'We Got Married' #2

2

My lips almost touch yours

<XOXO>

Hirtelen köpni-nyelni nem tudok. Azt sem tudom, ez a valóság vagy egy álom. Egy nagyon, de nagyon rossz rémálom.

- Egy pepero kiss? – hűlök el a játék hallatán, hiszen minden másra gondoltam a párkapcsolati kvízektől kezdve a Twisterig, csak erre nem. Valószínűleg azért, mert nem akartam erre gondolni, de nagyon nem. Ha választanom kéne, hogy melyik játékot utálom legjobban, hezitálás nélkül ezt mondanám. Konkrétan semmi értelme nincsen, hiszen minek akarnál egy csokis édességbe úgy beleharapni, hogy közben az a célod, hogy minél közelebb kerülj a másik ajkaihoz? Életemben nem játszottam még ilyet, pontosan ebből az okból kifolyólag, és nem a We Got Married során akartam kipróbálni.

- Igen, egy pepero kiss – bólint kedvesen és türelmesen a pincérnő, majd gyorsan vissza is tipeg a pulthoz, és hoz nekünk egy pepero pálcikát. Bár teli van a hasam a finom ebéd elfogyasztása után, érzem, ahogyan felfordul a gyomrom, és úgy nézek az édességre, mintha a világ legundorítóbb bogara lenne.

- Ó, úgy látom, nem nagyon kedveled ezt a játékot – szólal meg végre Joonmyun is, aki nem tűnik meglepettnek vagy lesokkoltnak a feladatunk hallatán, ám rám pillantva aggodalom fut át az arcán.

- Nagyon nem – csóválom a fejemet hevesen, és annak ellenére, hogy tudom, hogy kamerák veszik minden mozdulatomat, nem tudok elrejteni egy rosszalló grimaszt.

- Nem bántalak, hidd el! – emeli fel a kezeit védekezően a másik, majd törődéssel teli melegbarna szempárját rám szegezi – De ha szeretnéd, megkérem a pincérnőt, hogy forduljon hátra, és én addig beleharapok egy jó nagyot, és azt fogjuk felszámolni végeredményként. Nem kell tudnia, hogy nem csináltál semmit – suttogja a fülembe, hogy a pincérnő ne hallja, azonban meleg lehelete kelletlenül ér, úgyhogy hátrálok egy lépést, és bármennyire is értékelem az ajánlatát, megcsóválom a fejemet. Tudom, hogy csak azt akarja, hogy ne érezzem kellemetlenül magamat, azonban már így is, úgy is elvállaltam ezt a műsort, úgyhogy bármennyire is utálom a kialakult helyzetet, nem játszhatom tovább a sértődött és durcis kislányt.

- Nem kell. Megcsinálom – határozom el magam elszántan, ám, ahogyan a pincérnő felénk nyújtja a pepero pálcikát, már minden bátorságom az inamba száll. Azt sem tudom eldönteni, hogy a büszkeségemet mentsem, vagy inkább magamat mentsem ebből a mindenképpen furcsa szituációból. Végül győz a büszkeségem, úgyhogy inkább felszegett állal bólintok.

- Biztos? – kérdez rá tágra nyílt szemekkel Joonmyun – Ha nem szeretnéd, tényleg nem kell megcsinálnunk – biztosít jószándéka felől, és tényleg tudom, hogy komolyan gondolja a szavait. Mégsem akarok meginogni: ha egyszer már elhatároztam magam, csináljuk, és legyünk túl rajta! Végül is, majd legfeljebb becsukom a szemem, és nem nézek a fiúra, miközben ajkaink túlságosan is közelítenek egymáshoz. Csók pedig nem lehet belőle, legalább is én biztosan el fogok húzódni, ha már a veszélyzónában érzem magam, úgyhogy erről ennyit. Csak ne mozgolódna ennyire élénken és furcsán a gyomrom, és ne száradna ki a szám!

- Igen, biztos – bólintok rá másodszor is, és elveszem a nőtől a pálcikát, majd rájövök, hogy fogalmam sincsen, hogyan kell ennek a játéknak nekikezdeni, úgyhogy inkább Joonmyun felé nyújtom azt.

