, majd szinte kiskutyaszemekkel néz rám, úgyhogy nincsen kedvem letörni a lelkesedését. Nem is tudnám, tekintve, hogy megint azt mondta, hogy én vagyok a felesége, de olyan természetesen és lazán, mintha legalább egy évtizede együtt lennénk, nem pedig csak ma ismertük volna meg egymást.

Az ebéd ezután számomra felváltva hol kellemetlenül, hol viszont egészen kellemesen telik. Joonmyun tényleg rendes ember, és nehéz neki bármi csúnyát vagy sértőt mondanom, mert egyszerűen, amikor ránézek, nincs szívem kimondani a bennem felötlött gondolatokat. Úgyhogy általában ennek az a vége, hogy inkább mindezt magamban tartom, és csak halványan mosolygok rá, vagy bólogatok. Ő viszont próbál kicsit kérdezgetni a munkám felől, és hálás is vagyok neki, hogy nem mer személyesebb témák felé evezni, így tényleg egészen fel tudok oldódni mellette. Kíváncsi, nyitott és udvarias személy, mindig tud mit mondani, és ő is szívesen mesél nekem a munkájáról. Miközben pedig beszél, a szemei mindig mosolyognak, és olyan törődő és boldog a tekintete, hogy tudom, nem hazudik nekem. Élvezi a munkáját, és élvezi azt is, hogy ő lehet a vezető, és vigyázhat a fiúkra, mint ahogyan az ő bátyja vigyázott rá mindig.

Gyorsan el is telik az ebéd, és azon kapom magam, hogy már befejezem a daeji bulgogimat, miközben a fiú a vezető szerepről mesél nekem. Be kell vallanom, azért annyira nem vészes az ebéd, és legtöbbször el is tudnám felejteni, hogy mindezt egy kamera veszi fel, ám vannak pillanatok, amikor nagyon is tudom, hogy vannak mások körülöttünk, és ennek megfelelően is szeretnék viselkedni. Így összességében kicsit furcsán viselkedem, hiszen hol a kamerának szánt énemet adom, hol pedig azt a feloldódott oldalamat, amit legszívesebben nem mutogatnék a közönségnek, Joonmyun azonban ezt is ki tudja hozni belőlem. Azt sem tudom, hálás legyek –e neki ezért, vagy sem.

- Á, érkezik egy borítékunk! – szólal meg lelkesen vigyorogva a fiú az ebéd végeztével, és tényleg, az egyik producer felénk nyújtja a következő vörös borítékot, amit a másik meghajolva át is vesz – Gyere, nyissuk ki közösen! – int közelebb magához barátságosan, úgyhogy a kezdeti meglepődésem után odasétálok mellé, és az asztal mellett ácsorgó fiú kezében lévő borítékra pillantok. Ő lassan kinyitja azt, kiveszi belőle a papírt, és hangosan olvasni kezdi.

- Park Jiyoung és Kim Joonmyun részére. Reméljük, jól érezték magukat az ebéd során, és kezdték megismerni egymást. Sok sikert kívánunk a házaséletükhöz, és reméljük, a következő feladat csak még jobban összehozza Önöket! A feladat az, hogy végezzék el az étterem egyedi „szerelmesek próbája” nevű játékát, és nézzék meg, hogy a rangsorban hol lesznek! Sok sikert! – áll a levélben, és mivel fogalmunk sincsen, milyen is lehet az a „szerelmesek próbája”, értetlenül összenézünk.

- Micsoda játék! Bármi legyen is, tuti, első helyen végzünk! – szólal meg Joonmyun már most büszke mosollyal, mire megcsóválom a fejemet. Nem tudom, ő hogyan tudja ilyen könnyedén és lazán kezelni ezt a helyzetet, de nekem egyáltalán nem tetszik ez a játék. Odaintem tehát magamhoz a pincérnőt, és megkérdezem, miről is szól ez a bizonyos „szerelmesek próbája”.

- Ó, szerintem Önök is ismerik! – legyint rögtön, és csalafinta mosoly ül ki az arcára – Ha annyit mondok, hogy ez igazából egy pepero kiss-t jelent, akkor ez többet mond Önöknek, igaz? – vonja fel a szemöldökét kíváncsian, nekem pedig a játék nevének hallatára görcsbe rándul a gyomrom – Ez egy játék, de ugyanakkor próba is a szerelmeseknek. A friss pároknak inkább furcsa, hogy ne érjenek össze az ajkaik, míg a veterán házasoknak pedig nehéz, mert ők nem csókolhatják meg egymást. A vendégeinkkel mindig megcsináljuk ezt a játékot, és ott látható a rangsor! – mutat egy táblára, amely a pult alatt díszeleg, és tényleg, a nevek mellett centiméterek is vannak. Ám engem nem is ez izgat a legjobban, hanem az, hogy ez mit is jelent.

Egy pepero kiss-ben lesz részem, méghozzá Joon Myunnal, és bármennyire is tudom, hogy nem lehet ebből csók, még a játék szabályai szerint sem, félek. Nagyon félek.

❤   ❤   ❤

Drága Olvasók!

Nagyon szépen köszönöm a feliratkozásokat, a lelkes kommenteket, illetve azt, hogy nyomon követitek a blogot! Sokat jelent, hogy ennyi embert érdekel a történetem! <3

Mit szóltok az első fejezethez? Ilyen első találkozásra számítottak? Jiyoung viselkedéséről mit gondoltok? És ki várja már a pepero kiss-t? :D Annyit garantálhatok, hogy a következő sem lesz kevésbé izgalmas fejezet. :)

Jövő héten találkozunk, s mivel az már karácsony után lesz, hadd kívánjak mindenkinek békés, boldog karácsonyt és kellemes ünnepeket! Remélem, hogy sok-sok olyan ajándék lesz a fa alatt, amit szeretnétek kapni! Egyetek jókat, töltsetek sok időt a szeretteitekkel, pihenjetek, és legyetek boldogok, érezzétek jól magatokat! <3

Szeretettel,

Yoonah