Ő egy másodpercig még gyanakodva figyeli a vonásaimat, majd tekintve, hogy fenntartom a farkasszemezést, végül beadja a derekát, a fogai közé szorítja az édességet, majd bólint egyet. Nem akarom kimutatni a kamerának az ideges énemet, azonban érzem, hogy izzad a kezem, és az utolsó másodpercben lépek vissza attól, hogy kezeimet beletöröljem a nadrágomba, és így a stábtagok is megtudják, milyen zavarban vagyok.

Jó, rendben, gyorsan túl leszel rajta, Jiyoung, és utána minden megy tovább, mint előtte! Ilyen és ehhez hasonló mondatokat próbálok mantrázni, miközben közelebb hajolok a pálcikához, és én is a fogaim közé szorítom azt, majd lassan enni kezdek. Hol kinyitom, hol becsukom a szememet, miközben egyre jobban rágom a pálcikát, és így egyre közelebb érek Joonmyun ajkaihoz. Olyan közel vagyok már hozzá, hogy látom szemszínének minden árnyalatát, látom a homlokán lévő anyajegyeket, az ajkai körül bujdosó ráncokat és dupla szemhéjának vonalát is. Szinte érzem, ahogy ki- és befújja a levegőt, és már tényleg nagyon, de nagyon közel vagyok hozzá. A kezeimet ökölbe szorítom, a gyomrom remeg, a szememet azonban nem tudom becsukni, mert nem akarom, hogy tovább menjünk, mint kéne. Úgyhogy, amikor már a veszélyzónában érzem magam, és a szívem majd’ kiugrik a helyéről, harapok egy utolsót a pálcikából, és visszahúzódom.

Zavartan rágcsálni kezdem a bekapott édességet, és szinte félve pillantok fel a partneremre. Tartok a reakciójától, ugyanis nem tudom, mennyi látszódott abból, ami lejátszódott bennem, azonban bármire is számítottam, csalódnom kell. A fiú csak vigyorogva kiveszi a szájából a megmaradt pepero darabot, és kezében szorongatva azt, éljenezni kezd.

- Á, biztos elsők leszünk, ez nem is kérdés! – legyint felém lazán és lelkesen, nekem azonban még mindig csak egy hamiskás mosolyra futja. Még mindig nem tudom elfelejteni, milyen közel voltunk egymáshoz, és, hogy milyen közel voltak az ajkaink is. Soha, de soha többé nem csinálom meg ezt még egyszer, az biztos!

- Remélem is – nyögöm ki kicsit ironikusan, és összefonom a kezeimet a mellkasom előtt. Utálom, hogy nem tudok uralkodni az érzéseimen, és nem tudom kontrollálni a testemet sem, ami még mindig nem tudja túltenni magát az előbbi eseten. Alig ismerjük egymást Joonmyunnal, és fizikailag máris ilyen közel kerültünk egymáshoz! Még mindig beleremegek, amikor arra kell gondolnom, milyen közel voltam a fiú ajkaihoz, ugyanis be kell vallanom, hogy a szívem olyan hevesen vert, mint még soha. Csak imádkozom, hogy mindez ne látszódjon rajtam!

- Ügyes voltál, Jiyoung! Büszke vagyok rá, hogy megcsináltad! – dicsér meg apukásan a fiú, és mielőtt el tudnék húzódni tőle, beleborzol a frufrumba. Most tényleg olyan vezető típusnak tűnik, én pedig úgy érzem magam, mintha csak egy fiatalabb korú bandatársa lennék. Annyi különbséggel, hogy én nem szoktam ennyire hozzá az érintéséhez.

Nem is tudok mit mondani pillanatnyi érintése után, és örülök is, hogy megjelenik a pincérnő, aki leméri a megmaradt pepero pálcikánk hosszát, majd összeveti az eredményt a rangsoron lévőkkel.

Míg várunk az eredményre, érzem magamon Joonmyun pillantását, azonban nem akarok rápillantani, inkább a pincérnő válaszára várok, ami hamar meg is érkezik.

- Nem sokon múlt a második hely, de a harmadik helyre sikerült felküzdeniük magukat. Gratulálok, nyugodtan írják fel a nevüket az eredménytáblára! – int a pult alatt elhelyezett mágnestáblára, ahol ott díszelegnek az eredmények.

Úgy látom, előbbi lelkesedése után a fiú még most sem csalódott a harmadik helyünk miatt, ugyanis vidáman odasétál, leguggol, és elkezdi írni a nevemet. Olyan határozottan és lazán írja fel a neveinket a táblafilccel, mintha egész életében ezt gyakorolta volna, és a végére még egy szívecskét is rajzol. Én csak mellette állva, némán figyelem a jelenetet, hiszen látszik rajta, hogy ő élvezi ezt a műsort, és, hogy gondoskodhat általa valakiről, de nekem ez nem megy ilyen könnyen. Legalábbis még biztos nem.

Miután elintézzük ezt, kapunk egy-egy oklevelet is, és mivel dobogós helyen végzünk, ezért egy doboz peperót nyomnak a kezünkbe jutalom gyanánt, amit végül inkább lepasszolok Joonmyunnak, mondván, hogy ők talán a fiúkkal jobban hasznát fogják venni. Végül ő fizet, megköszönjük az ebédet, hajolgatunk még egy sort, majd megegyezünk, hogy sétálunk még egy kicsit a környéken, és végleg elhagyjuk az éttermet.

A srác kifelé menet felsegíti a kabátomat, és ezen újfent meglepődöm, hiszen nem is kértem rá, ő egyszerűen csak magától gondolt rá, és megtette. Nem mindennapi fiú ez a Kim Joonmyun, az biztos!

- Jól érezted magad? – tudakolja az említett mellém lépve, és felveszi velem a tempót. Hangja őszintén kíváncsiskodó, és tekintete is törődő, úgyhogy nincsen kedvem azt mondani, hogy még mindig furcsán érzem magam, ha a közelében vagyok, ezért inkább bólintok, és próbálok megejteni egy mosolyt is.

- Igen, jól éreztem magam. És köszönöm az ebédet is!

- Á, nincs mit! Meg kell szoknod, hogy én fizetek neked mindent, hiszen én vagyok a férj, nekem kell eltartanom a családot! – magyarázza széles mosollyal, és olyan lelki nyugalommal ejti ki a „férj” és „család” szavakat, mintha egészen életében erre a szerepre vágyott volna. Apám is igazán példát vehetne róla és a felfogásáról, ugyanis, ha tanulna tőle, akkor talán most nem tartanánk ott, ahol.

- Ennyire komolyan gondolod ezt a férj szerepet? – bukik ki belőlem meggondolatlanul, mielőtt megfordulna a fejemben, hogy ilyenről általában illő -e kérdezni, vagy sem, ő azonban nem úgy tűnik, mintha megsértődne a kérdésemen. Egyszerűen csak megvonja a vállát, miközben vonásai elkomolyodnak, majd egyenesen a szemeimbe nézve válaszol:

- Igen. Szeretnék felelősségteljes és törődő férj lenni, olyan, akire egy nő támaszkodhat. Olyan, akire támaszkodhatsz – javítja ki magát rögtön, majd halvány mosoly kezd játszadozni az ajkain, miközben csintalanul hozzáteszi: - De, ha rossz úton haladok, nyugodtan rám szólhatsz, és gatyába rázhatsz!

Nem tudom, hogy a felvetés, vagy a végtelenül szeretteljes, ugyanakkor tökéletesen gyermeki tekintete teszi ezt velem, de újra érzem, hogy elmosolyodok. Szavai megnyugtatóan és őszintén csengenek, úgyhogy úgy határozok, hogy én is lehetek vele őszinte.

- Nem hiszem, hogy arra szükség lesz – csúszik ki a számon automatikusan, de rögtön megbánom, amit mondok. Nem mintha nem érdemelné meg, hogy hallja, milyen rendes ember, de attól függetlenül nem szoktam így kitárulkozni, és megosztani az ilyen gondolataimat, főleg nem első találkozáskor.

- De tényleg, hívhatlak a feleségemnek? Nem zavar? – kérdezi Joonmyun reményteli tekintettel, és csillogó gesztenyebarna szempárral, melyben látom saját, apró tükörképemet. Pontosan úgy néz, mint egy kíváncsi kiskutya.

- Öhm… - hümmögök a számomra kicsit sokkoló kérdésén, hiszen nem hittem volna, hogy ennyire egyenesen rá fog kérdezni. Sőt, ha egyszer már elkezdett így hívni, azt gondoltam, nem fog rákérdezni, hogy zavar –e. Fogalmam sincsen, mit mondjak neki, hiszen igenis zavar, mégsem akarom letörni a kedvét. Viszont hazudni sem akarok neki – Igazából nekem kicsit furcsa, ha valaki a feleségének hív, főleg, ha így, egy műsorban, de, ha neked így kényelmesebb, nyugodtan hívhatsz így – ajánlom fel megvonva a vállaimat, hiszen nem az életünk múlik azon, hogy hogyan hívják egymást, és ezen felül úgy beszélünk erről, mintha bármi is lehetne köztünk. Pedig mindketten tudjuk, hogy az nem lehet.

- Ha zavar, nem hívlak így! – jelenti ki a fiú védekezően felemelve a kezeit, és értékelem, hogy ennyire jószívűen viselkedik. Nem csak saját magával törődik, tényleg fontosak neki az én érzéseim is, és látszik, hogy elhatározásához híven szeretne tényleg törődő férj lenni – Lehet Jiyoung-ah is, ha téged az kevésbé zavar! – ajánlja fel rögtön, és érdeklődve pillant felém.

- Ahogy gondolod – felelem nem túl lelkesen, hiszen igazából teljesen mindegy, hogyan hív, ugyanis, amíg nincsenek benne érzelmek, addig nem jelentenek semmit ezek a formaságok sem. Ha majd tényleg úgy gondolja, hogy a feleségének akar tekinteni engem, akkor lesz ez fontos. Addig viszont, ezek is csak üres szavak.

- És te? Hogyan szeretnél hívni engem? – kíváncsiskodik tovább Joonmyun, és látszik, hogy őt jobban izgatják ezek a kérdések, mint engem, ugyanis teljesen fellelkesül.

Nem tudom, mit gondolnak rólunk a mellettünk elsétáló hétköznapi emberek, de, ha házasoknak néznek is, akkor is inkább olyan párosnak, ahol a férj próbálja feldobni a feleségét, de nem túl sok sikerrel. Arról pedig ne is beszéljünk, a kamerások előtt milyen párosnak tűnhetünk. Nem hiszem, hogy én leszek az új kedvenc, ha ez majd megjelenik a tv-ben.

- Öhm… Joonmyun-sshi? – vonom fel a szemöldökömet a lehető legbizonytalanabbul, hiszen eddig meg sem fordult a fejemben ez a kérdés. Először is, túl kellett esnem azon a sokkon, hogy megismertem, és rájöttem, hogy nehéz lesz hárítanom őt, ha ilyen rendes ember. Utána jött a pepero kiss, majd a kabát felsegítés. Úgy érzem, szinte időm sem volt arra, hogy kiigazodjak az érzéseimen, nemhogy a gondolataim közt rendet tegyek.

- Á, ez azért kicsit túl tisztelettudó! – nevet fel Joonmyun vidáman, és nem úgy tűnik, mint akit zavarnak a gyengébb, de éppenséggel hűvös próbálkozásaim – Mégis csak a férjed vagyok! Nem lehetne inkább Joonmyun oppa? Vagy inkább yeobo? – próbálkozik a fejét vakargatva, miközben inkább másfelé pillant. Majd, mint egy kíváncsi kisfiú, elmosolyodik, és tágra nyílt szemekkel visszafordul felém.

Yeobo, mi? Még csak elsőnek találkoztunk, és máris hívjam a drágámnak? Azt azért végképp nem! Megcsinálom vele a pepero kisset, próbálok még viszonylag kedves is lenni, de hogy a drágámnak hívjam! Minek néz engem?

- Akkor inkább maradok a Joonmyun-sshinél – jegyzem meg elhúzva a számat, azonban gyorsan egy ártatlan mosolyt is próbálok az arcomra varázsolni, csakhogy mentsem magamat. Még mindig tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy vesz a kamera, és bizony, továbbra is fent kell tartanom egy normális nő képét, aki miatt érdemes megnézni a Melody Monday-t, úgyhogy mégsem áshatom el magam teljesen az ilyen megjegyzésekkel. De nem is tudok jól színészkedni, így nem megy könnyen nekem ez a tündéri feleségjelölt szerep sem.

- Jól van, jól van! Akkor majd hívsz oppának, ha úgy érzed, hogy eljött az ideje. Rendben? – kéri a beleegyezésemet most is, mint minden egyes alkalommal, és lassan már kezdem azt hinni, hogy azért ilyen rendes, mert kamerák veszik körül. Szinte lehetetlennek tűnik, hogy van olyan figyelmes srác ezen a világon, mint ő. Egyszerűen csak nem hiszek abban, hogy léteznek ilyen fiúk, úgyhogy kezdem elhinni, hogy csak a nézők kedvéért teszi, akik között ott vannak a rajongói, tehát azok a lányok, vagy éppen fiúk, akiknek semmiképpen nem akar csalódást okozni.

- Rendben – bólintok rá belegyezően, majd a kabátom zsebeibe rejtem már szinte jéghideg kezeimet.

A szokásos szöuli csípős február most sem hazudtolja meg magát, így a csizmákat és kabátokat még mindig viselnünk kell, és azt hiszem, még márciusban is ilyen kilátásaink lesznek. Nem zavar annyira, csak furcsa újra valakivel sétálni a hideg, barátságtalan szöuli utcákon, amikor ilyen idő van, és igazából senkinek nincs kedve kimozdulni a meleg szobából. Azt hiszem, utoljára tavaly volt, hogy így sétálgattam az egyik húgommal az utcán: beszélgetve, nem rohanva sehová, és nem is munka miatt. Nem vagyok az a tipikus ember, aki szereti az ilyen romantikus drámákba illő jeleneteket, de most megnyugtatóan és feltöltően hat rám, ahogy csak így lépkedünk egymás mellett. Egy idő után azt is észreveszem, hogy Joonmyun figyel rá, hogy egyszerre lépjen velem, és ez rögtön egy kis mosolyt csal az arcomra.

- Voltam ám háromszor is ebben a műsorban, de most vagyok először férjként – szólal meg néhány percnyi csend után a fiú, és összébb húzza magán a kabátját.

- Tényleg? Mikor? – tátom el a számat, hiszen az még hagyján, hogy egyszer meghívták a műsorba, de hogy háromszor! Na, nem mintha én olyan sokat tudnék a We Got Marriedről, tekintve, hogy az első két adást, ha láttam, de nem tudom, hogyan mennek benne az ilyen dolgok.

- Tavaly. Taemin sunbaenim megkérte a bandát, hogy lepjük meg a feleségét, és elhívott az esküvőjére is. Illetve Key sunbaenim esküvőjén is voltunk, és mindketten mondták, hogyha egyszer eljutok a műsorba, én is feltétlen hívjam meg őket. De persze csak, ha te is beleegyezel, akkor hívom meg ezeket a srácokat – meséli lelkesen, és közben szinte látom a szemén, ahogy visszagondol ezekre az adásokra. Mégis az lep meg a legjobban, hogy ilyen hirtelen szóba kerül az esküvő, és, hogy egyáltalán kiket hívjunk meg.

- Nem nagyon ismerem őket, csak a műsoromban találkoztam velük, de hogyha te szeretnéd, hogy eljöjjenek, akkor én nem vagyok ellene – vonom meg a vállaimat kérdőn, ám érzem, ahogy az esküvő gondolatára görcsbe rándul a gyomrom.

Nincsen semmi gondom azzal, ha egyszerűen csak sétálunk egymás mellett, Joonmyun kellő távolságban van tőlem, és átlagos témákról beszélgetünk, de ha már olyan szavak kerülnek elő, mint a „feleség” vagy az „esküvő”, rögtön furcsa bukfenceket vet a gyomrom. Nem készítettem fel magamat arra, hogy ennyire heves reakciót váltanak ki belőlem az egyszerű szavak, nemhogy a fiú cselekedetei! A következő alkalomig biztos, hogy edzenem kell erre!

- És te kit szeretnél meghívni? – kíváncsiskodik a másik széles mosollyal, nekem pedig újfent gondolkoznom kell.

- Őszintén? Még nem is gondolkoztam el ezen – felelem inkább szókimondóan, hiszen bőven elég volt, hogy elviseljem a körülöttem élők reakcióját, amikor megtudták, hogy a We Got Married adásaiban fogok szerepelni, emellett nem nagyon volt időm arra, hogy ilyen messzi eseményekről gondolkozzak.

- Hát, én erősen gondolkozok, jó ötlet lenne –e meghívni a bandatársaimat – jegyzi meg Joonmyun nevetve, majd elgondolkozva megvakarja a fejét.

- Miért?

- Amikor megtudták, hogy benne leszek a műsorban, Chanyeol és Baekhyun azzal szórakoztak, hogy ők akarják levezényelni az egész esküvőt. Jongin elvállalta, hogy beszervezi az unokahúgát, hogy szórjon rózsát, míg Jongdae azt mondta, ő simán végigsztorizgat az esküvő után, összeszedve a legkínosabb történeteimet. Yixing és Sehun majdnem elvonultak, mint a durcás kisgyerekek, mert ők mondták azt, hogy szeretnének szerepelni a We Got Marriedben, míg a többiek csak nevettek, vagy éppen leesett állal fogadták a hírt – meséli nevetve, és arcán teljes mértékben látszódik, hogy milyen szeretettel beszél a többi fiúról. Nem csodálom ezt az összetartást, amikor idolokkal beszélgetek, hiszen már évek óta együtt vannak, és tulajdonképpen csak ők azok, akik megértik a másikat. Emellett pedig jó sok mindenen mennek keresztül együtt, már a debütálás előtt is, és utána pedig még keményebben kell dolgozniuk, hogy fent is maradjanak a pályán. Minden tiszteletem az övék, és így Joonmyuné is.

Annak ellenére, hogy nem az összes névvel vagyok tisztában, tekintve, hogy a műsorom során a színpadon használt neveiken szólítom meg őket, azért megmosolyogtat, hogy az EXO többi tagjából milyen reakciót váltott ki a hír. Ha egy műsorvezető mondhat olyat, hogy tisztel egy bandát, akkor én mondom, hogy ezeket a srácokat is mindenképpen tisztelem, hiszen nekik azután is fel kellett küzdeniük magukat a padlóról, hogy két tagjuk kilépett, és az ezzel járó pletykákat is türelmesen kellett tűrniük. És a hosszú órákig tartó táncpróbák és a kíméletlenül szoros menetrendek mellett talán éppen ez a legnehezebb: továbbmenni úgy, hogy már nem mindenki van velük.

- Pedig biztos izgalmassá tennék az esküvőt – jegyzem meg az EXO tagjaira gondolva, akik, ha az emlékezetem nem csal, mindig is egy vidám, mindenre kapható és jóhumorú csapat voltak, úgyhogy biztos fel tudnák dobni az esküvőnket. Az már nem olyan biztos, hogy engem fel tudnának dobni, ugyanis még egy álházasságtól is kikészülök, nemhogy egy álesküvőtől, de vendégeknek biztosan első osztályúak lennének.

- Talán túl izgalmassá is – fűzi tovább a banda vezetője vigyorogva, és most jut eszembe, milyen furcsa is őt úgy látni, hogy nincsenek mellette a társai. Kíváncsi vagyok, a többiek most mit csinálhatnak.

Elmosolyodom a reakcióján, ugyanakkor megint furcsa érzés kerít hatalmába, ahogyan az esküvőről beszélgetünk. Érzem a gombócot a torkomban, amikor ez a téma kerül szóba, és pontosan tudom, hogy miért: nem tartom magamat elég jó feleségnek, és nem tudom, hogy ő is ezen a véleményen van vagy sem. Így hát a legegyszerűbb utat választom: rákérdezek.

- Örülsz, hogy engem kaptál a feleségednek? – bukik ki belőlem a kérdés hirtelen, bár úgy érzem, hogy azok után, amiket ő kérdezett, nyugodt szívvel kíváncsiskodhatok én is. Mégis, egy részem csalódott lenne, ha azt mondaná, hogy nem örül, de egy részem tisztában van vele, hogy a kamerák miatt így is, úgy is azt mondaná, hogy örül.

- Igen, persze – bólint egyetlen másodpercnyi habozás nélkül, és komolyan pillant felém – És te? Örülsz, hogy engem választottak a férjednek? – kérdezi rögtön, tágra nyílt szemmel, bennem azonban szinte megáll az ütő.

Aigoo, miért kell nekem ilyeneket kérdeznem, ha ez lesz a vége? Na, most aztán jól csőbe húztad magad, Park Jiyoung! Innen már nincs visszaút, válaszolnod kell!

Mélyet szívok a téli, szmoggal és ételillattal terhes levegőből, miközben a válaszon gondolkozom. Igazából nem bánom, hogy őt választották a férjemnek, most már azt bánom, hogy egyáltalán elvállaltam ezt a műsort. Félek attól, hogy a szívtelenségem és hűvös viselkedésem meg fogja sebezni Joonmyunt, azonban tudom, hogy csak így állíthatom meg magam, hogy semmilyen érzést ne tápláljak iránta.

- Igen, örülök – bólintok néhány másodpercnyi gondolkodás után, bár csak az igazat mondom. Mégis látom, ahogy a fiú arca erre felderül, és próbálja elrejteni a mosolyát, de nem sikerül neki. Ahogy őt nézem, nem is bánom, hogy ezt mondtam neki.

- Á, nézd! Páros póló leárazás van! – kiált fel a másik lelkesen, és az egyik sarki butik felé mutat, ahol hatalmas betűkkel ki van írva, hogy akár 70%-kal olcsóbban lehet páros pólókat kapni. Nem csodálom, hogy most akarnak ebből bizniszt csinálni, hiszen ki akar rövid ujjú pólót venni február elején, amikor még a kötött garbókban is simán meg lehet fagyni? – Nem veszünk egyet? – fordul felém Joonmyun reményteli tekintettel, és olyan boldogan mosolyog, hogy látszanak az arcán a gödröcskéi is.

- Nem vagyok híve az ilyeneknek – fogalmazom meg szépen a véleményemet a dologról, és bocsánatkérően elhúzom a számat, hiszen nem akarom őt megbántani. Egyszerűen csak belefáradtam abba, hogy minden pasimmal vettem ilyet, és a szakítás után ezek a ruhadarabok úgyis mindig a kukában landoltak. Megígértem magamnak, hogy nem fogok elkövetni még egy olyan hibát, hogy túl nagy reményeket táplálok egy igaz szerelem iránt, ezért nem is fogok ilyen ostobaságokat venni.

- Ha nem akarod, akkor nem kell vennünk – vonja meg a vállát lazán, mintha semmiség lenne, és ezzel az elhatározással sétálunk el a butik mellett.

Automatikusan a fiú felé pillantok, akin látom, hogy rosszul érintette az előbbi megjegyzésem, úgyhogy rögtön vissza akarom szívni, hogy ilyen hevesen reagáltam, de tényleg nem szeretem az efféle meggondolatlan és gyerekes dolgokat, amiknek úgyis csak fájdalom lesz a vége. Hirtelen úgy érzem, mintha összeszorítaná valaki a szívemet, és tudom, hogy ez csak akkor fordul elő, ha tisztában vagyok vele, hogy valami rosszat csináltam. Nem hiszem el! Hogyan reagálhat ilyen hevesen a testem?

- Nézd! Lehet venni dalgonát! – próbálkozik újra lelkesen Joonmyun, amikor egy utcaszéli árust meglát, aki a gyerekek kedvenc édességét készíti, és ha le akarnám erről beszélni, akkor se tudnám, ugyanis imádom ezt a koreai süteményt.

- Aww, imádom a dalgonát! – kiáltok fel meglepetten, hiszen legalább már vagy öt éve nem ettem ilyet. A fiú arca erre rögtön felderül, és látszólag boldognak tűnik a reakcióm miatt.

- Tényleg?

- Igen. Mikor kisebb voltam, imádtam csatangolni a húgaimmal a külváros utcáin, és mindig volt ott egy idős férfi, aki dalgonát készített, úgyhogy mindig vettem a húgaimnak. Aztán én mentem egyetemre, és az árus sem volt már ott többé, úgyhogy azóta nem nagyon ettem ilyet – mesélem Joonmyunnak nosztalgiázva, és visszagondolok arra, hogy milyen szépek is voltak azok az idők. Nem kellett még törődnöm a szakításokkal, a dolgos hétköznapokkal és a kemény munkával, csak tanulnom kellett, és a gyermeki álmaimat dédelgetnem. Szép idők is voltak azok!

- Akkor jó! Veszünk jó néhányat, nem is kell azon aggódnod, hogy eltöröd –e vagy sem – ajánlja fel vidám mosollyal, majd kacsintva hozzáteszi: - De, ha kell, felvásárolom neked az egész bódést! – szórakozik csintalanul, mire muszáj felnevetnem. Már mondta, hogy mindent meg akar adni nekem, pénz szempontjából legalábbis biztos, de azért nem hittem volna, hogy ennyire könnyen szórja a pénzt.

- Elég lesz nekem csak néhány is – legyintek még mindig kuncogva, miközben megközelítjük az utcai árust, aki egy kis széken, előtte egy szintén kis asztallal csücsül, és folyamatosan készíti az édességet. Rögtön összefut a nyál a számban, és melengető érzéssel nézek az elkészült dalgonákra, amelyek szép emlékeket idéznek fel bennem.

- Jó napot, ahjusshi! Én és a feleségem szeretnénk egy jó 10 darab dalgonát kérni! – adja le a rendelésünket Joonmyun, és már meg sem lepődöm, hogy a feleségének nevez, annál inkább a darab számon, ami azért meglehetősen soknak tűnik nekem.

- 10-et? – kérdem hitetlenkedve tőle, mire ő csak megvonja a vállát.

- Majd legfeljebb hazaviszed a maradékot! – tárja szét a karjait széles mosoly kíséretében, majd az öregúr felé fordul, aki kérdezgetni kezd tőle.

Az idős bácsi aranyosan néz ránk hatalmas szemüvege mögül, miközben a házas életünkről kérdez, és arról, hogy mit forgatunk. Az EXO vezetője rutinosan átveszi helyettem a beszélő szerepét, és hosszú társalgásba elegyedik az árussal, aki folyamatosan készíti nekünk az édességet. Én csak hallgatom őket, néha mondok valamit, míg az idő nagy részében eszem a dalgonákat.

Ám az a tény nem tudja elkerülni a figyelmemet, hogy a csillag-és fenyőfa alakú édességet mindig Joonmyun eszi meg, és nekem csak azokat hagyja meg, amelyek szívecske formában készülnek el. Halványan elpirulok erre a megállapításra jutva, és nagyon remélem, hogy nem ezt a pillanatot választja a kamera, hogy az arcomra fókuszáljon.

❤   ❤   ❤

Drága Olvasók!

Először is, még egyszer nagyon-nagyon boldog karácsonyt kívánok mindenkinek, és remélem, hogy olyan ajándékokat kaptatok, amelyeket szerettettek volna. Élvezzétek ki a szünetet, és pihenjetek sokat! <3

A részre térve pedig kíváncsi vagyok, hogy mi a véleményetek. Ebben a fejezetben egy kicsit többet megtudhattatok arról, hogy Jiyoung hogyan is viszonyul a kapcsolatokhoz, és utalás is volt arra, hogy miért nem rajong az ilyen műsorokért. Hogy tetszett a pepero kiss játék? Ilyen végeredményre számítottatok? Élveztétek a beszélgetésüket? Mit gondoltok Jiyoung és Joonmyun kapcsolatáról?

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok, és ne búsuljatok, a következő héten már a következő adásról olvashattok! <3

Szeretettel,

Yoonah